Felszabadítás amerikai módra

A budapesti amerikai nagykövetség már-már megközelíthetetlen. Ha terrorista lennék, nemhogy a követség épületét, de hovatovább az V. kerületet sem tudnám megközelíteni. Pedig a végcél világos, meghívásra érkeztem. Hamarosan Taszár felé vesszük az irányt, hogy bebocsátást nyerjünk a „szentélybe”, a bázis területére – az amerikai hadsereg első ízben fogad magyar újságírókat, és találkozunk majd a rejtélyes „tolmácsokkal” is.
A taszári bázison és környékén még ennél is komolyabb biztonsági intézkedéseket foganatosítottak. Nem csoda, hogy vendéglátóink a faluházban adnak randevút. A helyiek ügyet sem vetnek az amerikai őrnagyra, látszik, hogy megszokták a külföldi katonák jelenlétét. Kalauzunk, az amerikai őrnagy elöljáróban leszögezi, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy a bázison zajló kiképzésről hitelesen tájékoztassuk olvasóinkat. Kisvártatva iratokat vesz elő, kiderül, hogy nem eszik olyan forrón a kását – minden látogatónak alá kell írni egy megállapodást az amerikai hadsereggel. A „titoktartási fogadalomban” – többek között – az szerepel, hogy riportunkat csak vasárnap éjfél után publikálhatjuk, nem kérdezhetünk rá biztonsági és az adott egységgel kapcsolatos kérdésekre, a csapatok létszámára vonatkozó kérdéseket nem tehetünk fel, írásunkban csak az iraki önkéntesek keresztnevét használhatjuk, film- és fényképfelvételt sem készíthetünk.
A taszári bázis számunkra beláthatatlanul nagy területen fekszik, hosszú perceken át haladunk, hogy az iraki önkéntesek táborába jussunk. Két ellenőrző ponton is meg kell állnunk, amerikai katonák vetnek gyors pillantást belépési engedélyünkre. Terepjárók, hatalmas sátrak, technikai eszközök mindenfelé, még helikoptert is látni. A sártengerben amerikai katonák és magyar civilek jönnek-mennek, a szolgáltatások egy részét – takarítás, szállítás – ugyanis taszáriak végzik. Nincs időnk szóba elegyedni velük, kezdődik a hivatalos program. „Camp Freedom – Szabadság tábor” – hirdeti a felirat a sátorváros bejáratánál, itt képezik ki az irakiakat, de először még diavetítéses előadást tartanak nekünk. Aztán kérdést teszek fel, igaz-e, hogy az irakiak fizetést kapnak szolgálataikért? Igaz, válaszolja szemrebbenés nélkül az előadó tiszt, havi ezerötszáz-kétezer dollárt.
A tágas ebédlőben feltűnnek az első irakiak, amerikai egyenruhájukon FIF (Free Iraq Forces – Szabad Iraki Haderő) jelzéssel. Mindenfelé kétnyelvű – angol és arab – feliratok, szükség is van erre, hiszen a kiképzés résztvevői, Juhász Ferenc tolmácsai hadilábon állnak az angollal. A hálókörletbe vezetnek bennünket, látszik, hogy készültek a látogatásra, az utolsó szögig minden a helyén van. A falon kifüggesztve a napi beosztás, mozlimokról lévén szó, cseppet sem meglepő, hogy az öt imát külön is jelzik. A következő teremben éppen egy vietnami veterán beszél a nemzetközi szervezetek típusairól, szavait álmos tolmács fordítja a jelenlévőknek. Az önkéntesek mintegy harmincan lehetnek, és akárcsak egy osztályban, buzgón jegyzetelnek. Innen is továbbmegyünk, hiszen látogatásunk csúcspontja következik, személyesen is megismerkedhetünk néhány résztvevővel.
Amikor belépünk a sátorba, kiderül, hogy több asztalnál, kettesével-hármasával üldögélnek az interjúalanyok. Nekem két önkéntes jut, némileg meglepő, de egyikük negyvennégy, másikuk már ötvenkét éves. Beszélgetésünk tapogatózással indul, az előzetesen egyeztetettek értelmében részletes bemutatkozás helyett csak keresztneveket említenek. Tálib észak-iraki kurd, 1977-ben települt ki az Egyesült Államokba, kuriózumként elmeséli, hogy mexikói nőt vett feleségül. Számi síita arab, ma Kanadában él, előző lakóhelyeként „Irak középső részét” határozza meg. Amikor megkérdezem, hogy ez Bagdadot jelenti-e, csak rövid gondolkodás után válaszol igennel. Politikai analízisként olyasfajta közhelyeket mondanak, mint „Szaddám zsarnok”, „fel kell szabadítanunk hazánkat az elnyomás alól” és így tovább. Mindketten úgy tartják, hogy az iraki emberek áhítattal várják azt a pillanatot, hogy az amerikai hadsereg elűzze a rezsimet. Amikor elmondom, hogy magam is jártam Irakban, és éppen az ellenkezőjét tapasztaltam, udvariasan mosolyognak, nem vitatkoznak. Számi azért megjegyzi, hogy Irak jövője most kezdődik, minél hamarabb szeretnének hazatérni az amerikaiak oldalán.
Megkérdezem, tolmácsként vagy fegyveresként szolgálják-e majd az ügyet? Szabadságharcosok vagyunk – hangzik a felelet, további részleteket nem árulnak el. Általában az a benyomásom, kiképzőik alaposan felkészítették őket a találkozóra, szívesen beszélnek bármiről, de lehetőleg konkrétumok nélkül. Számi egyetlenegyszer zökken ki szerepéből, amikor Tárik Aziz iraki miniszterelnök-helyettesről kérdezem. „Börtönbe vele” – sziszegi a foga között, amiből arra következtetek, lesz mit tolmácsolni a háborús színtéren. Némileg zavarba jönnek, amikor idejövetelük körülményeiről faggatózom. Kiderül, hogy megszakítás nélkül, egyenesen Texasból érkeztek. A beszélgetés alatt mindvégig „testvéremnek” szólítják egymást, arra a felvetésre, hogy ez a kölcsönös szeretet áthatja-e a táborban élő szunniták, síiták, kurdok, türkök mindennapjait is, lelkesen bólogatnak. Itt mindenki a másikért él – szögezi le Tálib. Biztosan hallottak arról, hogy a magyar emberek háromnegyede ellenzi a háborús fellépést, nagyon sokan ezt a kiképzést is vitatják – folytatom, de a két önkéntes mintha készült volna a kérdésre. Biztosak abban, hogy a magyarok szabadságszerető emberek, majd megváltoztatják a véleményüket.
Lassan elfogytak a kérdéseim, jó felszabadítást kívánok, majd felállok. Csak most tudatosul bennem, hogy valaki mindig hallótávolságon belül tartózkodott. A taszári bázis csendes, újra csendes. Elmentek az újságírók, folytatódhat a felszabadítás. Az önkéntesek visszaülnek a tanterembe, közös imához készülnek a hálóban, „testvéreikkel” a hazatérés időpontját latolgatják. Még szerencse, hogy fegyver nincs a kezük ügyében, használni sem tudnák. Vagy talán mégis?