Zólyom, Beszterce és Garamszentbenedek

Kétszer jelent meg a szivárvány Zólyom vára felett. Egyszer Nagy Lajos királyunk idejében, amikor a király vadászgatott éppen a Zólyom körüli roppant erdőségekben, és irgalmatlan nyári vihar zúdult reá és kíséretére. Ponyvák alá húzódott akkor az udvar, úgy várta be az égzengés végét. A vihar elmúltával aztán útnak indultak, s a király lépett ki először az erdőből a tisztásra. Egy gyönyörűséges szivárvány feszült az égre. Egyik vége a fürge Garamba ért, másik vége pedig egy domb tetejét jelölte ki.Annak a dombnak tetejére építtette Nagy Lajos király Zólyom várát, mert olyan korban élt ő, amely értette is, hitte is az égi jeleket. Felépült Zólyom vára, és Lajos király kedvenc erőssége lett haláláig.S közel kétszáz esztendő elmúltával újra megjelent a szivárvány Zólyom felett. 1554. október 20. volt akkor, Balassa Jánosnak hívták a zólyomi főkapitányt. Asszonya pedig a hátsó szobában vajúdott.„– Fiút szeretnék, bátrat, erőset, szépet, okosat” – fohászkodott Balassa János, és akkor megjelent vára felett a szivárvány. S alig ámult el a szigorú, hirtelen haragú várúr, amikor kivágódott a lovagterem ajtaja, és felhangzott a kiáltás: „– Fiú! Fiú! Egészséges, szép fiú! Erős a hangja, barna a szeme. (...)A pap háromszor vetett keresztet, azután kérdezte csak:– Mi lészen a neve a szent keresztségben, uram?– Valentinus.– Bálint – igenelt a pap –, első neve Bálint tehát.”Így történt. Kétszer volt szivárvány Zólyom felett, s mindkétszer csoda történt. S történt még azonkívül sok-sok egyéb is, szivárványtalan hétköznap, megannyi csata és tenger szenvedés, husziták birtokolták, kiket Mátyás űzött ki a falak közül, megtépázták a kuruc–labanc háborúk, Bercsényi megverte itt a labancot, majd ugyanő felgyújtatta a várat, ne kerüljön vissza az ellenség kezére. S őrizte itt Szent István koronáját jó egy esztendőn át Bethlen Gábor fejedelem.Kétszer jelent meg a szivárvány Zólyom felett. Mindkétszer csoda történt. Ideje van, hogy megjelenjen újra a szivárvány Nagy Lajos királyunk kedves vára felett. Mert csodákkal nem éppen van tele a padlásunk, ha számba vesszük az elmúlott nyolc-tíz évszázadot, ugye, jó magyarok.Szászok építették fel Besztercebányát. Azután elmentek, meghaltak, beolvadtak a szászok. Besztercebánya meg itt maradt, és őrzi a régi titkokat, amelyek valamikor egyáltalán nem is voltak titkok, csak az élet volt sokkal-sokkal érdekesebb, magasztosabb, fáradságosabb, kiszámíthatatlanabb, istenesebb, csöndesebb, olykor keményebb, de igazából sokkal puhább, az ünnepek ünnepek voltak még valamikor, amikor csak szászok ülhettek a városi tanácsban, s ha közelgett a karácsony, hát nem szégyellték lelküket a polgárok a békességes hóesésben, és arra gondoltak, mégiscsak muszáj megszületnie a Megváltónak, különben hiábavaló a tengernyi küszködés, és megszületett nekik a Megváltó, akit mi már csak megmosolygunk, mert az ő helyébe képzeljük magunkat.Elmentek, meghaltak, beolvadtak a szászok. S az ünnepek kicsit szürkébbek lettek valahogyan, holott aligha lehetne pompázatosabb díszletet találni egy igazi, könnyes ünnephez, mint Besztercebánya. Csak hát szegény bolond Pongrácz gróf végül mégsem foglalta el Besztercét, így aztán nem rekedt meg itt sem az idő. S bár néhány dolog még dacol vele, félő, hogy előbb-utóbb győzni fog.De azért áll még a Mátyás-ház. Őrzi a temetőt, a nagy király emlékét s címerét is még, odafent magasan a bejárat felett. Aztán hozzásimult a Mátyás-házhoz a szlovák templom. Öreg templom ez, bár 1761-ben leégett a nagy tűzvészben, amikor megolvadtak a harangok is, de újjáépítették, barokkos