Bujdosások ungon-berken

A fejedelem nem álmodhat olyan álmot, amilyet szeretne, csak amilyet lehet. Aztán úgy van-e, fejedelmek? És mi szab határt mindnyájunk álmainak? Mekkora darabot álmodhat a mindenségből a jobbágy, a zsellér, túlálmodhatja-e életét, sorsát az eperfán, eke szarván, határ földön, kancsuka suhogásán, éjfekete nyomorúságon?És a fejedelem? A jó vagy rossz király? Álmodhat-e szépet, álmodhat-e rosszat? Álmodhat-e szabadságot akkor is, amikor semmi, de semmi remény – amikor ővele van ugyan a nép, de ellene van a világ s a mindenkori „magasabb szempont”: a nagyhatalmi, világpolitikai érdek... Álmodhatunk-e mindnyájan új határokat? Álmodhatjuk-e, hogy lesz azért igazság? Elűzhető-e álommal a szegénység, nehéz sors, Ázsia, Bizánc, birodalom, szörnyállam, vagy csak bottal, haraggal, vérrel, halállal?Álmodik-e még nagyot Beregszász? Semmibe, reménytelenségbe kitaszított városunk, Béla herceg vadászbirtoka, Lampert jussa, a „Villa Lamperti”, ahová azután Rajna menti vad, dolgos szászokat telepített az uralkodói akarat, mert gyakorta törtek a keleti végekre a kunok és a besenyők vérszomjas hordái.Lampertszásznak nevezték sokáig hajdani szép városunkat, majd a tatárdúlás után Lampertházához csatolták a Vérke folyó másik partjáról Urkur falut, s azóta Beregszásznak neveztetik szegény. Álmodik még, igenis álmodik Beregszász! Az egész talán halottnak, álomtalannak tűnik. Mindig olyannak tűnik a foghíjasság, kilátástalanság, tavaszban is örök tél. De itt-ott álmok bóklásznak szerteszéjjel, mint bolondházból szabadult, senkit sem bántó, pőre, csonttá soványodott árnyak. Álmodik a Bethlen–Rákóczi kastély. A „Grófudvar”. Bizony, ő álmodja a legnagyobbat, mert homlokán ott a figyelmeztetés:„A fejedelem nem álmodhat olyan álmot, amilyet szeretne, csak amilyet lehet.”Rákóczi Ferenc mondotta magának, majd a legnagyobb álmot látta: a magyar szabadságot. És ez az álom kísértette Rodostóban is, egészen a legutolsó pillanatig.Álmodik a római katolikus plébániatemplom. Beleálmodja szomorú jelenébe az alapítás legendáját. Egy pásztorlegény, nevezett Szász legeltette állatait a folyóparti berekben. Két bikája összeverekedett, s a szörnyű, véres küzdelemben összetúrt földből temérdek sok kincs, arany, ezüst került elő. Nem volt háládatlan Szász, a szegény pásztorból dúsgazdaggá lett nemesember, és a kincs egy részéből templomot építtetett Istenének, Istenünknek.Aztán elballagtak az örökkévalóság poros országútján a legendák bikái és pásztorlegényei, de a templom maradt, s jöttek a rideg történelem hús-vér alakjai. Jött Erzsébet királyné, ki a templomra sokat, szívesen áldozott. Jött Zsigmond király, a nagy zálogosító, s felépült a Szent Mihály-kápolna. Jöttek a reformátusok, elvették a templomot, s a nekikeseredett katolikus hívek istentisztelet közben ölték meg Radán Balázs hitszónokot. Jöttek a lengyelek, egy szálig leölték a templomba menekülteket, a templomot magát pedig földig rontották. Jött Báthori Zsófia, és felépíttette. Jöttek a kurucok, s a bemenekült labancokra gyújtották. Jöttek a Schönborn grófok, és megint csak felépítették. S jött végül a kommunizmus, s akkor már tényleg az Istennek kellett közbelépnie, hogy egyáltalán megmaradjon, s ne legyen belőle se istálló, se pártház, se téesznek raktára.