Komárom, Érsekújvár, Nyitra

Azután meg lebombázták Érsekújvárt. Várdai Pál esztergomi érsek felépíttette négy esztendővel az után, hogy a török beült Budavárba, Oláh Miklós érsek befejezte, csinosítgatta, várát olasz hadmérnökök tervei szerint összerótták, török ült benne huszonöt évig. Vak Bottyán generális egy langyos délutánon felosont a toronyba, ahol a müezzin éneke imára hívta a mohamedán híveket, derékon fogta Vak Bottyán a müezzint, és azonmód az alant nyüzsgő tömeg közé dobta.Semmi sincs ma már a várból. A rossz sorsú müezzin röpte után a szövetségesek bombái szaggatták az eget, romba dőlt minden, romba dőlt a történelem, a múlt, sok emlék, és elvették végül Érsekújvárt is. Az elárvult főtéren ma már csak a plébániatemplom nézi a jelenben igyekvő, sürgő-forgó embereket, akik még nem tudják, hogy hamarosan múltat kell maguknak eszkábálni valahogyan, valamiből. A sürgő-forgó embereket, akik közül a legtöbb nem is tudja, mit jelent az a bronztábla, amelyen a lábak taposnak.Novum Castrum O. L. 1710.Ez vagyon írva a bronztáblára. Merthogy 1710. január 3-án, azon a zimankós, jeges, szürke hajnalon egy férfit vezettek a tábla helyén álló vesztőhelyre. Ocskay László volt az a férfi, az áruló brigadéros. A trencséni véres ütközet után átállt a labancokhoz. Két évig vadásztak rá az érsekújvári kurucok, mert Rákóczi vitézlő fejedelmet nem lehet csak úgy elárulni. Két évig vadásztak rá, és elfogták végül. Január elsején fogták el, s harmadnapra már le is hullott a feje Érsekújvár főterén. Lehullott Ocskay brigadéros feje, végiggurult a fagyott földön – és belegurult a halhatatlanságba. Mert hát nagyot kell tenni a halhatatlanságért, s ha árulóként akarsz megmaradni, legalább áruljál nagyot, aztán vállald, ami következik.Ha meg hős akarsz lenni, légy legalább Bercsényi Miklós, kinek emlékét tábla őrzi a ferencesek kolostorának falán. S ha maradandót akarsz hátrahagyni, légy legalább Széchenyi György, kinek emlékét szintén a derék barátok kolostora őrzi, ugyanis Széchenyi György esztergomi érsek adományozott városi kiváltságokat Érsekújvárnak. Ha meg nem akarsz más lenni, mint saját hazájában bízó büszke ember, akkor látogasd végig őket, ezeregyszáz esztendőnk emlékeit, és vidd magaddal egyszer ivadékaidat is! Hogy ne lehessen soha többé megtenni velünk, amit már megtettek, amikor elfelejtettük tisztelni önmagunkat.A Károlyi grófok elég tisztes házat vittek Tótmegyeren. Büszkék is voltak rá erősen, és meg is volt erre minden okuk. Szép kastély, jó koszt, ápolt park, kövér birtok, gazdagodás, gyarapodás, tokásodás, sok szép úri kisasszony, sok szép ifiúr, csókok a csalitban, pompás mének, nagy őszi vadászatok, vaddisznók bőre a falon, húsuk a kormos fazekakban, kopók és szelindekek, szelídek, tenyérből evők, hallali az erdőn, hajtók kereplője, róka iramodása, nyulak reszketése és legutolsó, kiábrándult hozzászólásuk a létezéshez a sűrű vadas szószból, pufók zsemlyegombóckák árnyékából, gazdasszonyok terebélyes mosolygása, kocsisok parádéja és fényesre suvikszolt csizmaszára, erős, híres magyar gabona suhogása, kasza pengése, summások, zsellérek, béresek, részes aratók főhajtása, karácsonyi ingyenkonyhák reszkető kezű áhítata, kis parasztgyerekek piros orrú, reményteli betlehemese, a gróf szilaj kevélysége a legszebb arabs telivér hátán, messzi háborúkba halni induló fiatal nemesek legutolsó mosolya, az ősök falon függő komolysága, későbben sok Károlyi a megbarnult, rossz fényképeken, tenisz-„rakettek” a kézben, piknikek és majálisok és elemózsiáskosarak – azt hitték a Károlyiak, erre emlékezni fog mindenki az idők végezetéig.Nem gondoltak azzal a jó Károlyiak, hogy odalesz az ő világuk, odalesz egészen. Azt meg végképp nem gondolták, hogy a gazdatisztjük fia fog megmaradni az örökkévalóságnak! Stand Károlynak hívták a gazdatiszt fiát, aztán ezzel a névvel tényleg nem érdemes beállani abba a sorba, ahol a halhatatlanságot osztogatják. Egy Stand Károly maradjon böcsületes gazdatiszt, tanulja ki a sertéstartás minden csínját-bínját, és tudjon az engedetlen zsellér nyaka közé csördíteni!Nem így gondolta Stand Károly. Ő úgy gondolta, hogy Megyerire változtatja a nevét, és beáll vándorszínésznek. És nem sejtette akkor Stand, hogy megemlékezik majd őróla Petőfi Sándor, és még százhatvan esztendő múltán is fújni fogják a kisdiákok, hogy „Vándorszínész korában Megyeri, / van-e, ki e nevet nem ismeri”.Egy sárga kabát egy nagy, ormótlan tintafolttal – ez maradt meg Tótmegyer legendáiból és mindennapjaiból. S még a régi kastély is, persze. Ami ritka nagy szerencse ilyen évtizedek után...Nem messze Tótmegyertől, Udvardon pedig zsinatot tartottak. Nem régen, 1309-ben – úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Akkor még virágzó város volt Udvard, és szép udvarház magasodott a Szent Márton-dombon, abban volt a zsinat.Azután elszaladt valahogyan ötszázötven esztendő éppen – ki tudja, hány kicsi ember vágott neki az életnek ennyi idő alatt Udvardon, és vajon mennyi szivárványos ökle-ivadék gyürkőzött neki a létezésnek a Zsitva folyóban, de talán mindegy is ez, legalábbis ma már. Az a fontos, hogy Majtényi Adolf apátkanonok kálváriát építtetett az egykori zsinat helyén. Munkáját támogatta Sticovszky hercegprímás is. Azután ki-ki elköltözött valahová, Majtényi kanonok uram például kedves kálváriája tetejére, a föld alá.