Mátyás és Cinka Panna nyomában

Elmentek az országból a tatárok. Még füstöltek itt-ott a felperzselt falvak, még elő sem bújtak sok helyütt a „nádkúpban remegő lányok”, ám a király már hívatta magához a derék soltészeket.Mert jó, ha tudja, akit illet, hogy a soltészek a királyi telepítőbiztosok voltak.Szólt a király: bányász kell a gömöri hegyekbe! Mert ércben, vasban, rézben, aranyban gazdagok a gömöri hegyek. És mentek a soltészek Sziléziába, Türingiába behívni a szász bányászokat, a nehéz, a legnehezebb sorsot vállalókat, behívni őket családostul és letelepíteni a lakatlan vidéken.Jöttek a német bányászok. Kiirtották a rengeteget, és meglopták a hegyek méhét. Dolgoztak, mint az állat, arcuk verejtékével, két kezükkel teremtettek mindent csakúgy, mint a magyar jobbágyok, akik feltörték, s termővé varázsolták a meddő ugart.Mit csináljunk, no, így szokták ezt a magyarok és a németek. És így lett Rozsnyó is. Három szál rózsa és bányászkalapács – ez Rozsnyó címere. És áll a város a Sajó partján, a régi-régi Gömörben, amelynek jó négyötödét elvették mitőlünk. Áll Rozsnyó, őrzi III. Endre királyunk, Lodomér esztergomi érsekünk és Károly Róbert emlékezetét, s őrzi annak az időnek emlékét, amikor a gömöri bányavidék központja volt a szászok összerótta, takaros városka.No persze, sok minden megváltozott a régi idők óta. S nemcsak ebben a „lúdvérces” XX. században, amelyben megváltozott minden, de változások álltak be a szép régi korokban is, amikor még volt értelme hősiességnek is, tündérmeséknek is, de még az emberi gyarlóságnak is.Itt van mindjárt példának a Diák-templom.Diák-templom nem lenne, ha két dolog nem lenne: protestáns hit meg Lippay György érsek.Történt ugyanis egy szép napon, hogy a derék rozsnyói bányászok áttértek a protestáns hitre. Két szín alatt áldoztak vidáman az Úrnak, remekül érezték magukat, anyanyelven hallgatták a Bibliát, az igét, kezdte összeborzolni lelküket a szó: haza – aztán jött az ellenreformáció, s véle jött Lippay György érsek, aki büntetésből a város költségén templomot építtetett a jezsuitáknak, méghozzá a régi városháza helyére. Valamiért minden korban tudták, hogy ha büntetni kell, ha fegyelmezni kell, ha megalázni kell, ha kiirtani kell, akkor célszerű mielőbb eltüntetni a régit, a hagyományt, a gyökereket, az eredetet – célszerű a „múltat végképp eltörölni”, és akkor már bármit meg lehet tenni a megmaradt lakosokkal, akik nem közösség többé, nem nemzet többé – csak sokaság.No, ezért lett jezsuita templom a régi városháza helyén. S a régi városházából csak a tűztorony maradt meg, amit utóbb Rákóczi-őrtoronynak kezdtek hívni, ugyanis felettébb nehéz mégis sokaságot csinálni a közösségből, a nemzetből, ebbe időről időre belebuknak az elmebetegek.A templom tövében Andrássy Franciska grófnő mellszobra áll, körülötte a szegények, akiknek annyit segített életében. Aztán elköltözött a grófnő a hallhatatlanságba, első szobra átkerült Krasznahorka vára alá, a mauzóleum bejáratához – de Rozsnyó úgy érezte, nem maradhat Andrássy Franciska grófnő szobra nélkül, s mert ezek az érzések többnyire akarattá válnak, hát máig körülpillanthat szeretett városa főterén a nemes szívű asszony.A templommal szemben áll az új városháza. II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelmünk 1705 és 1707 között innen irányította a szabadságharcot. S a városháza mellett ott van bizony a Fekete Sas szálló. Ideje kimondanunk végre, itt a Felvidéken minden valamirevaló szállónak a Fekete Sas nevet adták.