Palócföldön

Egy pohár bor: az ateizmus halálugrása. Hát igen. S ha egyszer, ha csak életedben egyszer körülnéztél már a palóc tájon, akkor azt is pontosan tudod, mire gondolt Hamvas Béla. Arra, hogy az ember több, mint a születés és a halál közé zárt tengernyi szenvedés, bánat és lemondás, de több még az örömnél is. És a létezés is több, meg a világ is több, mint ami látszik belőle. Ami látszik – mondjuk idefent, a palóc tájon.Mert Gélyi János ott hajtja lovait most is – csak most már az égben. És Lapaj, a híres dudás csecsemőt talál megint, és bolyong vele, és kicsike, fagyott kezeit leheletével melengeti – láthatod, ha akarod. És eladja Lapaj egyetlen kincsét, eladja a dudáját megint a zsidónak, hogy vegyen rajta párnát, derékaljat és egy eleven anyakecskét. Mert kell a tej a kicsinek. A kicsi kell a Lapaj lelkének. Ilyenek a jó palócok. És időmértékes prózát suttog a táj, hej, barátaim, így zsong errefelé az Istennek alkonya.„Nincsen olyan híres akol, mint a brezinai akol. Bemeszelt fala van, veres födele van, ólomszegekkel a kapuja kiverve.” Zenél az alkony, zsong a hajnal, és odalesz estére Olej Tamás szeme fényessége. Megszöktetik a brezinai bacsa leányát, Anikát. S magára gyújtja az aklot Olej Tamás.„És a brezinai völgy csöndes azóta, kövér füvét nem tapossa sem ember, sem állat; évek jönnek-mennek, a vadkörtefa meghozza gyümölcsét, meg elhullajtja, a fű megnő, és újra kiszárad, csak egy nagy, fekete, négyszögletű folt nem zöldül ki soha. Ki tudja, miért nem? Még a búsongó nóta is csak annyit mond útbaigazításul: Ott künn a Brezinán az a fekete folt, fekete folt helyén valaha akol volt.”Szklabonya is csöndes.Itt született egy jó palóc, aki kibérelte földijeinek a helyet odafönt az égben. Itt született Mikszáth Kálmán, a mi mosolygós, pipás, boros varázslónk. És a pince lelke sokat segített a varázslásban, bizonyosan. Tudhatta a termetes, nagy hasú, huncut szemű drága palóc, amit Hamvas Béla tudott; hogy „egy pohár bor: az ateizmus halálugrása”.Jaj, mennyi sok marhaságot megtanultunk mi történelemnek álcázva annak idején, „a létező világok legjobbikában”! Megtanultuk, hogy az egész mindenséget egyetlen dolog mozgatja, méghozzá az osztályharc; meg hogy az embert a világtörténelemben csak az érdekelte mindig, hogy kicsivel több kenyeret zabáljon.No, most azért utazgatunk szerteszét a régi hazában, hogy ezt mind-mind elfelejtsük.Így kerültünk Kékkőre is. Mit kell tudni Kékkőről? Két dolgot felettébb célszerű! Az egyik, hogy annak idején szörnyűséges sárkány lakozott nem messze innét, odafönt a Vepor tetején. Mindennap megevett egy bárányt, s ha alászállott szomját csillapítani, mindjárt kiitta egy hajtásra a fél Ipolyt. Aztán meg ha valami szerencsétlent arra sodort a rossz sorsa, az mindjárt a sárkány szörnyűséges gyomrában találta magát, merthogy szívesen cserélte föl a bárányt emberhúsra a fertelmes féreg.A másik fontos tudnivaló, hogy élt valaha egy dicső férfiú, a Hont-Pázmán nembeli Detre ispán. Detre ispánt fiúgyermekkel ajándékozta meg az Úr, aki a keresztségben a Balázs nevet kapta. Nos, ennek a Balázsnak a fiai lettek a Balázsfiak, majd utóbb, egy-két nemzedék után már Balassának mondták magukat a vitéz jó urak.De térjünk vissza kiindulási pontunkhoz, ahol adva vagyon egy sárkány, és adva vagyon Detre fia Balázs. Sárkányok és vitézek egyidejű élése konfliktust szokott eredményezni a történelemben, amelyek nagyszerűbbnek is meg fontosabbnak is tűnhetnek föl mielőttünk, mint az osztályharcok.