Pozsony és Nagyszombat környéke

Összeült Deákiban a Szent Olvasó Társulat. Izgalmas dolog az ilyesmi. Merthogy elképzelhetetlen, ugyan vajon mit is csinál egy Szent Olvasó Társulat. Azt még csak föl lehet érni észszel, mi minden sikamlósság és csudálatosság esik meg a fonóban, a guzsalyasban vagy éppen tengerihántás közben, Vörös Eszti és Tuba Ferkó mesél erről immáron jó másfél száz esztendő távolából – de könyörgök! Mivel telik a rozoga, vén idő odabent a Szent Olvasó Társulatban, késő őszi délutánban, amikor belepirulnak az almák a szél csókjába?Mindegy az, no. Összeült Deákiban az a társulat, oszt’ jól van. Fordult a század éppen, zsolozsma zümmögött valahonnét, az öreg plébános a kancsó öblös mélyén kereste már Krisztust, a szent olvasók meg olvasgattak nyilván, puha fényben, csodára, megváltásra várva. Végigballagott a csoda is, a megváltás is Deákin, az ősi magyar falun, végigballagott a két öreg, részeges legény a szép, messzi korokat őrző házak mentén, csak nem vette észre a kutya sem. A szent olvasók pedig rádöbbentek hirtelen, hogy ők nem is olyan szentek, és lelkiismeretük furdalásától vezetve Szentháromság-oszlopot tétettek a temető elejébe, régi-régi, román kori templom tövébe, majd hazamentek, früstököltek, pocokneszezést, kuviksikoltást, titkos, bűnös szerelmet hallgattak, és várták, csak várták rendületlenül a csodát.– Ejnye no, ifiasszony! Maga látta-e a csodát?– Nem én biza, pedig az ablakban ácsingáltam egész éccaka.És csak a hajdani szerzetes üzent másnap is a múltból, a hajdani szerzetes, aki lassan, módosan, hatalmas betűkkel beleírta a mindenségbe:„Látjátok, feleim, szümtükvel, mik vogymuk, isa pur és homu vogymuk...”Mert itt esett meg az az írás is, legalábbis Deákiban, ősi magyar faluban lelték föl a Pray-kódexet, s benne a Halotti beszédet. És büszke volt Deáki népe, Deáki sok szép, szomorú magyarja, és úgy gondolták, jár nekik még egyszer egy csoda – s annyira várták, hogy észre sem vették: a kertek alatt, fekete álarcban, osonva lopakodik már a háború.„Ezt a háborút magyarnak nem érdemes túlélni. Először elesünk mi. Aztán elesik Magyarország. Felosztanak. Látom, hallom – odakünt a harctéren – a katonák között...”Így lett. Már akkor így lett, amikor még észre sem vette Deáki népe, Deáki ősi temploma, Deáki sok-sok régen halott bencés szerzetese. Jött a háború, jöttek a háborúk, és csak kövéredett Deáki temetője. Nem is értették a régi sírok, mitől szaporodnak olyan nagyon az újak, a frissek. Végül még kihozták Borszéki Pétert, Gombás Pált és Vári Gyulát – isa pur és homu lett őbelőlük is.A Szent Olvasó Társulat meg széjjelszéledt, Deáki megcsöndesült, a Felvidék megcsöndesült. Erdély megcsöndesült, szép Délvidék is megcsöndesült, és egy régi vágású úr így beszélt valahol egy girbegurba korcsma mélyén:„– Közép-Európa minden borravalóját a magyarokéból fizetik. Sajnálom a magyarokat. Kedves, úri nép. Mint szoktuk hozzátenni az elmaradhatatlan jelzőt: lovagias magyarok... Rövidlátó ábrándozók! A magyar úr akart maradni akkor is, amikor már a szomszéd nacionalizmusok alámosták a földjét. Világtalan volt, vagy igazában lehunyta szemét, hogy ne lássa mások nemzeti öntudatának ébredését. Na, ha nem látta, legalább hallhatta volna, mert elég hangosak voltak ezek az ébredések. A magyar csak a saját öntudatát ismerte el. Önök azt hitték, magyarosítanak, amikor néhány újságírójuk jó ízű magyar nevet vett magának. Históriájuk nagyjainak neveit inkább kis emberek öltötték magukra – a Máramarosból becseppent falusi korcsmárosok... Okosabb lett volna kihúzni a méregfogat. Legkésőbb a háború kitörésének másnapján! Igen, kihúzni az entente méregfogát, melyet most vicsorgatnak a nemzetiségiek. Autonómiát kellett volna nekik ajándékozni. Ha már kicsikarásról van szó, nem sokat ér a gesztus. Ajándékozni és nem tűrni, hogy az embertől elvegyék, amit végre mégiscsak adni kell. Sajnálom a magyarokat.”