– Vigyen valami jó helyre, fiam! – szólt hosszú évszázadokon át a magányos vándor, ki a ködnek, a nagy érzésnek, az ősznek s a világ pompás halálának fordította a kocsirudat.– Ó, uram! Akkor ajánlhatnám a Fekete Sast? – adta ki a szentenciát a borvirágorrú kocsis, mert a borvirágorrú kocsisok voltak az idők első pszichológusai, akik abban különböztek a modernség lélekbúváraitól, hogy volt valami fogalmuk a való életről is, meg a jó borokról is, de még a kisvárosok különböző hangulatokhoz pászoló kicsike főtereiről is, s ha szépasszonyról, leányról, szűzről vagy szajháról érdeklődött Szindbád, hát akkor is készen voltak a felelettel. És ilyen esetekben még véletlenül sem vitték a vándort a püspöki székesegyház elé; de elkerülték a Ferenc-rendi templomot is; legfeljebb a régi ispotály jöhetett szóba, sírni egy sort a felirat végett:„Istennek Dicsőségére felépítetteezen Rozsnyai Ispotált Kraszna-horkának örökös ura, idősbAndrássy György.”És az ispotály ablakából látszik a főtér sarkán a festett ház, rajta a magyarok nagyasszonya. Csak kell vigyázzon miránk a szent asszony, ha egyszer vagyunk, s úri kedvünkből még most is erre kocsizunk – elfeledni kicsit, miben kell élnünk amúgy. Köszönjük, szent asszony. S ha borosak vagyunk, vagy nekikeseredünk – hát bocsásd meg azt is! Ez a legkevesebb.Aztán mi történik, ha túl borosak vagyunk, és kocsisunk nem áll meg velünk, csak Rimaszombaton? Hát először is kitöröljük szemünkből az álmot. Mindjárt utána körbenézünk, és szállás után kiáltunk. És akkor kocsisunk a Tátra szállóhoz visz minket, és akkor majd megijedünk, hogy ha itten nincs Fekete Sas, akkor ez nem is a Felvidék.Reggelre aztán, a józan napsugárnál megnyugszunk majd biztosan. Legkésőbb a református püspöki templomnál. Mert annak kertjében Ferenczy István mellszobra köszön reánk. A templom mellett pedig egy öreg polihisztor szülőháza áll, Hatvani Istváné. S a séta innen a rövidnél is rövidebb a plébániatemplomig, ámde a templom oldalában Blaha Lujza köszönti a vándort. Mert hát ez mégiscsak Rimaszombat.És Rimaszombat hajdan nagy hírű protestáns gimnáziumában olyasféle magyarok tanultak, mint Mikszáth Kálmán, Izsó Miklós, Pósa Lajos, Holló Barnabás – és bizony itt született Blaha Lujza is, hát bizony ez magyar emlékű város, magyar sorsú város, ha megeszi ezerszer is a fene, ide mi hazajövünk, úgyhogy kéretik csöndben maradni, legalább addig, ameddig megsiratjuk kicsit magunkat. És ha kisírtuk, utána mindjárt nevetünk. Vagy borosak leszünk.Ezért is kerültünk ide. Meg a bolond kocsis végett. Ördög vigye! Gömörben hált egyszer jó Mátyás királyunk, s ha már erre járt, hát nagy lakomát adott a környékbeli jó magyari uraknak.Egymást követte a sok pohárköszöntő, megemlékeztek már mindenről: királyról, nemesekről, papokról, vitézekről, katonákról, dicsőséges nagy csatákról meg öreganyám térde kalácsáról – és akkor egyszeriben felemelkedett helyéről Mátyás, az igazságos.