A búcsú

Puha, semmitmondó délután telepszik a világra. Pihen a férfi. Fiatal még. Arca is szép – csak máshogyan. Kidíszítette a tapasztalás. Az út.Felelőtlenség, könnyelműség karcolt vidám, fehér felhőket az égre, amikor nekivágott. Kicsit színpadias mozdulatokkal öltötte magára a vándorgúnyát, még táncolt kezében a nyers, éretlen vándorbot. S úgy suhant el az első száz esztendő, mint éjszakára fészkére siető vándorsólyom. Mindig így suhannak el az első száz esztendők.Aztán a harangozó komolysága odatette arcára az első ráncot. Szép ajándék volt. Megköszönte szépen, leült, hátát egy adriai délelőttnek támasztva, és összebarátkozott a csönddel. Félelmetes nagy hatalmú, de kegyes uralkodó a csönd. Annyi zajt, zsivajt terelget a mulandóság országútjain, mint a modernség nagyvárosai. De míg amazok mind-mind süketek, addig csupa mese a csönd zajongása. A múlt mesél abban. S akkor rájött a férfi, hogy nemcsak gyógyulásra való a hosszú út, nemcsak magányosságra hív az ezer darabra törött régi haza, de meg is kell őrizni mindent, mert veszélyesen könnyűvé kezd válni az élet.És elkezdett csomagolni a férfi. Eltette a senki kápolnáját. Meg is jelölte külön, titkos, komoly jelöléssel, hogy majd a fiainak adja. S így tett Novigrad azúr kikötőjével is, ahol sírt talán, csak már nem emlékezett, ahogy az öregemberek sem emlékeznek, csak a nagyon-nagyon régi, talán sohasem volt dolgokra. Megtanulta lassan, hogyan kell megőrizni az apróságokat, amelyekben meglapul a minden, megtanulta, hogyan fér bele az élet kicsi tarisznyájába az egész világ. Mert hát ugyan micsoda az a világ? Akkor kapta a boldogságtól a második ráncot a szeme sarkába egy este, amikor erre rájött.Kraljevica utcáin lakik a világ, ahol az a két öreg szellem pipázgat inkább mogorván, mint derűsen: Zrínyi Péter bán meg sógora, Frangepán Ferenc gróf. Az ő pipafüstjük a világ. Meg az a hely, ahol a Fojba-patak eltűnik a hegy gyomrában, mert ott Dante látta meg a poklot. Csáktornya a világ, a drága Zrínyiek ősi fészke. És Varasd, ahol a Furfangos Cintulák élnek, és a kicsi bolt sincs közelebb, mint a temető. Esküvőről, halálról, új ruháról, kiadós nátháról hosszan beszélnek a népek, és semmi sem marad titokban. Tyúkpörökben merül ki az emberi gonoszság, és olykor az Isten is megiszik itt egy pohárka bort, jó üveg finom savanyúvízzel. Hát ez a világ...És persze Abbázia, csak úgy a neve miatt, meg azért is, ami elmúlott már visszavonhatatlanul. És az Isonzó a világ – mert a múlt kastélyának van a legtöbb bejárata, mindjárt utána az isonzói bunkereknek. És mert haltak ott a magyar bakák, és a halál is a világ, jaj, de még mennyire, az a mi ismerős világunk...No és persze a Lajta. A Lajtán túli világ. Az elérhetetlenség, a katolicizmus, az ellenreformáció, a Ferenc Jóska ábrázatja, megannyi nagynevű főúri família, csönddel telt kripták, gondozott kastélyok, Haydn muzsikája, Liszt magyar rapszódiája, mesevároskák és rettenetes, zordon várak, a trianoni határkő Vasdobrán – hej, a keservit, lassan megtelik az élet kicsi tarisznyája, pedig hatalmas még a világ, hosszú még az út! Mert kelet felé is kanyarog a múlt. Lehet, hogy arra kanyarog csak igazán. Félt odamenni. Félt a titkoktól, rettegett a pusztulástól, iszonyodott a megtelepült idegenségtől.De ránevetett egy napon Kolozsváron a remény, a piros-fehér-zöld sipkás lurkó, és a Házsongárdi temetőben vigaszt suttogott a szél. Vigaszt suttogott egész Erdély, pedig azt hitte, ott mindent vigasztalni kell. Ó nem!Mint ködmön alá fújt lehelet, úgy melegítette föl lelkét a legszentebb vidék. És a vad szászok kiürült, elrablott földjétől a „hepehupás vén Szilágyig”, a táltosfiú pusztaságáig, a Bizánc ellen őrt álló Gyimesi-szorostól egészen Aradig, a tizenhárom szent magyar halálig a megmaradást fütyörészték az ólomból öntött nehéz pillanatok – és ott érett meg és lett öreg a vándorbot fényesre simult fogója. Mert mi az emberélet? Csak egy út – a mindenségből hazafelé. Ezért lehet, hogy még a bözödújfalui romlás is megtartó, konok, csak azért is élettel van teli... Erdélyben elmúlott a második száz esztendő. Hátát nekivetette a Gyilkos-tó legendájának a mi garabonciásunk, és már bele mert nézni mélyen a csönd szemébe.És odafönt a cipszer városokban készülődött már a harmadik száz év – és Szindbád mester belekavart a világot megtartó húslevesbe. Hej, Felvidék, hej, cipszer városok, öreg, poros Podolini éjszakák! Csitt! Egy Lubomirsky valahol halni készül. Csitt! A pozsonyi gyógyszerész halni készül – most már végleg... Csitt!Rozsnyón megkondul tétován a harang. És a Csallóköz nyárba bújt magyar falvaiban új életek ígéretét hordja a méhzümmögés. És zokog Cinka Panna hegedűje, és Balassi az Istennel pörlekedik, Tompa Mihály tiszteletes úr lassan fölhág a szószékre, Mikszáth Kálmánunk dörmög valamit, és borocskát lop föl a pincéből, Madách pedig a mindenséggel birkózik egy kicsike szobában, ahol ugyanaz a csönd szunyókál, amelynek szemébe belenézett már a mi garabonciásunk.És kalapot emel Kassán az az ismeretlen úr – Márai Sándor sétapálcája pedig végigkopog az örökké miénk kövezeten. Mert mi az emberélet? Csak egy út – a mindenségből hazafelé. Így lett megfontolt, boldog, hazatalált halandó a derék garabonciás. És az a harmadik száz esztendő jól kibabrált vele, mert kicsalogatta Kárpátaljára, bejárta véle Ungvárt, Husztot, Beregszász pusztuló utcáit, a legigazibb nyomorúságot – és a munkácsi vár alatt leülve búcsúzott el végleg...– Érted most már, komám?– Értem...– Elhagyod-e valaha?– Soha...És ment a harmadik száz esztendő, és megtelt a tarisznya, és sírt a garabonciás. Megértette, amit megérteni nem is lehet. És búcsúzott, búcsúzott igazán, mert nem volt több út, mit hátára vehetett volna...