Egészen a legutóbbi időkig a német–lengyel megbékélés példaértékűnek számított Európában. Most mégis, ahogy előadásának címe – Partnerek vitában – is mutatta, nézeteltéréseik vannak. Miről vitatkoznak tulajdonképpen?
– A jövőről, illetve a jövő Európájáról. Mindezeken kívül vita folyik a kompetenciák elosztásáról is, valamint arról, miként kell ezeket Európában gyakorolni. Ez nem lengyel–német vita, hanem összeurópai eszmecsere. Persze erre a vitára nagy hatással volt az iraki válság is.
– Az a válság, melyben Lengyelország teljesen más álláspontot képviselt, mint Németország, hiszen egyértelműen az Egyesült Államok mellett kötelezte el magát. Nem tartanak attól, hogy éppen ezért az EU-ban esetleg „megbüntetik” Lengyelországot?
– Ez a kérdés természetesen felvetődött. Ám ha a kérdést ilyenformán teszik fel, akkor Lengyelország annál inkább az Egyesült Államok mellett foglal állást. Egy efféle fenyegetés Lengyelországban kontraproduktívként hat és sokkal inkább dacot, nem pedig az eredeti álláspont megváltoztatását váltja ki. Ezzel a hozzáállással Lengyelországban semmit sem lehet elérni. Mindazonáltal néhány nyugat-európai politikus nyilvánvalóan nem értette meg Lengyelország pszichológiáját, és olyan hangot ütöttek meg, amellyel teljesen az ellenkezőjét érték el annak, amit eredetileg szerettek volna.
– Mennyiben tartja egyébként megalapozottnak ezeket a fenyegetéseket, mennyire válhatnak valóra?
– Nem hiszem, hogy ez megtörténne. A válaszvonal egyébként nem az új és a régi tagok között húzódik, hanem egész Európát átszeli. Bár Lengyelország jól döntött, mégis több fáradtságot kellett volna fordítania annak demonstrálására, hogy lojális európai partnernek tekinti magát, amely részt kíván venni a politikai unió létrehozásában. Érdekünk a működőképes EU, és Lengyelország nem akarhat olyan uniót, amely mindig vitatkozik, ha a világpolitikában cselekvésre kerül a sor. Cselekedni márpedig kell, hiszen nem tarthatjuk magunkat távol a világ dolgaitól. Három lehetőség van tehát. Az első, hogy közösen az unió nem tesz semmit. Ebben az esetben megtartja egységét, de elveszíti szavahihetőségét, tekintélyét. A második lehetőség, hogy a nemzetállamok maguk cselekednek – és nem érnek el jóformán semmit, mert egymagukban gyengék. A harmadik pedig, hogy együtt lépnek fel. Ez az egyedüli ésszerű lehetőség. A kérdés az, hogy miként kell közösen cselekedni, miként kell ezt megszervezni? Nyugat-Európában vannak olyan hangok, melyek azt a benyomást keltik, hogy ezt a közösséget Amerika ellenében, Amerika ellensúlyaként akarják kiépíteni. Ebben Lengyelország nem akar részt venni. Mint ahogy több európai ország sem.
– Varsó és Berlin között az Európai Unió jövendő alkotmányát illetően sincs egyetértés, ez kiviláglott Leszek Miller lengyel kormányfő és Gerhard Schröder német kancellár e heti találkozóján is. Mit gondol, mennyire tudja majd Lengyelország keresztülvinni az akaratát?
– Lengyelország nagyon erősen exponálta magát és nagyon élesen megfogalmazta az álláspontját. A probléma az, hogy ezzel kockázat is jár. Egyrészt a nyomásgyakorlás oda is vezethet, hogy az ember eléri, amit akar, s a többiek engedni kényszerülnek. Mindazonáltal ha nem érünk el sikereket, akkor a lakosság mondja azt, hogy kudarcot vallottunk. Belpolitikai és ideológiai okokból Lengyelország nagyon éles álláspontot képvisel, melyet keresztül akar vinni. Főként egy kérdésben, hiszen a másik három – a biztosok száma, a védelem és a keresztény értékekre való hivatkozás – tekintetében könnyebb a helyzet, és várhatóan kompromisszum fog születni. Az igazán kritikus kérdés a szavazati súlyok eloszlása, az unión belüli hatalommegosztás. Ebben a kérdésben nagyon nehéz vita várható, és nem tudom, hogy miként fog végződni. Lengyelországnak mindenesetre mozgástérrel kell rendelkeznie a tárgyalásokon, és nem a „mindent vagy semmit” között választania.
***
Janusz Reiter.
Diplomata, publicista, politikai tanácsadó. 1971–76-ig a varsói egyetemen germanisztikát, filozófiát és szociológiát hallgat. Alapítója és szerkesztőségi tagja több ellenzéki folyóiratnak, 1989–90-ig a Gazeta Wyborcza munkatársa. 1990–95-ig Lengyelország bonni nagykövete, a kétoldalú kapcsolatokért kifejtett tevékenységéért több német kitüntetésben részesül. 1996-tól alapítója és elnöke a varsói Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének. Rendszeresen publikál a lengyel Rzeczpospolitában, s időről időre megjelennek cikkei a német Frankfurter Allgemeine Zeitungban és a brit Financial Timesban is. (R. O.)
Dick Van Dyke
Százéves lett a színészóriás, honnan ismerős?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!