Így volt ez a mi sárkányunk és a mi vitézünk idejében is. Tehát ez a mi sárkányunk egyszer csak az Ipolyban fürödvén talált egy hatalmas, csudálatos kék színű drágakövet! Megtetszett neki a kő, hazavitte, s ha éppen sem bárányt, sem embert nem fogyasztott, akkor játszott vele. Híre ment hamar a kőnek – minálunk Magyarhonban a szomszéd kamrájában megbújó félvékányi rozsnak is híre szokott menni! –, és Géza királyunk megkívánta felettébb azt a gyémántot. Szalajtotta is legjobb vitézeit, hogy hozzák el a sárkánytól.Szaladtak a vitézek, ordítottak nagyot, aztán be is kapta mindet a sárkány. De nem azért király a király, hogy ilyen apróságon fennakadjon, szalajtott hát gyorsan még több vitézt. A még több vitézt is megette a sárkány; és akkor még többet küldött a király – és már úgy volt, hogy a sárkány el fog pusztulni vitézmérgezésben, amikor előállott végre Detre fia Balázs, és engedélyt kért a királytól, hogy mehessen egyedül.És ment. És az összes többi vitézzel ellentétben nem a sárkány fejét próbálta lenyisszantani, hanem levágta szárnyairól a repülőtollakat, és ettől a sárkány mindjárt megdöglendett.A hatalmas kék gyémánt felét pedig koronájára tétette mindjárt a király, a másik felét meg Detre fia Balázsnak adta, a heggyel egyetemben, ahol a vitéz megölte a sárkányt. És várat építtetett oda Balázs, és elnevezte Kékkő várának, utódai meg elnevezték magukat Balassáknak, és itt, Kékkő várában laktak a Balassák egészen az 1920-as évekig. És volt ezek között a Balassák között egy Bálint nevű, aki ezt írta:„Segéll meg engemet, én édes Istenem! / Reméntelenségben ne hagyj elsillyednem, / Ím, minden elhagyott, nincsen hová lennem, / Nem tudok mit tennem. // Régen egy galambot, ha Noé megtartott, / Hát hogy hadnál engem, kit Fiad megváltott, / Ki tégedet régen keserven kiáltott, / Szüve szerént áldott.” Ezt írta Balassa Bálint, meg sok másfélét, aztán meghalt Esztergom alatt az ostromban, a pogány török ellen. És este a német írnok, mikor összeállította a veszteséglistát, a következő bejegyzést tette: „Meghalt Valentinus Balassi, istentelen magyar.”No, hát ilyesmiket kell most megtanulni a történelemből. Hogy tudjuk azt is, miért van kardot tartó sárkány a Balassák ősi címerében.Fülek várában pedig Falkos lovag volt az úr.Alig ment el még a tatár, jó Béla királyunk vállait az ország felépítésének, a második honalapításnak gondja nyomta, Falkos lovag eközben élte az egyszerű rablólovagok vidéki életét. Ki-kicsapott a várból, elrabolni a más kincsét, megsarcolta a környékbeli várakat, jobbágyfalvakat, az ablaka alatt elvonuló kalmár biztosan batyuja nélkül folytatta útját, szép leány, szép asszony nem maradt őtőle érintetlen, s ha elunta a sok rablást, hát vadászni indult.Egy ilyen vadászat lett a végzete. Mert ledöfte őt az erdő legnemesebb szarvasbikája. A legközelebbi jobbágykunyhóba vitték Falkost hű szolgái, s ott ápolta hetekig Sámson jobbágy leánya, Erzsébet. Falkos felgyógyult szörnyű sebeiből.De akadt egy kis baj: gyönyörű volt Erzsébet. És Falkos elvesztette eszét a leány miatt. Elrabolta Erzsébetet, vitte magával a várba; az öreg Sámson a legmagasabb szikláról a mélybe vetette magát bánatában, Erzsébet pedig úgy döntött, kihasználja az alkalmat. Naponta új kincset, új drágakövet, új ruhát, új cipellőt követelt a rablólovagtól, aki egy idő után csak úgy tudta kielégíteni boszorkány szeretője vágyait, hogy nekifogott hamis pénzt veretni a vár pincéjében. No, hát ezt nem szokták eltűrni a királyok. Rendelték is mindjárt Falkost Béla elébe – és ment Falkos, és meghallgatta az ítéletet: két hét múltán anyaszült meztelenül, egy szál karddal megvív egy páncélos vitézzel. Ha életben marad, úgy Isten megbocsátott, és akkor a király is megbocsát.És akkor hazaindult Falkos Fülek várába, és nem látta többé senki sem. Talán negyven esztendő is eltelt, amikor odafönt Nyitrában egy öreg remete holttestére leltek egy barlang mélyén. A remete egy láncot szorongatott halott kezeiben, s a medálon felirat: ”Erzsébet, halálomig tiéd vagyok!”