– Nohát, jó uraim, jöjjenek kendek, látogassuk meg odakünt a dűlőben a szőlőmunkásokat!Mentek, mindahányan. Aztán mikor odaértek, Mátyás elvette egyiktől a kapát, s nekilátott a kapálásnak. És biztatta jó szóval az urakat, kapáljanak vele egy darabon, ha már egyszer annyira szeretik a tüzes, jó magyar bort. Kapáltak az urak, szakadt róluk a tajték, de egy sort se kapáltak meg talán, mikor kidűltek jobbra is, balra is mindahányan. És akkor így szólott hozzájuk Mátyás, magyarok jó királya:„– Látjátok, a bort mikor isszátok, akkor sose emlékeztek meg arról a szegény munkásról, aki nektek ezt a bort előkészíti. Ezután jusson eszetekbe mindig, amikor bor van a kezetekben, hogy először éltessétek azt, aki ezt megmunkálta a ti részetekre, hogy használjátok.”Emlékeznek erre a mai napig idefent Gömörben, kicsi falucskában a Sajó partján. Számon tartják Mátyás királyunk legendáját, süvegelik a derék király szobrát – csakúgy, mint Cinka Pannáét, Rákóczi fejedelmünk cigányprímásáét. Hogyan? Cinka Panna nem is volt a vezérlő fejedelem cigányprímása? Csitt! Gyere csak, hajolj közelebb. Persze hogy nem volt. Cinka Panna nagyapja volt a fejedelem bőgőse. No de hát, előbbre való ez a tudás, ez a vacak igazság, mint a legenda, mi, pupák? Ettől ugyan jobban érzed magad? Na ugye! Hallgass! És a mesével, a legendával törődj. Különösen mai napság, mesétlen, legenda nélkül való, falanszter időkben. És emlékezzél meg Gömörben arról is, hogy elfeledve, lepusztulva, de áll a falu közepén egy kastély: a Szent-Iványiak régi, öreg, halálosan beteg kastélya. Nincsen benne semmi sem, csak fekete elmúlás, fekete halál – s a még feketébb feledés. Ellene, a feledés ellen kell mostan hadba vonulni. S ha majd győztünk, akkor jöhetnek az igazságok; addig azonban küzdjünk a legendákkal; már csak azért is, mert az igazság úgyis a miénk. És nincsen ez másképpen Beje kicsike falujában sem.Mert itt is egy Szent-Iványi-kúria árválkodik a délutánban. Majd széjjeldűl nemsokára, akkorára nőtt benne a csönd. És ha széjjeldűlt, hát kicsoda fogja elmesélni a gyerekeknek, hogy itt állt egyszer egy magyar úri család kúriája. Kicsoda fogja elmesélni akkor azt, amit már most sem mesél el senki sem. Bizony, bizony, a bejei Szent-Iványi-kúriával is a mi múltunkból tűnik majd el egy darab, elköltözik a csillagok közé, ahol összeszedegetik, megsimogatják, elsiratják az ősök – csak hát erről nem fogunk tudni semmit, ahogy most sem tudunk, mert el vagyunk foglalva a jövővel, a fejlődéssel, a modernséggel – csupa talmi, felesleges lommal, s közben észre sem vesszük, hogy „mint oldott kéve, / széthull nemzetünk”.Ugye, lelkész uram?Ugye, Tompa Mihály?Ide hozta a szolgálat Tompa Mihály lelkész urat, Petőfi barátját, a Magyar Tudományos Akadémia levelező és a híres Kisfaludy Társaság rendes tagját – ide hozta őt a szolgálat s a bujdosás. S innen már igazán csak egy kiadós séta Hanva, a szomszéd falu, ahol 1851-től egészen haláláig szolgált a pap költő. Megvan még a lak, ahol az utolsó tizenhét esztendő lepergett.Azután meg eljött az a halál.Kivitték Tompa Mihályt a hanvai temetőbe, elsiratták illendően, a lelkükbe zárták emlékét a jó hanvai szegény magyarok, mind a magyarországi magyarok – aztán folytatódott az élet, a sors, a végzet. 1940-ben még szobrot emeltek a költő papnak Hanván, méghozzá az önkéntes tűzoltók, mert 1940-ben még ilyesmivel voltak elfoglalva az önkéntes tűzoltóegyletek, és 1940 után eljött az, aminek nem lett volna szabad eljönnie.Azért kerül még koszorú Tompa Mihály szobrára.És a gólyák is eljönnek még minden esztendőben.Ezért van még miről beszélnünk. Nekünk, mindnyájunknak, rokontalan, bús magyaroknak.(A sorozat tizenegyedik részét ma 15.35 órakor sugározza az M 1.)