Horn: Mintha mi írtuk volna

Summa summárum: Teller Ede haldoklás közben természetesen nem írt és nem diktált semmiféle politikai végrendeletet: magyar hangja, Zeley László a saját politikai prekoncepcióit adta el ellenzékostorozó dokumentum gyanánt. Ezt közölte hétfői címlapján posztumusz üzenetként, kritikátlanul, hanyatt-homlok a Népszabadság, amiért Eötvös Pál elnök-főszerkesztő 48 órán belül megkövette ugyan az olvasókat, de az európai elveket negligálva, e sorok írásáig elmulasztotta benyújtani a lemondását. A dolgok állása szerint Eötvös éppolyan erkölcsi nímand, mint Zeley – tettestársak a hazugságban, a közvélemény félretájékoztatásában és a fokozhatatlan kegyeletsértésben.

Itt most álljunk meg egy pillanatra, és vegyünk egy nagy levegőt. Gyurcsány Ferenc szocialista főideológus kedden, azaz a Népszabadságban közölt koholt levél megjelenését követő napon így nyilatkozott a másik Ringier-érdekeltségnek, a Magyar Hírlapnak: „Rosszul tesszük, ha erkölcs dolgában a Fidesz–Magyar Nemzet Szövetség definícióját fogadjuk el. Érdektelen, hogy kit védenek és kit támadnak. Üzlet, politika, erkölcs dolgában ők lennének az utolsók, akiknek a véleményére kíváncsi vagyok.” Lesújtva a tudattól, hogy Gyurcsány miniszter esetleg nem kíváncsi erkölcs dolgában a véleményemre, én mégis bátorkodnék azt kifejteni. (A tréfának szánt „Fidesz–Magyar Nemzet Szövetségen” kacagjon, aki tud; meg akinek a humorérzéke a KISZ-vezetőképző táborokban pallérozódott. Mindenesetre felhívnám a figyelmet arra, hogy a hétfői óvatos fideszes nyilatkozatok lényegében még hitelt adtak a Népszabadság publikációjának, míg a Magyar Nemzet a hétfőn szerkesztett keddi számban már több írásban állást foglalt a „dokumentum” hamisítvány volta mellett, sőt Eötvös távozását is sürgette. A legrosszabbul a Zeley–Eötvös tandem által méltatlanul hírbe hozott Illés Zoltán jött ki az ügyből: elsietett, bárdolatlan közleményét, amellyel a semmiről nem tehető Tellert első indulatában illette, még sokszor a fejére fogják olvasni. Ám ez sem született volna meg, ha a Népszabadság politikai farkasvakságból nem jár el ilyen végtelenül inkorrekt módon. Ám ha a Farkasházy-féle kabaréiparban netán találkozunk majd azzal a fordulattal, hogy Illés Zoltán nem ért az atomfizikához, gondoljunk majd arra: még mindig kétszer annyit ért hozzá, mint a kormány gazdasági és környezetvédelmi miniszterei együttvéve.)
Miután Nyakó István MSZP-szóvivő (feledve az elvtársi szolidaritás meg a Vörös Segély elvét) a párt nevében sietett elhatárolódni Eötvöstől és lapjától, nem szívesen használnám Gyurcsány-mintára az MSZP–Népszabadság-erkölcs kifejezést. Mindazonáltal nem érdektelen, amit Horn Gyula, a szocialisták exminiszterelnöke kedden este, tehát Eötvös beismerése idején üzletemberek előtt mondott: „Minden jel szerint Teller Ede levele hiteles, tényleg ő írta. Nem tudom, olvasták-e: mintha mi írtuk volna. Egyébként én azért is el tudom képzelni, hogy ezt ő írta, mert elég jól ismerem őt, többször találkoztunk, együtt szerepeltünk rendezvényeken – ugyanez a stílusa volt akkor is.” (Sebes György a Népszava szerdai számának vidéki kiadásában még rajta is túltesz: az utolsó töltény fogytán is védi a védhetetlent.)
„Mintha mi írtuk volna” – itt a lényeg. A Népszabadság hasztalan magyarázkodik egy teljes kolumnán, hogy miért hágták át az újságkészítés elemi szabályait – a jelek szerint a rendszeren belülről nem volt gyanús az ordító valószínűtlenség sem: a szerkesztőség annyira elhitte a saját maga által is sugalmazott valóságképet, hogy maga is bedőlt neki. Különösen fájdalmas Eötvös Pál Felelősségünk című írásának mellébeszélése, szómágiaszerű mosakodása, nemkülönben a konklúziója: „Magunk nem a történetért, hanem a végeredményért vagyunk felelősek.” Hol a határa a cinizmusnak? Hát mi más a kinyomtatott újság, mint végeredmény? Vagy azt akarja sugallni a főszerkesztő: a történetet mások írták? Talán maga a brókerbotrányba lassan belerokkanó politikai baloldal?