Így lett vége Falkos lovagnak s a legendának. Füleken amúgy térült-fordult a történelem: úr volt itt Csák Máté, a Ráskayak, majd a Perényi és a Bebek család. A Felvidék legfontosabb végvára lett belőle, negyven esztendőre elfoglalta a török, majd Bocskai fejedelmünk visszavítta, s e falak között kiáltották ki Magyarország királyává Thököly Imrét. Thököly integetett, örült, nagy lakomát csapott, aztán hamar fel is robbantotta az ősi várat, hogy semmiképpen se kerülhessen a császár kezére.Így lett rom Fülek vára. Falaiban majd ezer esztendő magyar történelmével. És nagy éjszakában, amikor úgy tűnik, nincsen semmi remény, hát eljön mindig Falkos lovag és Erzsébet szelleme, feleleveníteni a legendát – nehogy örökké tartson a sötétség, nehogy odalegyen a történelem is, a múlt is, a hagyomány is, az emlékezet is.Hajnácskő várát fölette az idő.Volt idő úrnak erre elég ideje, hiszen Hajnácskő vára Huba vezér leányáról, Hajnácskáról kapta nevét, kedves leányának adta a honfoglaló vitéz a bazaltkúp tetején álló várat, itt szülte meg Hajnácska három gyermekét urának, Gedő vitéznek – szóval volt idő pusztulni, elég. S ha idő úr meg is kegyelmezett volna Hajnácskő várának, hát a történelem semmiképpen. Elküldte a történelem egyik senkijét, Hasszán beglerbéget, és felgyújtotta Hajnácskőt Hasszán az alatta lévő faluval egyetemben.Rom lett Hajnácskő. Majd a rom is elenyészett. Ahogy elenyészik majd egy sír is lassan, nem messze innen, Feleden, egy kicsike nógrádi falucskában.Pedig öreg, szép és fontos sír van itt, kint a szellőálmú, csöndes temetőben. Aztán meg melyik sír nem fontos, ugye? Hiszen mindegyik az valamiért. Egy francia ezredesé pedig különösen az. Mondd a nevet, dallama van: De La Mothe. II. Rákóczi Ferenc katonája volt De La Mothe ezredes, a fejedelem tüzérségének létrehozója, a magyar szabadság elkötelezettje – és hát franciából kevés ilyet tarthat számon a mi szomorú-szép históriánk. Ezért is megérdemel egy főhajtást De La Mothe ezredes odakünt a feledi temetőben. Ahol csönd király őfelsége fegyelmezi a neveletlen szélgyerekeket, meg a huszadik századba ájult zajos, őrült lelkeket.Alsósztregova csöndje más. Mélyebb. Tapinthatóbb. Alsósztregova csöndje az ő csöndje. És mi aztán tudhatjuk az ő minden igazságát, mi, falanszter színbe zárt alanyai a „fejlődésnek”.Mi, az eszkimó szín előszobájában toporgók.Mi, a londoni szín munkásai.Itt született ő; és itt halt meg; és itt írta a Tragédiát. Apró, hátsó szobában, semmi kilátással sehová. Hát abban írta. Mert csak befelé kellett néznie, a lélek huzatos termeibe, a lélek napsütötte, csodálatos tájaira. Aztán mellé telepedtek néha ketten is az egyszerű, tiszta, kicsike szobába: mellé telepedett Lucifer és az Úr. Mellé telepedtek, és azt játszották olykor nagy komolyan az estébe hajló délutánban, hogy nem is lehet tudni, melyikük melyik. És Madách Imre majd belehalt a játékba.És Fráter Erzsike eközben nagyon jól érezte magát odafönt Losoncon a megyebálon.„Oh nő, ha meg tudnál érteni engem, s lenne lelked oly rokon velem, midőn azt első csókodnál hívém, nem keresnéd a boldogságot kívül körömön.”Madách anyja akarata ellenére veszi nőül Fráter Erzsébetet. Első fiuk, Imre mindjárt a születése után meghal. Második fiuk, Aladár fölnő, spiritiszta lesz, Russellt fordít, s nagyanyja akarata ellenére elveszi Fekete Máriát. Az öreg Madáchné pedig elhagyja Sztregovát, a birtok hanyatlani kezd. Madách Imréék leánya, Borbála Pesten hal meg, a Lipótmezőn, elborult elmével.Átok ült valahogy a családon. És az átokból lett valahogy a Tragédia.Ősz van. Elalszik a park, meghalnak majd kicsit a vén gesztenyefák. A fecskék odaadják lelküket az útnak. A csivitelés bebújik az avar közé. Bánatos a felhők arca, úgy rohannak, mintha lenne hová. A szél zsémbes, csúzos, morog megint, mintha nem lenne mindegy.Mintha nem lenne mindegy...„Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”Hát persze.„Csak az a vég! Csak azt tudnám feledni!”De nem tudjuk, Uram.Lásd, megint őszbe fordul minden Alsósztregován. (A sorozat tizenkettedik részét ma 15.25 órakor sugározza az M 1.)