lett, pazarabb lett, de őrzi még a messzi-messzi, igazi gótikát. Csakúgy, mint szomszédja, a német templom, a hatalmas, kevély, teret uraló istenháza, ahová kicsit gyakrabban járt a kevélység, mint az alázat.Mára végül másképpen lett. Mára alig jár valaki is az Úr színe elé, s a falba zárt Jézus olykor úgy érzi zimankós téli éjszakán, hogy hiábavaló volt mégis az az utolsó imádság az olajfák hegyén. Szigorú, komoly épület a régi városháza. Puritán szászok koptatták lépcsőit sokáig, egészen 1608-ig, ameddig csak a németeknek volt polgárjoga, s csak ők vásárolhattak házat a főtéren, csak ők lehettek tagjai a magisztrátusnak. Pedig még a teljesen reményvesztett ország is idemenekült, Buda elfoglalása után Besztercebányán tartották az első országgyűlést. 1542-t írtak akkor, s összébb húzta magán fekete köpönyegét az ország. Buda odalett, az ország nagyja odalett, Erdélybe és Felső-Magyarországra szorult a megmaradás. Ilyesmire gondolhatott az ország akkor is, amikor 1620-ban itt, Besztercén királlyá kiáltották ki Bethlen Gábort. A fejedelem nem fogadta el a királyi címet, de István koronáját a szomszédos Zólyomba vitte megőrzésre. S talán végigsétált az öreg főtéren, és elgondolkodott, ugyan vajon lesz-e még valaha erős, gazdag, virágzó és hatalmas Magyarország.Végigsétált Bethlen Gábor fejedelem a főtéren, s látta már a Tűztornyot, amely 1567-ben épült, s ahonnét a salabakter belekiáltotta az éjszakába 1761-ben is a tűzvészt, de akkor már hiába. S látta a fejedelem a szépséges Thurzó-palotát is, amely eredetileg Corvin János kamaraháza volt, aztán megszerezte a hatalmas Thurzó-család, és reneszánsz palotává varázsolta. Ott ül rajta azóta is a hajdani dicsőséges idők varázsa, és kineveti az alant jövő-menő alacsony homlokúakat. S hasonló tiszteletlenségeket követ el a hajdani zólyomi főispán palotája, a mindenkori bányakapitányság székhelye, Beniczky Tamás uram háza is. Lodzsájára szoktak volt kiülni éjjelente az öreg szellemek, kitekerik egy borosflaska nyakát, aztán bámulják csak csöndben a sötétségbe, némaságba zárkózott teret, és várják, mindig várják azokat, akik még nem jöttek el... Pedig kevesen nem jönnek el. Ébner úr mindig eljön, hiszen alig húszlépésnyire van a palotája. Eljönnek a hajdani jezsuiták szemből, a székesegyházból, és majd belepusztulnak a lelkiismeret-furdalásba, mégis isznak egy kupa bort.Az új városháza egykori urai is eljárnak a Beniczky-ház erkélyére, ráadásul az egykorvolt salabakterekkel, irodaszolgákkal, pandúrokkal és szakácsnékkal, mert halál úr tényleg egyformán visz halálba mindeneket. És benéz gyakran Bethlen Gábor is, a drága fejedelem, átsétál abból a házból, amelyben királlyá választották, és hallgat nagyokat, mert mégiscsak ő az egyetlen tekintély, akit még halálában sem mer csak úgy megszólítani akárki fia.Mit sem tud ezekről az éjszakai találkozókról Besztercebánya. Besztercebánya elszalasztotta a lehetőséget, hogy Pongrácz gróf elfoglalja, és azóta is viszszasírja azt a világot – visszasírja a jó palócok és tót atyafiak kedélyes hétköznapjait, visszasírja Mikszáth Kálmánunk mosolygós, éles elméjű, csípős szeretetét. S ha beszökik a szél olykor egy téli éjjelen Beszterce főterére, hát elhozza magával a régen elment bányászok lassú, zümmögő énekét, a régi bányászbálok örökre eltűnt muzsikáját, és a föld mélyére tartó kasok egykedvű nyikorgását.Szalad a szél Beszterce főterén, és felébreszti Bél Mátyást is, Ipolyi Arnoldot is. Gyertyát gyújt olyankor a két régi tudós ember, megsárgult papírok között böngészgetnek, deákul írott szövegeket olvasgatnak, táncoló fénykarikába réved viaszsárga, halott arcuk, és felötlik bennük olykor, hogy mára csak teljesen korszerűtlen filoszokat köt le talán az életművük. Aztán kinéznek éjfél körül ablakaikon, egymásról mit sem tudva, és várják a férfit, aki pontban éjfélkor érkezik a gyönyörűséges Szent Erzsébet-templom kapujához. 