Munkácstól Husztig

Van úgy, hogy öl a táj. Kitárja, közszemlére teszi szörnyű sebeit, mint az életbe kapaszkodó, szemérmetlen, menthetetlen koldus. Esküvő lesz. Szól a fúvós. Vasárnap van. Ekkora bír lenni az élet, még halálában is. Kést fen az ünnep. Rikolt az utolsó csenevész malac. Valahol a fúvóson túl. Utolsó mosolyait aggatja az arcokra a kétségbeesés. Vasárnap van. Esküvő lesz. Uramisten!A város még szemérmes. Szemlesütve takargatja pusztulását. Hogyan is lehetne szégyen nélkül elviselni a fekélyeket ott, ahol Rákóczi utolsót álmodott, ahol Zrínyi Ilona harcolt, ahol Báthori Zsófia, Munkácsy Mihály, Uray Tivadar és a drága Csortos Gyula született?!Húzza, csak húzza szakadozott rongyait a sebeire Munkács, hiába: itt is, ott is kivillan egy-egy jókora darab Szovjetunió. Íme, mindjárt egy kis ízelítő: ahol hajdan a bajor Lieb Leo Mihály munkácsi sótiszt és Reök Marika szerelméből fiúgyermek született, ma ez áll... Hogy mi ez? Várjatok kicsit, el kell magyarázni valahogyan az utókornak. Ez egy olyan ház, amit szovjetek építettek. Proletársikoly, bambaság, vodkamámor, Lenin legszebb álma. Gyakran eljön ide most is Munkácsy, és megpróbálja lefesteni. A végén aztán összetöri ecsetjét, és visszasiet a halálba. Nincsen olyan művész, aki ebbe bele bírna állani.De megmaradt valahogyan a Fejér-ház. A Rákóczi-uradalom egyik legszebb udvarháza. Sírt-e vajon a fejedelem, mikor innen elindult utolsó útjára? Sírt bizonyosan. Csak valahogy nem tudjuk elképzelni fejedelmeinket sírni. Nem tudjuk, vagy nem akarjuk. Képzelünk hát inkább komor némaságot, fenséget, elfehérült öklöket, lehorgasztott fejet, valami szent, nagy esküt – és sarokba szorított, zokogó szabadságot.És elképzeljük a szatmári béke után a Schönborn családnak adott kastély báljait. Az 1770-belit, amikor II. József volt a fővendég. Az 1852-est, amikor a jó főtt ürü után Ferenc József kanyarított egyet itten magyarokat beárnyékoló bajuszán. Ezt képzeljük.„II. Rákóczi Ferenc vitézlő fejedelem dicső emlékének! Kibujdosása kétszázados évfordulóján emelte Munkács város közönsége. Eszményképe maradsz, Rákóczi, a honszeretetnek, / Szellemed él köztünk, s védi e drága hazát. / Ős hajlékod előtt kegyelettel jár a magyar nép. / Munkács népe ölén nagy neved áldva virul.”S ha elképzeltünk már mindent, akkor ennyi a maradék reménységünk. És ezzel a maradék reménységgel kell fölnéznünk a munkácsi várra. Mert ott áll Zrínyi Ilona sodronyingben a vár fokán, és odavan már a Thököly szabadságháborúja. És kiüzen Zrínyi Ilona a dühöngő Caraffának. Kiüzen, hogy nem fél. De fél Caraffa – és nincsen rosszabb a gyáva zsarnoknál. Fél Caraffa, hát elsüti az összes ágyút – s attól kezdve két éven át ostromolja Munkács várát.Akad egy áruló Zrínyi Ilona főemberei között. Egy áruló mindig akad. Így esik el a vár végül is. Zrínyi Ilona száműzetésbe kényszerül, Nikodémiában hal meg majd, és semmi sincs messzebb, mint Nikodémia, talán csak Rodostó... Ahol a hős asszony fia, a vezérlő fejedelem fejezte be életét. A vezérlő fejedelem, aki innen irányította éveken át a szabadságharcot, amely szintúgy elbukott. S nem sokra rá börtönt csinált a várból a Habsburg. Nohát, raboskodott is itt mindjárt Kazinczy Ferenc, őutána meg a magyar Szent Korona is, mert Napóleon elől ide menekítették a magyar főemberek.