Eötvös és a Népszabadság nem nyeretlen kétéves: hogyan ülhettek fel egy nyugdíjas rádiós elmeszüleményének? Hogyan tehették kockára egyetlen álmos hét végi ügyeletben azt a sajtóhitelt, amelyet a Szabad Nép árnyékából kilépve nagy nehezen kivívtak maguknak? Igaz, a szerénység már régen nem jellemezte őket: erkölcsi kérdésekben is gyakran hoztak megfellebbezhetetlennek vélt, ám megalapozatlannak bizonyuló ítéleteket. Milyen titkos tapasztalat alapján hittek feltétel nélkül a zavaros teóriákat előadó, napvilágra kerülő levele alapján kezdetleges íráskészségű, konfabulációra hajlamos Zeleynek? (Igaz, Zeley hosszú pályája során Juszt Lászlóval is írt már közös könyvet.) Talán hitelt kellene adnunk azoknak a mendemondáknak, hogy a Népszabadságnál pontosan tudják, ki a megbízható elvtárs? Tán a szupertitkosított ügynöklista is megvan nekik, rajta a rejtélyes Zomborival, aki a fáma szerint a Tiszatájat főszerkesztő Ilia Mihályról jelentett? A nyolcvanas éveknek két nagy folyóiratbotránya volt: a Tiszatájé és a Mozgó Világé. Az utóbbi lapot átvevő, a liberális értelmiség által is kollaboránsnak tartott főszerkesztő aszszonyt nemrég magas kitüntetéssel honorálta a Medgyessy-kormányzat. Lehet, hogy minden mindennel összefügg?

A történet, amiért a Népszabadság „nem felelős”, több mint szánalmas. Adott egy nyugalmazott rádiós, aki 2000-ben megválik a Magyar Rádiótól, de belépőt szerez, és bejár faxolgatni az adófizetők költségén. Többek között Teller Edét, korábbi interjúalanyát látja el a közrádió archívumából kigyűjtött anyagokkal, noha a világhírű tudós kilencvenöt éves korára már sem olvasni, sem rádiót hallgatni nem tud. Saját bevallása szerint maga Medgyessy Péter fordult hozzá, hogy eszközöljön ki számára Tellernél egy audienciát – amit a fizikus azzal hárított el, hogy nincs ő annyira képben az aktuális magyar belpolitikát illetően, de hát szívesen látja. A meghívás fontos volt a nyár során nagy szimbolikus veszteségeket elkönyvelő kormányoldalnak, nyílt titoknak számított ugyanis Orbán Viktor közelgő látogatása Teller Edénél – valahogyan ellensúlyozni kellett a dolgot. Zeley a belpolitikai tájékozatlanságról szóló Teller-féle kifogást megrendelésnek tekintette, s lelkesen gyűjtötte a baloldal szája íze szerinti belpolitikai információkat, amelyek a Magyar Nemzet és a Népszabadság egybehangzó fakszimile „dokumentumközlései” alapján átmenetet képeztek egy nyilvános feljelentés és egy ügynöki jelentés között. A Medgyessy-párti miszsziót azonban sajnálatos módon keresztülhúzta a szimbolikus politikai küzdelemben felhasználni kívánt, tendenciózusan félretájékoztatott Teller Ede halála. Zeleyt (és az akcióba nyilván már beavatott Népszabadságot) ez a mellékes körülmény nem rendítette meg: véghezvitték, amit elhatároztak. Teller akkor is fog üzenni, ha fizikailag már akadályoztatva van, és kész! Zeley konspirációs kultúrája ugyan a Tanú-korszak szintjét sem éri el (adózzunk újfent Bacsó Péter zsenialitásának, amikor a tanúvallomást összekeverik az ítélettel), a Népszabadság sokat látott szerkesztői azonban fenntartások nélkül beszkenneltek a Tellernek tulajdonított levél aláírásaként egy különálló, szignóval ellátott névjegyet. (Bájos adalék, hogy Kondor Katalin rádióelnök nem is azon háborodott fel igazán, hogy a közrádió faxát használták fel egy politikai dezinformációs aktus céljaira, hanem azon, hogy Zeley azzal adott át neki egy hasonló, szignált, exkluzívnak beállított Teller-névjegyet, hogy a tudós látatlanban is „szerelmes volt” az elnök asszonyba. A húsz névjeggyel gazdálkodó exrádiós ezzel – az ordító szakmai etikátlanságon túl – a szebbik nem eredendő hiúságába is belegázolt. Ha a politikai ügyeskedés egyesek szemében bocsánatos bűn volna is, ez mindenképpen halálos vétek.) Próbáljuk elképzelni, amint a nyugdíjas budapesti rádiós konspiratívan faxolgat a megbízható nyugdíjas amerikai fizikusnak a Teller-intézet folyosójára, hogy kikerüljék Teller politikailag megbízhatatlan közvetlen munkatársait. S képzeljük hozzá az örömujjongást a Népszabadság szerkesztőségében, amikor e konspiráció primitív végeredménye – jócskán Teller halála után – végre befut. És szégyelljük magunkat a szakma nevében…
Nekem a legnagyobb csalódás mégis Seres László keddi vezércikkírói közreműködése, aki akkor is felolvasta az előre megírt ítéletet, amikor már minden normális olvasó kiszúrta a hamisítványt. Mea culpája méltányolandó ugyan, de hiányos: vezércikkében ugyanis „helyreigazította” a koholmány tárgyi tévedését, hogy Lovas István nem anarchista (vagyis észlelte a furcsaságot), de szó nélkül hagyta az „uszító szélsőjobboldali” jelzőkkel megfogalmazott vádat. Ha e jelzőkkel egyetért, szívesen olvasnám állásfoglalását például a hatályos alkotmányos kereteket szűknek tartó, szélsőbaloldali hangvételű, farkasokkal táncoló Tamás Gáspár Miklósról. Máskülönben a bocsánatkérés őszinteségében kételkednem kell.