Így beszéltek szerteszéjjel az országban jóakaratú urak, jóakaratú idegenek, és a tragédia bekövetkezett. Így járt Galánta is... Holott Galánta is a pannonhalmi bencések birtoka volt valamikor, az pedig mégiscsak juss a jusshoz, nem úgy van-é, jóemberek... Meg aztán Galántán igen otthonosan mozogtak valamikor az Esterházyak, jól gondozták magyarjaikat, s eszükben sem volt viccet csinálni az ilyesmiből. Más kor volt az, persze.Ilyesféle kastélyokat termő, nagyszerű Esterházyakat termő, porceláncsörgéses, jóféle vecsernyés, harangszavas, délutáni alvásos, dajkamesés, poros utcás, tisztelettudó kor. A fák még emlékeznek ezekre a régi dolgokra, s ha sírnak, hát nagyon sírnak olykor, láthatatlanul, hallhatatlanul, olyan méltósággal, mint a nagy öregek halála. Összenéznek éjjelente, kastély és a fák, és a távolból valami szívmelengető muzsikaszó hallik.Erre járt valamikor egy fiúcska, kastély tövében, legöregebb fák alján – erre járt egy fiú, a galántai állomásfőnök csemetéje. Sietett a fiú, titkos úton járt, Mihók János cigányprímáshoz igyekezett, meghallgatni annak szép verbunkosait.Szigorú ember volt az állomásfőnök, Kodály Frigyes, nem szívelte nagyon, ha a gyerek ilyesmivel tölti az időt. Persze nevet ma már ezen ő is, nevetnek a fák is, nevet az Esterházyak vén, omladozó kastélya is, mert mégiscsak Kodály Zoltán volt az a fiú, s a lelkekben messziről, szívszaggatón szól a Galántai táncok.Csuda dolgokat hagyományozott a satnyuló utókorra Csáky Imre gróf, kalocsai érsek és bíboros, a fehér csuklyás pálosok nagy jótevője. Fölsorolni is nehéz lenne, mi minden praktikusság fűződik a szent életű férfiú nevéhez!Itt van mindjárt a Csáky-rostélyos, ugye. Azt még a legbigottabb aszkétának is el kell ismernie, hogy bizony lényegesen szegényesebb lenne az életünk a Csáky-féle rostélyos nélkül, ugye. És nem lehet olyan megátalkodott vegetáriánusa a modernségnek, aki éjszaka titokban, párnája csücskét harapva ne jajveszékelne a feketeségben, amikor az ördög meglepi álmában, direkte csak azért, hogy eszébe juttassa, micsoda fölséges egy levet képes ereszteni a Csákynak a rostélyosa. Fölségeset, aztán kész. Kár lenne kihímezni még jobban a szót.De senki ne higgye, hogy egy Csáky befejezi az életművét a rostélyosnál! Egy igazi Csáky továbbmegy bátran, töretlenül, új kihívások, új csúcsok felé, nem hátrál meg egy Csáky semmitől se, úgy mondanánk ma, hozzálát a Csáky megvalósítani önmagát, de nem mondhatjuk így, mert Csáky Imre grófnak akkora piszok szerencséje volt, hogy olyan korban élt, amikor az emberiség nagyobb része még nem volt komplett elmebeteg.Így aztán nem valósította meg önmagát az érsek-bíboros, hanem inkább magához kérette Anton Erhard Martinelli kamarai építészmestert meg Joseph Emmanuel von Erlach bécsi udvari építészt, és az érsek-bíborosi dolgozószoba kellemes félhomályában Nagy-Magyarország térképre bökött:– No, jó urak! Ez itten Magyarbél. Ennek közepébe óhajtanék én egy kastélyt.Erlach és Martinelli urak pedig hazamentek, és kastélyt terveztek Magyarbél közepére. Csáky Imre megálmodta, Martinelli és Erlach megtervezte – a vén idő pedig hamm!, majd megette. Aztán végül meggondolta magát.