A gondviselés jelenlétét számtalanszor megtapasztaltam már hosszú életem során. Fiatal koromban apáca szerettem volna lenni vagy édesanya. Az utóbbi adatott meg. Hat gyermeket neveltem fel, egy dédunokám van, és huszonhat unokám. Ha összejövünk, egy kisebb falut is kitesz a család – összegzi nyolcvanhárom év történetét Hajba Alajosné született Urbán Erzsébet, aki a második világháborúban veszítette el a jobb lábát.
„A kommün után nagy volt Budapesten a nélkülözés. Gyengécske és sokat betegeskedő édesanyám 1920 februárjában Szekszárdra utazott le a szüleihez, ott hozott a világra engem” – emlékezik vissza küzdelmes életének kezdetére Hajba Alajosné. „Édesapám megbecsült postai tisztviselő volt, szüleim szigorú polgári neveltetésben részesítettek. Kezdetben leendő férjemet is ellenezték, hiszen tizenhat évvel idősebb volt nálam, ráadásul félesztendei ismeretség után vett feleségül 1940 novemberében. A Márvány utcában rendeztük be az első otthonunkat, a fizetésünk több mint harmada a lakbérre ment. Megszületett az első, majd a második gyermek, s közben a háború egyre közeledett.
Mikor a németek 1944 tavaszán megszállták az országot, férjemmel úgy döntöttünk, én lemegyek a két picivel Szekszárdra a szüleimhez. Ő nem jöhetett, mert egy gyógyáru-nagykereskedelmi cégnél volt osztályvezető, ami hadiüzemnek számított. Április elején egyszer csak megjelentek az égbolton az angol–amerikai repülőgépek. Budapestre vitték a halált. Kétezer áldozatot követeltek a ferencvárosi pályaudvar környékére szórt szőnyegbombák. Köztük volt férjem anyai nagynénje, Mariska néni is. Nem védte meg a betonbunker. Munkából hazatérő fia csak a bőrbekecse maradványairól ismerte meg az édesanyját.
Vidéken is közeledett a front. Szüret idején már a szekszárdi dűlőkre is körös-körül odahallatszott a távoli ágyúzás. November elején már nem lehetett bírni velem. Mikor a második bomba is leesett, fogtam a gyerekeket, a negyven kilométerre lévő Szakályra utaztam anyósomékhoz. A faluban csend és nyugalom honolt, aztán egy délelőtt azzal a hírrel fogadott a szomszéd parasztasszony, hogy Szekszárdon már bent vannak az oroszok. Ekkor úgy éreztem: bármi történjék is, nekem vissza kell mennem a férjemhez Budapestre.
Mai fejjel már világosan látom akkori felelőtlenségemet, de a félelem, ami eluralkodott rajtam, nem volt véletlen. Rettegtem attól, hogy az oroszok elviszik a gyermekeimet. Ezt terjesztette a propaganda. Beszélték azt is, mit művelnek a nőkkel. Ma is hiszem, ha Szakályon maradok, huszonnégy éves fiatalasszonyként nem kerültem volna el a gyalázatot. Miután elfoglalták a falut, megtámadtak egy menyecskét, akinek a férje a fronton volt. Apósa védte meg az asszonykát, meg is sértette az egyik orosz szemét. A parancsnokságról egy különítményt indítottak, hogy bosszút álljon rajtuk. A katonák tévedésből az én férjem szüleihez mentek be, és rajtuk követelték a menyecskét. A falon függött anyósomék halott lányának arcképe, azt is szétlőtték. Más baj szerencsére nem történt, de ha én ott vagyok, bizonyos, hogy rajtam is elégtételt vesznek.
Mindezek tükrében én a gondviselésnek tulajdonítom azt, hogy néhány nap múlva sikerült elindulnom a csomagjaimmal és a két gyermekkel a főváros felé. Két napig zsúfolt tehervagonokban utaztunk, hol haladtunk, hol nem, legtöbbször órákig vesztegeltünk a nyílt pályán. Felváltva aludtunk egyetlen matracon. A második napon már fogytán volt az ennivaló, de szereztünk babot. Kályhát is találtunk, hozzá tüzelőt. Levest főztünk. Éppen enni kezdtük volna, amikor a közelben kelepelni kezdett egy géppuska. A fiamat az ágy alá dugtam, a kislányomra pedig ráhasaltam, nehogy eltalálja egy lövedék. A legközelebbi állomáson leszálltam, mert kiderült, hogy a vonat azért számít célpontnak, mert a németeknek szállít lőszereket. Jól cselekedtem, mert később végzetes találat érte a szerelvényt.
Lepsénytől már a vidéket járó, élelmiszert kereső fővárosi egyetemisták segítettek nekünk. Akkoriban »batyuzóknak« hívták ezeket a fiatalokat. Harmadnap éjjel érkeztünk meg a Déli pályaudvarra. Egy altiszt kísért minket haza, mert jártányi erő se volt már bennem. Férjem meglepve és aggodalommal fogadott, hiszen Budapest ostroma ekkor már elkerülhetetlennek látszott. Mégis, jobban örültünk annak, hogy újra együtt a család. Bármi lesz is, mondogattuk, most már vagy együtt élünk, vagy együtt halunk.