És sok adományozója is volt a kicsi, elbújt, mesebeli kálváriának, neveiket őrzik az angyalok. De ha mégis elfelejtenének valakit – ki tudhatja manapság ezeknél az angyaloknál! –, hát bele vannak azok a nevek vésve a kövekbe is, biztos, ami biztos. Bele vagyon vésve az egyik kőbe Divald Leó neve is, és asszonyáé, Srimpf Filoménáé. Azért ez így szép, ugye.Honfoglaló magyarok állnak a Zobor-hegy alatt. Varkocsos, szilaj, kemény férfiak. És Szvatopluk már menekül – ahogy menekült Pribina is, el egészen a messzi Zalavárig. És itt térített Metód és Cirill, s itt állott a környék első keresztény temploma – de honfoglaló magyarok állnak a Zobor-hegy alatt, és odalettek a nagymorva álmok, odalettek örökre. Hej, Nyitra vára, csak azt a napot tudnád feledni! Elővezették Vazult azon a napon a várispánnak, Sebesnek parancsára. Szíjakkal kötözték össze kezeit. A bencések éneke az Urat magasztalta.Körbenézett Vazul – akkor utoljára. És kiszúrták szemeit – és az a fájdalom beköltözött a püspöki vár tornyaiba, a Szent Emeranus-templom harangszavába, a Zobor-hegy vadjainak riadt menekülésébe. És hallotta még Vazul a tűz ropogását – aztán megolvadt az ólom, és intett Sebes. Földre szorították a vérző szemű, megcsonkított vadat, pogány Vazult, a szilaj magyar urat, és füleibe öntötték a forró ólmot a marcona katonák. Az utolsó, amit Vazul hallott, a bencések éneke volt, amely az Urat magasztalta. És nincsen olyan csönd, nincsen olyan sötétség, mint ami utána következett. Vazul megvakíttatott és megsiketíttetett.Üdvözlet a győzőnek, és magasztaljuk az egy igaz Istent, ki ím, igazságot szerzett. A fájdalomtól őrült, megcsonkított öreget pedig lökjük vissza börtönébe, a mocskos, rothadt szalmára, hiszen túlélte, amit túlélni nem lehet. Túlélte a vad, szilaj, pogány magyar. Hogyan csináljuk? Nem is tudom. Igaz-e, Nyitra vára?! Nem feledheted azt a napot. Harangod szavában, legfényesebb napod boldogságában is ott üvölt Vazul kínja – igaz-e, Nyitra vára?! S a kövér barokk sem feledtetheti, ami itt történt, akkor történt. Pedig kövér itt a barokk.Nézd csak, a püspöki székesegyház miképpen terpeszkedik. S bár a szlovák egyház nem kért tőlünk bocsánatot, azért nekünk most elég, hogy „Thoma Pálfy” nyitrai püspök nevét őrzi a bejárat felett az írás. Ez kijelöli valahogy hamar a miheztartást, nagy jó urak. Nem lehet elég kövér a barokk – feledtetni a múltat. Még a fogadalmi pestisoszlopot is egy Esterházy püspök rendelte. A mai Pribina téren megállva pedig elnézzük Pribinát, és megint csak eszünkbe jut, mi történt a Zobor-hegy alatt. Büszke vagy, Nyitra, és megsüvegelem én jó szándékkal, igaz szívvel a préposti palotát is, a régi vármegyeházát is – de a ferencesek kolostora falán akkor is Telegdy-címer mosolyog – és jó, hogy mindenfelé régi magyar családok címerei mosolyognak...Szép, kövér itt a barokk. Áll a főtéren, egészen fesztelenül, urasan, csöndesen. Zsakettet visel már a barokk, de megereszti a gallérját, ha a bágyadt téli napsugár eltilinkózik kopasz feje búbján. Szép vagy, Nyitra, de rút volt a Vazul megkínzása. Szép vagy, Nyitra, de rút volt a magyarok exodusa. Büszke vagy magadra és műveltségedre, Nyitra, de lásd: az öreg piarista rendház iskolájában kiváló magyarok hallgatták a tudományt. Kevély vagy, Nyitra, de legöregebb templomod akkor is Szent István nevét viseli!Szeretlek, Nyitra, mert szeretem a múltamat, és szeretem a kihízott, gyöngyöző homlokú, mosolygós és beteg öregurat: szeretem a barokkot. S amikor az ő szemeibe nézek, mindig eszembe jut, mi történt a Zobor-hegy alatt. Honfoglaló magyarok állnak a Zobor-hegy alatt. Varkocsos, szilaj, kemény férfiak. 894-et írunk Krisztus urunk után.Két esztendő múltán párducos Árpád hazát szerez nekünk. Áldja meg érte az Isten! És áldja meg Pribinát is, Szvatoplukot is! Áldjon meg mindnyájunkat...Tűnjön el Nyitra harangjaiból Vazul velőtrázó sikoltása. Végre-valahára. (A sorozat tizenkilencedik részét ma 15.55 órakor sugározza az M 1.)