– Nem eszem meg mégsem a Csáky gróf kastélyát! – súgta oda jó barátjának, az elmúlásnak. – Meghagyom itt, Magyarbél közepében, kései, korszerűtlen garabonciásoknak, hadd lássák a jámborok, milyen egy Csáky-kastély, amikor öregek otthona lesz benne. És elment a vén idő, és eltakarodott az elmúlás, és beköltöztek az öregek.Csak a szomorúfűz érti a halált sóvárgó sok-sok sóhajtást. A tar bokrokon piros, fázós csipkebogyók integetnek – nem is integetnek, inkább haldokolnak. A hóesésben megdermed a szilvalekvár utója. A rossz, semmirekellő zsalugátereket csapkodja a szél – lehullanak, s ezer darabra törnek a pillanatok. Az egykedvűség pórázára köti a nagy elhatározást a tél csicskása: február.– A fene megeszi ezt a sok félbolond magyar urat, Martinelli uram!– Nem az a baj velük, hogy félbolondok, hanem hogy mind építkezni akar.Így, e szavakkal bandukol a hajnali hidegben a két építőmester, Erlach és Martinelli Magyarbélről Cseklészre. Ugyanis gróf Esterházy József üzent értük, hogy jöjjenek már, aztán tervezzenek valami kastélyfélét a cseklészi birtokra.Lett kastélyféle a cseklészi Esterházy-birtokon. Nem is akármilyen. Egyszer még Mária Terézia is hált benne, ennek a nevezetes éjszakának az emlékére évről évre megrendezték a nagy parkünnepélyt. Volt ott minden, lacikonyha meg ökörsütés, törökméz és mézeskalács, sok jóféle bor s annak nyomában sok jóféle csók meg egyéb illetlenség az ápolt angolkertben – azután egyszerre csak csönd lett hirtelen.Elhervadt az utolsó mosoly, a falakról peregni kezdett az emlékezet, a békebeli jó időket fölváltotta a világmegváltás meg a falanszter – legvégül aztán két lakó maradt a kastélyban: a huzat és a sivárság. A bejáratot őrző furcsa kővalamiknek összefagyott a lelkük. A gaz és a csönd lassan-lassan királyságot alapított a cseklészi kastély helyén.Kiürültek a termek, az utolsó bál utolsó hegedűszava öngyilkos lett egy éjjel, a nagy, bűnös, romantikus szerelmek tarisznyát kanyarítottak nyakukba, vándorbotot fogtak kezükbe, és odébbálltak, melyik-melyik meghúzta magát egy-egy lányszobában vagy valamelyik félbolond költő szeme sarkában. Így kellett hogy legyen, mert beköszöntött a rossz idő, amely nem kedvezett az öreg kastélyoknak és semmi nagyszerűségnek.És most üresek a termek – de lassan-lassan visszaszoknak a grófok. Ilyen nagy télben elbolyonganak az emlékek között. Néhány régi sóhaj, szerelem, titkos pillantás, gyermekkori illat, zongoraszó, porceláncsörrenés, teapára után kutatnak, a két bejáratot őrző kővalami pedig elmosolyodott tegnap éjjel. S ugyan vajon mire várnak a szellemek? Hát a bálra! Nagy bált ígért az öreg gróf a halottaknak, s csak egy feltételt szabott: hogy tanuljanak meg élni.Élni tanulnak hát a szellemek. Lélektelen, szellemtelen évtizedek után újra csak élni. S a legöregebb nagymamák szemében egyszer csak felcsillan a remény. Mert az unokák, talán, s a dédunokák... És ki sem mondják, amire gondolnak, csak odateszik a tűzre a nagy fazekat, és ünnepi húsleveset készítenek, mert hátha eljön, hátha betoppan egy napon Szindbád, nem lehetetlen az sem, ha már egyszer szellemek járnak a régi kastélyban is.Szellemek járnak. Tanulnak élni. Megtanulhatunk mi is... (A sorozat huszonkettedik részét ma 15.25 órakor sugározza az M 1.)