„Itt tűzé föl piros zászlaját a / Szabadságnak Zrínyi Ilona? / A szabadság hősinek tanyája / Íme, íme most rabok hona. / Semmi más, mint dönthetetlen kőfal, / Semmi más, mint lánccsörömpölések – / Bátran tudnék a vérpadra lépni, / Oh, de ez a börtön... ettül félek.”No, várj csak, hol is kezdjem... Beregszentmiklóst még II. Endre adományozta Bánk bán vejének, Simon bánnak. Kezdjük itt – és ez legyen elegendő. Mit lehet még ehhez hozzátenni a maradék nyolcszáz esztendőn kívül? Talán annyit: volt valaha olyan, hogy Ungvár–Huszt védrendszer. S ha már volt, hát Beregszentmiklóson is várkastélyt kellett építeni. Ha kellett, akkor a Telegdiek nekiláttak az építésnek valamikor a XV. század elején. Nem kapkodhatták el nagyon azt az építést, mert ma is áll még az a várkastély. Igaz ugyan, hogy leoldja saruját, és földre borul előtte a feltámadás. S mellette térdepelnek mind a hajdani urak: Perényiek, Frangepánok, Lónyayak, Esterházyak és Rákócziak.Furcsa imákat zsolozsmáznak ők így együtt. Imákat, amelyekben nincsen már fohász. Sem ígérete a megváltásnak. Sem mindennapi kenyerünk, sem szenteltessék meg a Te neved. Csak egyetlen rettegő suttogás van az ő imájukban: hogy szabadíts meg a gonosztól. És el sem képzelhető emberi ésszel, mennyi sok arca van a gonosznak – és mennyi sok lett neki ebben az elmúlott, rettenetes évszázadban.Hej, emberek, Dolha azért már kezd nagyon messze lenni. Vakargathatta itt reggelente a fejét a Teleki-család azon tagja, akinek éppen a dolhai kastély jutott. Valahogy úgy képzelem, hogy a Teleki-család azon tagja, akinek a dolhai kastély jutott, nem lehetett soha a família dédelgetett kedvence.– Aztán mi van azzal a bolondos Józsi bátyátokkal?– Jaj, a Józsi! Tudod, lent él, szegény, Dolhán.És ebből aztán mindjárt minden érthető. Csöndbe, öreg fák sóhajtozásába temetkezett Telekiek jártak-keltek a kastélyban, a kastély szép kertjében, rendje, ritmusa volt minden napnak, mert a legbiztosabb, legkiszámíthatóbb ritmusa annak van, amikor nem történik semmi, bizony, minden ősszel ugyanabban a percben hullik le a fáról ugyanaz a levél, s ebbe aztán vagy belebolondul az ember, vagy nyugodt lesz és békességes nagyon; mindenesetre életével játszik a szakácsné, ha egyszer, csak egyetlenegyszer nem hideg sült van früstökre a hétfői napon; mert mindenféle városi kapkodást itt nem visel el a lélek.S a szelindek körútjának is szabott rendje van, a pockok belehíznak csöndben föld alatti járataikba, a legkövérebb aztán eldugaszolja a kijáratot, és egész pocoknemzedékek pusztulnak bele az unalomba odalent a sötétben, mialatt idefent a parkban 16 óra 07 perckor véget ér az uraság délutáni sétája.Egyszer volt egy lázadó Teleki, számon tartja a családi krónika. Egy szerdán, vizenyős, csúzos, végképpen elkeseredett napon 16 óra 08 perckor végzett sétájával, majd magához intette a halálsápadt komornyikot.16 óra 09 volt már akkor, odafönt a hallban 0,45 Fahrenheitet zuhant a tea hőfoka; a szobalányt kivitték, és repülősót szagoltattak vele.16 óra 10. A gróf még mindig a kertben áll mélázó felelőtlenséggel – lassan már a szelindek is megmorogja, nem csoda, öreg mindenese a háznak, és emlékezik jól azokra az időkre, amikor még rendben mentek a dolgok.16 óra 11. Az öreg dajka szemét elfutja a könny, majd kiadja a szigorú utasítást: azonnal ki kell hívni a doktort! A személyzet leinti, várjunk még.16 óra 12. A gróf leüti egy elszáradt virág fejét sétapálcájával, majd körbemutat a nem látható horizonton.