Álmodik a Vérke patak – azt álmodja, hogy sohasem fognak eltűnni az olyan szavak, hogy vérke...S álmodik partján a régi kaszinó. Nagy élet zajlott hajdanán az ilyen kaszinókban, savanyúvizes, boros, velős, ferblis, alsós, pálinkás élet, a legjobban meg mindenki a politikához értett, s a sok nagy tudás végül összeállt teljes pusztulássá, és odalett a haza. Még az is meglehet, Széchenyi István nem ilyesmire gondolt, amikor kaszinót s közéletet álmodott.Aztán álmodik az Oroszlán szálló is, ahol Petőfi töltött egy éjszakát – nem tudom, van-e régi Magyarhonban szálló, ahol nem éjszakázott legalább egyszer a költő. Álmodik a református templom is. Azt álmodja, hogy újra öreg falai között prédikál Radán Balázs, a vértanú pap és Kálmáncsehi Sánta Márton, a nagy reformátor esperes.Álmodik Beregszász. A szélfútta utcákon végigsétál még olykor-olykor a remény. Már csak azt kéne megmondania végre valakinek, hogy „szétdúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist?”.Összetörött valahogyan, valamikor egy vasárnapi, húsleveses, zongoramuzsikás délután. Szilánkjai széjjelszóródtak ezerfelé, s akik még látták egyben, akik még lelkükkel simogatták, egyszerre csak megöregedtek. Öreg utcán, bágyadt fényben sütkérezik a múlt.Ungvári öreg utca, ungvári bágyadt napsütés s néhány súlyos, sírnivalóan szépséges megállapítás Anonymus krónikájából. Itt, Ungváron adta át Álmos a fővezérséget fiának, Árpádnak, s Ungvár volt a honfoglaló magyarok támaszpontja. Innen indulva foglalták el a Felső-Tisza vidékét, föl egészen a rebellis Ugocsáig. Ne, most ne... Ne kísérjük végig a város évszázadait Árpádtól egészen a tragédiáig!Simogassuk meg inkább a bágyadt napsütést, a régi utcát, az öreg házakat s emlékét sok-sok régi polgárnak! Ha sétapálca kopogását vélnéd hallani, állj meg, és hunyd le a szemed! Valami szellem lehet. Egy régi tanár úr, gigerli dzsigoló, a vasárnapra kiöltözött boltos vagy talán csak Szindbád. Ő az, Istenem, ő csakugyan! Ez az utolsó sétája talán, hiszen halottnak is öreg szegény, és nem ölelte keblére ez az ostoba jelen. A várba tart Szindbád. Emléke van a millenniumról, és így szemébe tud nézni a múltat őrző turulmadárnak.Visszanéz a turulmadár. Drugethek, Szapolyai János, Ferdinánd király, Bocskai István, Rákócziak, Thökölyek, Bercsényi Miklós néznek együtt ővele. Ugye-ugye, nem is olyan egyszerű a szeme közé nézni annak a turulnak. S hogyan nézett vajon az a hatvanhárom orosz pap, az ungvári uradalom hatvanhárom papja, akik 1646. április 24-én Drugeth György előtt aláírták az uniót? A vártemplomban került sor a ceremóniára, amelyen az a hatvanhárom az egri püspök előtt letette az esküt, s így visszatértek a katolikus egyház kebelébe.Rom ma már a hajdani vártemplom – de így már talán nem pusztulhat tovább. Van úgy, hogy ez is nagy eredmény... Felkeresi még Szindbád a baziliták kolostorát is, csak azért, mert olyan furcsa, idegen, keleti, zord szó az, hogy „bazilita”. Nem is lehet kimondani anélkül, hogy valami hatalmasra ne gondoljon az ember. Hatalmas is.Belefér árnyékába mindenféle félelem, a veréb szíve dobbanásától az ember szűköléséig. Éppúgy, mint a görög katolikusok székesegyházába és püspöki palotájába. Holott