Nagyszombati holt lelkek

Zúgnak a harangok... A Via Bohemica mentén fekvő városka lakói imára gyülekeznek. Messze járunk az időben, nagyon messze. III. Béla uralkodik még a magyarokon, s leánya, Konstancia németeket telepít a városba.Zúgnak a harangok... A polgárok sebtében erősítik a falakat, hordják a köveket, zárják a kapukat – hiába. Felugatnak a kutyafejűek, Ázsia pusztaságairól beözönlik a nyers erő, a szilaj vadság, csóva repül a háztetőkre, vas fúródik az élő húsba, aszszonyok, leányok ártatlansága, becsülete csorog a porban a vérrel; feldúlja Nagyszombatot a tatár.Zúgnak a harangok... A falak között haldoklik a király. Zárát hódoltató hős királyunk, birodalomépítő Nagy Lajos vívja utolsó tusáját, s elveszíti, mert a legutolsó tusát mindig mindenki elveszíti.Zúgnak a harangok... Husziták törnek Nagyszombatra, s megint odalesz a békesség, a csönd, a rend – megint jönnek a világmegváltók, akik elől akkor is, most is menekül az élet. És Mátyás követei tárgyalnak az ősi városban apósának, Podjebrád György cseh királynak követeivel.Zúgnak a harangok... Mohácsnál odalett az ország. Menekül a kereszténység, jajveszékelnek Jézus követői – az esztergomi érsek pedig költözik Nagyszombatba.Nem tudja ezt Nagyszombat, nem tudja még. Most vasárnap van, nyugodalmas, elmúlott a hetivásár, a polgárok haszonnal adtak-vettek, a koldusok jóllaktak, a halál elbóbiskolt, Szent István és Szűz Mária csöndesen szemlélődött. Sok egyebet úgysem tehet, akit fölfestenek a falra, és még ráadásul belé is vetnek minden bizodalmat. Akit fölfestenek a falra, és belévetnek minden bizodalmat, az vagy megbolondul, vagy csöndesen szemlélődik, és megtanul mosolyogni mindenfélén, mindenféle halálokon.Mások meg másképpen vannak ezzel. A kanonokház angyalának például elég gyakorta jutott eszébe az elmúlt pár száz esztendő során, hogy keresztjét az alant jövő-menő emberek közibe vágja. Olyankor mindig kapott egy barackot a buksijára az Úrtól.– Békesség! – súgta az Úr.– Megette a fene – gondolta az angyal, s ezzel az angyalhoz nem illő gondolattal elmúlott megint egy-két évtized, s megint csak rosszabb lett egy-két évtizednyivel. Amúgy az angyal is tudta, a gyerekek is tudták: „Kard ha csörren, vér ha csobban, / csak az ember vétkes abban.”És azt is tudták, hogy az Úr tényleg jó. Tudták, hogy „Ő nem az a véres Isten: / az a véres Isten nincsen.”Tudták, még a Szent Miklós-plébániatemplom tövében is, pedig a Szent Miklós-plébániatemplom tövében azért elbizonytalanodik az ember, mert nagy árnyéka van, nagy méltósága van, nagy hatalma van egy ekkora istenházának, a vércsék gyakorta vágnak a galambok közé odafent a toronyban, a harangszó súlyát alig-alig bírja hazáig, a következő imáig hurcolni a lélek – és mégis... „Az a véres Isten nincsen.”A kriptaajtó fölött ücsörgő angyalkák egyike már évszázadok óta pityereg. De hát mi fájhat annak, akinek örök a létezés? És nézd csak: öreg szentek révednek valamerre, vértanúk fájdalmával arcukon, ami úgy hozzájuk tartozik már, mint tudáshoz a szenvedés.De hol is hagytam el? Ott, hogy zúgnak a harangok... Az esztergomi érsek költözik Nagyszombatba. S bár Mohácsnál odalett Magyarország, e költözéstől felvirágzott a város. Templomok lettek és iskolák – vagyis lett minden.Először jöttek a szigorú, kérlelhetetlen, meg nem alkuvó jezsuiták, arcuk mosolytalanságában és nagyszerűségében ott fénylett az ellenreformáció. És fellegvár kellett az ellenreformációnak, jött hát herceg Esterházy Miklós nádor, és templomot építtetett a jezsuitáknak, a katolicizmus katonáinak.