– Mondja, Rudolf, nem lakunk mi egy kicsit messze?Rudolf szegény ott, egy álltó helyében szívrohamot kapott.Így ért véget az utolsó rebellis Teleki története Dolhán. Aztán jöttek valakik, egy nagy rakás senki, és új határokat húztak. Azóta nem nagyon ér rá senki errefelé, hogy a rebellis Telekihez hasonlóan sorsfordító kérdéseket intézzen a sorshoz.Két alapos oka is volt annak, hogy várat építsenek erre a hegytetőre. Az egyik a Tatár-hágó közelsége, a másik a máramarosi só. Mert a hágót is, a só útját is védeni kellett. Így lett Magyarország legfélelmetesebb vára a hegyen. Aztán ha volt vár, megérkeztek a magyar és német telepesek várost alapítani. A város nevének eredetére sok érdekes elmélet született. Én azt szeretném, hogy a négy kiváltságos máramarosi város nevének kezdőbetűiből állna az ötödiknek, vagyis Husztnak a neve. Vagyis:Hosszúmező,Visk (archaikus írásmód szerint Uisk),Sziget (vagyis Máramarossziget),Técső.Lehet, hogy így volt, ki tudja ma már? Azt sem tudjuk, mikor kezdték építeni Huszt várát. Sokak szerint Szent László idején indult a munka, és ilyesmi dolgokban fölöttébb szeretek támaszkodni a sokak által hitt, ellenőrizhetetlen legendákra.Szóval Szent László idejében elkezdik, III. Béla idején bevégzik a várat. És aztán sokáig, nagyon sokáig nem veszi be Huszt várát senki sem. Batu kán hiába ostromolja. Az erdélyi fejedelmek pedig 1557-től kezdve senkit sem engednek a falai közé. Hiába ágált itt Schwendi Lázár, Felső-Magyarország császári főkapitánya; az 1594-es tatár betöréskor éppen itt torpantak meg megint a kutyafejűek; Lubomirsky herceg uram is odahaza, lengyel földön ette meg a győzelemre félretett gyönge kappant, amikor itt ostrommal próbálkozott!Aztán a cár követe lélekszakadva vitte a hírt urának, I. Péternek: Magyarország vezérlő fejedelme, II. Rákóczi Ferenc, a lázadó főúr bevette a bevehetetlen Huszt várát!Aztán vége lett a szabadságharcnak, és a várba császári helyőrség települt. Nem is kellett több negyven esztendőnél, hogy a teljesen leromlott vár fegyverzetét leszereljék, és Kassára telepítsék. Kisvártatva egy szörnyű viharban három villámcsapás éri, tetőzete leég. Majd 1798 késő nyarán egykedvűen ledől az utolsó épen maradt bástya is.Látta azt, ahogy ledűlt, ahogy megadta magát a büszke bástya, látta a véget egy lebegő rémalak. Lebegő rémalakból nem egy jár-kel errefelé. Keresnek talán valamit szegények, vagy csak fáj a lelkük? Nehéz lenne megmondani.Meg aztán a „honfi” sem lesz igen beszédes kedvében idefent, már ha eszébe jut még feljönni Huszt várához egyáltalán. Nem lesz beszédes – mert nagy a sors, nagy a történelem, nagy a fájdalom. És úgyis egyetlen menedék maradt mára szerte a hazában. „Régi kor árnya felé visszamerengeni.” Hát ez. Vagy mutassatok egy árnyat végre a jelenből vagy a jövőből, amelyik megérdemelhetné becses merengésünket. Na, ugye... Pedig nem is vagyok kárörvendő.(A sorozat második részét ma 14.20 órakor sugározza az M 1.)