elmagyarosodott egyház volt itt a görög katolikusoké, akik a rend feloszlatása után telepedtek be a jezsuiták egykori kollégiumába. Bacsinszky András munkácsi püspök kérésére adományozta Mária Terézia éppen nekik az épületet – s ha így döntött, végül is jól döntött. Már csak azért is, mert az Isten valószínűleg jókat mosolyoghat a szertartások különbözőségein, amellyel mi, emberek olyan kiválóan meg tudjuk magyarázni egymás iránti haragunkat.Mondom, nagy a görög katolikusok székesegyháza. Szindbád nem is áll sokáig a tövében, talán csak annyit, ami idő alatt leperegnek valahol máshol, boldogabb végeken egyszerű, szép életek. Aztán már indul is tovább öreg barátjához. Költő az, a Szindbád öreg barátja. Olyan álmodozóforma, aki már réges-régen halott volt, amikor eljött Szindbád kora, és akkor csak azon kesergett, hogy nem lehet öngyilkos látványosan, meg pisztolypárbajt sem vívhat az erdei tisztáson. A murányi vénusz történetét verselte meg Szindbád barátja, aranyos Radvánczi György a XVII. századból, aki ha már még egyszer meg nem halhat, hát színes századfordulós nyakkendőket visel legalább, s az sem zavarja, hogy Szindbád sokat ugratja emiatt.Megy a két öreg. Két vén bolondos. Nyakkendőjük ma a legszínesebb látnivaló Ungváron. Pedig alkonyodik – a nap gondoskodik színpadi látványosságról. S ilyenkor egy pillanatra nem is számít, hogy mi lesz az élettel, hogy kibírható-e még a holnap is. Persze hogy kibírható.Szerednye váránál kár lenne feladásról, kilátástalanságról, hiábavalóságról beszélni. Szerednye várának Dobó István volt az ura. Nohát, aztán kicsoda merne itten a romok között az ő színe elé állni, és mostani nehéz sorsra panaszkodni? Na ugye.Pedig megtalálható itt Dobó István, kedves helye volt neki Szerednye mindig is. Az egri diadal után is ide vonult vissza, majd börtönből szabadulva megint csak ide tért meghalni. Dobó István legkedvesebb birtokán s halálának helyén mégiscsak az élet kell hogy üzenjen valamit. Valami ostobaságot, amit az élet üzenni szokott. Például, hogy van azért értelme. S bár gyakorta el sem tudja képzelni az emberfia, azért jó, ha valaki legalább bizonygatja.Ha más nem, hát legalább a Jóisten. Mint odafönt a gerényi dombtetőn, ahol az őszt küldi fontos üzenettel nehéz időben. Jön az ősz, neszez, piros, sárga, barna színeket cipel, és suttogóra fogott hangon azt mondja: van örökkévalóság. S amikor nem látszik sehol sem, olyankor nagyon öreg templomok rotundáiban érdemes kutatni utána.Öreg templomokban, amelyek falára egyszer, hétszáz esztendővel ezelőtt piros, sárga, barna színeket festett egy ismeretlen kéz. És bevallja az ősz pirulva, röstelkedve, hogy bizony, attól lopta a maga színeit – és sír az ősz, magát siratja, és boldogságos az ilyen sírás, mert az élet zokog mégiscsak, az az igazi, öreg templomok rotundáiba bújt, maradék élet és örökkévalóság...S a gerényi templom mellett, öreg fák alatt nyugszik Holinka István; 1875. március 13-án halt meg, özvegye állíttatta keresztjét – s együtt néznek most már a maradék ország, Sárospatak irányába a mélázó, sárga, piros meg barna őszi napsütésben. Mert mindig kell egy magyar, egy halott legalább, hogy vigyázzon arra, ami a miénk...(A sorozat negyedik részét ma 15.30 órakor sugározza az M 1.)