Ám Seres legalább érzékeli azt, amit Eötvös a jelek szerint nem: az eset a rendszerváltozás óta a legsúlyosabb hitelvesztést eredményezheti a kormányhoz közel álló berkekben; a koholt Teller-levél erkölcsileg padlóra küldheti az egész hazai baloldalt. Hiteles baloldal nélkül pedig féloldalas az ország. Közös nemzeti érdek volna hát az erkölcsi gondok kibeszélése – ám nem úgy, ahogy Gyurcsány Ferenc gondolja: „legyen fegyverszünet”, de a bűnösök ne bűnhődjenek. Az nem békülékenység, ha olyan kijelentéseket tesz a főideológus, hogy „a Fidesz megkérdőjelezi az MSZP politikai, morális létjogosultságát, és minden eszközt megengedhetőnek tart a szerinte erkölcsileg illegitim hatalom megtörésére”. Ez ugyanis tényszerűen nem igaz – éppolyan koholmány, mint a sosem létezett Teller-levél. A feltételezett szövetség ellenére nem tudok a Fidesz nevében beszélni, de vélhetőleg nem az MSZP amoralitására gondolhatnak, hanem egyes politikusaik erkölcstelenségére. Például épp Gyurcsányéra, aki pirulás nélkül kijelenti kétes ingatlanügyleteiről: „Meggyőződésem, hogy ezek a szerződések jogszerűek és erkölcsösek voltak.”

A Teller-botrány utáni időkben immár kevés az ilyesféle meggyőződés. S gellert kapnak az olyan mondatok is, mint amit az MSZP erkölcsbírája megengedett magának: „Ambícióim egy Új Magyarország (sic!) megteremtésében való közreműködésre vonatkoznak. Ha becsukjuk a szemünket, látjuk, milyen országot akar a Fidesz. (…) Az ő országuk egy olyan rendpárti alapon kirakandó puzzle, amelynek utolsó darabja a darutoll (sic!). Létezik egy másik ország, amelyet a méltóság, a felelősség, a siker friss levegője jár át. (…) Ilyen lesz az Új Magyarország. Nagyszerű álom.”

Hát nem. Ha Zeley, Eötvös és Gyurcsány erkölcse lesz sikeres, az szörnyű lázálom. Akkor inkább maradjunk a Gyurcsány-mentes Magyarországnál. S ebben Teller Ede is bízvást egyetértene velem.