1303-ban épült a Szent Erzsébet-templom – ezért jár ide az a férfi. Mert szereti a régi dolgokat. S mert jóban van a bejárat áldást osztó Jézusával.Letérdel a férfi a pőre kövezetre, és mély, néma imádságba mélyed. Itt született a férfi Besztercebányán, 1795. október 6-án. Aztán ötvennégy éves korában, éppen a születésnapján kivégezték Aradon. Láhner Györgynek hívják a férfit. Honvéd tábornok volt, a magyar szabadság honvéd tábornoka. Miértünk imádkozik most is, mert hát önmagáért már nem kell. Befogadta az ég is, az emlékezet is, a nemzet emlékezete, s hogy mi történt halála óta a hazájával, abba egyszerűen nem gondol bele. Nem mer belegondolni. Ha nem így tenne, összeveszne a bejárat Jézusával, annak pedig igazán nem lenne semmi értelme...„E helyről, amely Gecse király kegyeletes emlékét őrzi, vétetett föld IV. Károlynak 1916. december 30-án magyar apostoli királlyá történt koronáztatásához.”Hát így igazít el az írás Garamszentbenedeken. Garamszentbenedekről muszáj volt földet hozatni még az utolsó magyar király koronázásához is – mert ide még I. Géza király telepítette le a bencés szerzeteseket. És birtokot kapott a kolostor, s a birtok mellé aranybányát, 1120-ban már hiteles hely lett – de hiába minden birtok, minden arany, minden kiváltság, amikor nehéz a történelem. Folyton elpusztították Garamszentbenedek kolostorát. Elpusztították a husziták, elpusztították a törökök, aztán leégett. De hiába minden esztelen pusztítás, halál és tűzvész, hiába nehéz a történelem, ha egyszer mégiscsak az élet és a teremtés az örök. Olyan konokul építették fel mindig a kolostort, amilyen konoksággal csak maga- és istenbízó ember képes mindent újra kezdeni. Aztán meg mi végre kell állnia mindenképpen egy kolostornak s templomának?Erre a kérdésre nincsen válasz. Vagy ha mégis, hát túl egyszerű. Mert több az ember tényleg, mint amekkorának tűnik – s mert mégiscsak meg tud felelni valahogyan a Teremtőnek.Erre gondol néha az utolsó szerzetes is. Sok barátja van az utolsó szerzetesnek. Barátja a szél, aki az ódon árkádok alatt lakik. Barátja a nap, ó, a nap, ki az idők kezdete óta kérleli az öreg szerzetest, engedje be a kripta mélyére, mert egyszer, csak egyetlenegyszer szeretne megpihenni a sötétben. De a bölcs szerzetes csak mosolyog – a legutolsók mindentudó mosolyával.Barátai az utolsó szerzetesnek a bejáratot őrző szörnyek, szentek, no és persze Jézus király. És Jézus király áldást osztó keze. És végigszáll az áldás a völgyek felett, végigszáll aprócska falvak ürességtől kongó templomain, a városok furcsa, torzó lelkein, majd visszatér és megállapodik a semmibe révedő utolsó szerzetes szemeiben. Tűzbe mered az öreg szerzetes, és mosolyog, mert hát mégiscsak pogány istenség a tűz.Mosolyog az öreg szerzetes, mert tudja, új pogányság közeleg, és Jézus királyt lassan megeszi az idő. Mosolyog az öreg szerzetes, mert tudja, mindezt neki már nem kell megérnie. S tudja azt is, az új pogányságra új hit jön, igaz hit, és feltámadás – jönnie kell, különben vége lesz a mi világunknak, és még az is megeshet, hogy elmarad az utolsó ítéletre szólító harsonaszó. Hacsak meg nem változunk mégis valahogyan. Hacsak meg nem értjük egészen pontosan, miért is kell állniuk az öreg kolostoroknak, öreg templomoknak – állniuk, mindenáron...(A sorozat huszonegyedik részét ma 15.35 órakor sugározza az M 1.)