„Én katholikus vagyok; azaz hiszek a nemzeteken felül álló, egész világnak szóló katholikus igazságban! Más szóval: hiszek az igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein: az én egyházam nem nemzeti egyház! Nem vagyok puritán: az én üdvösségemnek nem elégséges az, ami szükséges: ami itt és most szükséges.”Ezt gondolta a poeta doctus, és ezt gondolták a jezsuiták is. Ma meg már nem nagyon gondolkodunk ilyesmiken, viszont a jezsuiták templomának homlokzatára ki vagyon írva, hogy Comes Nikolaus Esterhazy, és ezen mégiscsak jóízűen elmosolyodik a garabonciás, ugyanis az ilyesféle jelek a nem is olyan messzi múltba vezetnek... Az ilyesféle jelek egyszerre vádolják és kikacagják a kis trianoni kastélyt, hihi...A jezsuiták és a herceg után nem sokkal jött Pázmány Péter, istenem, a nagyszerű, csodálatos Pázmány Péter, és egyetemet alapított. És összeépült a templom és a magyarok egyeteme, nem adott be senki petíciót, hogy ez így nem lesz jó, és ebből, a Pázmány alapította egyetemből lett aztán az Eötvös Loránd Tudományegyetem is, mert mégiscsak léteznek örök dolgok, nagy tettek, erős hitek, komoly szándékok és törhetetlen akaratok.És az aszkéta ferencesek is beköltöztek Nagyszombatba, még jóval a jezsuiták előtt. Nagy Lajos királyunk építtette nekik az első templomot, amiből aztán ezt a mostanit csinosította ki a pufók, életerős barokk. És jöttek a fogolykiváltó trinitáriusok is, kaptak ők is barokk templomot, s azt nem tudjuk, váltottak-e ki foglyot Nagyszombaton, az azonban bizonyos, hogy templomuk bejárata fölött őrizgeti a múlt bizonyos Okolicsányi János nevét. Turóc vármegyei nemesek voltak azok az Okolicsányiak, közülük a Kristófot összekaszabolták az ónodi országgyűlésben, Pált számon tartjuk mint a magyarországi protestantizmus egyik nagy védelmezőjét – és csak azért beszélek őróluk ennyit, mert halvány fogalmam sincsen, kicsoda volt a János...Mindegy, no, híveim, oda van írva a neve a trinitárius templom bejárata fölé, és ez többet ér ma már megannyi tudománynál, hősiességnél, vértanúságnál, ez ma a legkézzelfoghatóbb, megtartó halhatatlanság.Aztán még orsolyitái is voltak Nagyszombatnak, kedves, szelíd, szomorú szemű apácák, akiket oly sokáig védett s véd még ma is a korszellem. S ha olykor halk, sietős léptek zaja veri fel az éjszaka csöndjét, s az ablakon kikandikáló álmos jelen-lovag senkit sem lát az utcán, hát ne rémüljön halálra: talán csak egy régen halott apáca igyekszik a zárdába az emlékek macskakövein. Vagy Szindbád andalog céltalanul éppen, az orvosnétól jövet. Esetleg valamelyik régi magyar érsek igyekszik az érseki palotába, számot vetni megannyi bajjal, ezernyi halállal, világnak fordulásával. Hallhatod, utazó, hallhatod jelen-lovag Oláh Miklós, Drugeth György vagy éppen Forgách Ferenc érsek urunk lépteit is akár, mert ők mind-mind e város főpapjai voltak.S palotájuk jól elbújt a fák mögé, elbújtak az érsekek is, évszázadok magyar érsekei, elbújtak a romlással, a gonddal. Ide bújt Széchenyi György is, Esztergom érseke, Magyarország prímása, aki egyfelől gályarabságba küldte a protestáns prédikátorokat, másfelől meg a Wesselényi-összeesküvés résztvevőinek életéért könyörgött odafent a királynál – sok minden belefér az ember életébe, lelkébe, s a nagy hittel meg is lehet magyarázni azt a sokat, és még meg is lehet bocsátani, kivéve talán a hazaárulást és a gyilkosságot. S most már negyven prédikátor is imádkozik odafönt az égben a hercegprímásért, vagy támogatják az agg halottat, ha