Nem tévedés: Kiss ügyvéd úr kényszerű távozása a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) éléről az MSZP-együttes hangszerelésében majdnem úgy hangzik, mintha a bibliai bal latorról derült volna ki utólag, hogy valójában ő az egyházalapító. De ez nem meglepő azok után a csodával határos baloldali átváltozások után, amelyeknek eddig is tanúi lehettünk, csak hát az ember néha még mindig nehezen hisz a saját fülének.
A szocialista párt története metamorfózisok története. Ki tudja számon tartani, hányszor újultak és javultak meg „erkölcsileg” az elmúlt évtizedek során – ez a gyakorlatban a névcserét és a vezető garnitúra leváltását jelentette –, míg végül 1989-ben megcsinálták a leghajmeresztőbb trükköt: a közvagyont magánosították, a tőkét a zsebükbe döntötték, a proletárdiktatúrából olyan bankokráciát faragtak, amilyet még nem látott a világ. Aztán 1994 és ’98 között bemutatták a gyakorlatban is, miként lehet a politikai hatalomban profittá alakítani a jó öreg kapcsolati tőkét (szovjet államadósság leosztása, Tocsik–Vektor-ügy stb.), de a módszer akkor még csiszolatlan volt. Megbuktak.
Kiss Elemér esete jobban szemlélteti a technika finomodását. A Horn-kormány sajtószóvivője és közigazgatási államtitkára (a négyéves, fárasztó ellenzéki gyalázkodás helyett), visszatért eredeti ügyvédi vállalkozásához. De amint a D–209-es kormánya összeállt, ott találjuk a MeH élén, a kormányfő állandó helyetteseként, miniszteri rangban. Beosztottja többek közt az az államtitkár, akinek feladata az előző „kormány közeli” cégek ügyeinek, a vélelmezett korrupciónak kivizsgálása. Keller az üvegzsebprogram gazdája is. Egy másik államtitkár a méregdrága Hattyú-házban bérel irodákat, de ez csupán hivatalon belüli, bocsánatos botlás. Az új kormány által elrendelt, tisztázó célú átvilágításokra, hogy hogy nem, Kiss saját ügyvédi irodája kapja sorozatban a megbízásokat. Amikor fény derül a trükkre, kitör a botrány és elkerülhetetlen a bukta, akkor – talán Ron Werber „morális főtanácsadótól” származó – ötletként az egész, iszapszagú korrupcióból rózsavízként illatozó mirtuszkoszorút próbálnak varázsolni. Medgyessynek a híresen megbízható „etikai érzékét” sérti az eset, Kovács László olyan gyűrött arccal beszél a pártaktíva előtt a saját „morális erejükről”, hogy az ember szeme könnybe lábad a tévé előtt a meghatottságtól.
Nem szerencsés sok idézőjelet használni írásban, címben még kevésbé, de a szóban forgó fogalmakat nem lehet szó szerint érteni. Sajnálatos tapasztalataink szerint a szocialista jelző szóösszetételben automatikusan fosztóképzőként működik: a „szocialista demokrácia” a valóságban diktatúrát, a „szocialista sajtó” hazudozást, a „szocialista erkölcs” züllöttséget jelentett. Annyit érnek e fogalmak, mint Rácz pajtás szájából az, hogy „úttörő becsületszavamra”. Medgyessy ezúttal rojtosra beszélheti magát erkölcsről, etikáról, morálról, a tény attól még az marad, hogy az első bizalmi embere belebukott a korrupcióba. Aggasztóbb, hogy a miniszterelnök az utóbbi időben egyre gyakrabban beszél egy másik magasztos fogalomról, egyre sűrűbben emlegeti a köztársaságot. Csak nehogy „szocialista köztársaság” legyen belőle.
Rák ellen egy hétköznapi édesítőszerrel