éppen végigbotorkál a nagyszombati éjszakában, a múlt, az emlékek, a régi Magyarország felé menet.Eljárnak a holt lelkek a hajdani nemesi konviktus előtt, fejet hajtanak Szelepcsényi Györgynek – hiába, no, ha elhajít egy követ az ember a nagyszombati éjszakában, szinte biztosan eltalál egy kóborló érsekszellemet. Az megint más kérdés, hogy ugyan miért hajigálna bárki is köveket a nagyszombati éjszakában? Aki ilyesmire vetemedne, könnyen összetörhetné a régi gimnázium falai mögül kiszűrődő muzsikát.Kár lenne azért a muzsikáért! Összetörne a muzsika, lehullana az utcaporba, és sem a szellemek, sem az angyalok nem szedegetnék össze soha többé. Kodály muzsikája hallik Nagyszombatban, tél végi vasárnapon. Itt érettségizett a mester, és alig tizenöt évesen írta meg Stabat Materét. Körülfolyja a Stabat Mater a főtéren a Szentháromságot, ünnepel a barokk, kacagnak az évszázadok, kacagnak, kacagnak, s olyan nagyon forró könny csorog végig le orcájukon... Látják ezt a régi színház hajdani német, magyar és szlovák színészei, régi-régi csepűrágók, összekapaszkodnak hát, körbetáncolják ők is az Atyát, a Fiút s a Szentlelket, fittyet hányva így mindannak, ami megtörtént. S ha a tűztorony tetejéről lenéz a halál, bizony nagy kedve támad hirtelen élni.Élni... Békességes, csöndes vasárnapon. A Szent Miklós-templom tövében, régen halott jezsuiták, orsolyiták, ferencesek, trinitáriusok között, Stabat Matert zengve, súlyos harangszót cipelve, középkori városfalak közé zárva, régi magyar érsekek léptei között, kanonoksor mélabújában, öreg polgárházak mélyén, ahol az ingaóra szab határt és mértéket – az volna jó igazán! De lám csak: a tér végében öreg házacska árválkodik. 1794-ben emelték, alacsony és sötétke, a nehéz sors élt benne mindig, de legalább büszke volt az öreg legény, akkor is, amikor a pisla mécs fénye mellett vetett számot az évekkel. Majd egy napon lakatot tett a kapura a nehéz sors, mert egy napon kiderült, büszkeségre van szükség a legkevésbé. És megvakultak akkor az ablakok, és arcra hullt a lemondás.Ez most a legnagyobb háború. Háború lemondás és remény között.„De egy napon vége lesz ennek a háborúnak, s akkor csend lesz, irtózatos és siket csend lesz Európában. S a romok között takarítani kell és építeni. Az új polgár, ha van ereje és erkölcse az élethez, életformát adhat Európának. Tehát nem a csinovnyik-polgár, akinek egyetlen becsvágya, hogy minden maradjon úgy, ahogy van, s a hivatal öncélúan uralkodjék a lelkek fölött. És nem a kistőkés, aki szentül hiszi, hogy a papírok elébb-utóbb emelkednek majd. (...) És nem az élvező kispolgár, akinek vágyálma mindenfajta kielégülés, amely nem követel áldozatot és erőfeszítést. És nem a kapzsi és tudatlan birtokos polgár, aki hajlandó minden emberi fejlődéslehetőséget feláldozni a »biztonságért«, mint ezt a francia polgár tette, kapzsin és esztelenül, amíg egy napon fel nem ébredt a szántóföldön, menekülés közben, a csillagok alatt, s megtudta, hogy biztonság nincsen az életben, sem az egyének, sem kapzsi osztályok és botfülűen önző nemzetek részére: csak áldozat van és küzdelem, állandó munka és jóhiszemű védekezés, nagylelkűség és erő. Nincs más biztonság. Ezt most már kezdi megtanulni a polgár. S én mégis hiszek abban a másfajta polgáriasságban, amely felépítette Európát, mely a legnemesebb életformákat adta az emberi világnak, s melynek egyik pudvás és ernyedt, kései nemzedéke eladta és elárulta mindazt, amit az ősök építettek.” (A sorozat huszonharmadik részét ma 15.25 órakor sugározza az M 1.)