Azután egy éjjel hatalmas dörrenésre ébredtünk. Rakétával lőttek valahonnan. Egy másik nap reggelén, amikor lementem vásárolni, meglepve tapasztaltam, hogy a katonák barikádokat építenek. A karácsony egyre közelgett. Az utcabéli üzletekben szerencsére még vehettem ajándékokat a gyermekeknek: Grimm-mesekönyvet, babát, teknőt, kisautót. Béla öcsém az elhagyott japán nagykövetség kertjéből vágta ki a karácsonyfánkat, egy másfél méteres ezüstfenyőt. Férjem nagybátyja sztaniolba csomagolt cukorkákat hozott, azokkal díszítettünk. Került konzervpörkölt, marhahús, bejgli, hurka-kolbász, borleves. Boldogan ültünk le szentestén a vacsorához. Az idill azonban nem tartott sokáig. Amint letettük a kanalat, máris felbúgott a sziréna. Rohantunk a pincébe, otthagytunk mindent az asztalon. Az öcsém a riadó után még feljött, és magához vett egy mákos kalácsot. Azt ette, miközben visszament az alakulatához.
A másnapi szentmisén már a zsúfolt templomba is behallatszott az ágyúdörgés. Hazafelé tartottam, amikor megmozdult bennem valami. Pontosabban valaki, mert rádöbbentem: most, ezekben a nehéz időkben ismét gyermeket várok. Késő délután már a közelben robbant egy lövedék, nagy csörömpöléssel törtek ki a lépcsőház ablakai. Ekkor szántuk el magunkat arra, hogy a többi lakóval együtt véglegesen leköltözzünk a pincébe. Megkezdődött a föld alatti élet.
Újév után találat érte a lakásunkat. A falak leomlottak, a fürdőkádunk kettévált. Az egyik fele fent maradt, a másik a világítóudvarba zuhant. Január 25-én ellátogatott hozzánk a pincelakókat miséztető katolikus pap. A mosókonyhában gyóntak a lakók, a pince folyosóján zajlott a szertartás. Folyamatos ágyúdörgés, puskalövések közepette énekeltük: Bűnbánó szívvel koldulunk, könyörülj népeden Urunk…
Egyszer megtaláltam a ház udvarán a turistabotomat, amivel annyi hegyet másztam meg annak idején. Kettétörve hevert a földön. Láttára különös érzés szállt meg. Nem leszek többé turista, mondtam, és elszomorodott a szívem.
Január 29-én a férjem korán reggel felkelt. Tüzet rakott, mert a maradék lisztből kenyeret akartunk sütni. Én is felébredtem, óvatosan kiültem az ágyam szélére, nem akartam zavarni motoszkálásommal a hosszú idő óta végre nyugodtan alvó gyermekeimet. Egyszer csak egyik pillanatról a másikra elsötétült minden. Éreztem, hogy fejemre kövek hullanak. Jaj, dől a ház! – kiabáltam kétségbeesve.
Felnyílt a mosókonyha ajtaja, ijedten szaladt be a házmester. Láttára megnyugodtam, talán nincs olyan nagy baj! Odalépett hozzám, lerántotta rólam a ronggyá tépett paplant. Elszörnyedve vettem észre, hogy a jobb lábam helyén csak egy véres csonk látszik. Döbbenetes volt, hogy nem éreztem semmit. Mintha valaki mással történt volna az egész. A férjem lélekjelenléte volt a legerősebb. Bőrszíjával gyorsan elszorította a csonkomat, a szomszéd pincéből átjött az orvos, morfiuminjekciót adott. Hordágyra fektettek, és kivittek a folyosóra.
Máig szégyellem, hogy csak ekkor és nem korábban villant az eszembe, vajon mi lehet a gyermekeimmel. Szerencsére semmi bajuk nem esett, megmutatták nekem őket. Egy barátnőm később azt mondta: nincs mit szégyellnem, a természetes életösztön diktálta a viselkedésemet. Lehet hogy így volt, de ez nem nyugtat meg engem… Mi lesz veletek? – kérdeztem a férjemtől, mikor elindultak velem. Ne aggódj, válaszolta, te ezután is ugyanaz maradsz nekem, aki eddig voltál.
Ettől új erőre kapott a lelkem. Olyannyira, hogy már semmi félelem vagy fájdalom nem volt bennem. Verőfényes februári napsütésben a mai Alkotás, akkori nevén a Gömbös Gyula úton rohantak velem. Cikáztak a gépek felettünk, géppuskázták a kövezetet. A fal mellett menjetek! – kiabáltam. A hordágyon fekve én irányítottam a férjemet és az öcsémet, méghozzá tiszta fejjel.
A Királyhágó utcai helyőrségi kórház alagsori műtőjébe kerültem. Abban a ruhában operáltak, amiben megsebesültem. Közben folyton lőtték az épületet. Repkedtek körülöttünk a szilánkok, és a homokzsákokból hullott a por. Mikor felébredtem az altatásból, az első kötözés után kérdésemre a főorvos őszintén elárulta: ha három napot kibírok, életben maradok. Kibírtam. Meglátogatott egy velünk egy házban élő nyugalmazott katonatiszt. Asszonyom – állt megilletődötten elém –, ön arany vitézségi érmet érdemelne a hősiességéért!
Pedig nem voltam hős, csak tartotta bennem a lelket a hit, a férjem szeretete, és az a tudat, hogy várnak rám a gyermekeim. Nehéz órákat éltem át a zsúfolt föld alatti kórházban. Mindennap meghalt valaki körülöttem. Volt egy olyan éjszakám is, amit végig egy holttest mellett töltöttem. A lábamat ért tragédiánál is nagyobb fájdalmat okozott nekem a szívem alatt lévő magzat elvesztése. Mert a sebesülésem után nem adott több életjelt az a kicsi lény, aki karácsony napján megmozdult bennem. Szülési görcsök jöttek rám, rázott a hideg. Gyógyszert kaptam, aminek hatására a teste egyszer csak kicsusszant belőlem. Egy csapásra megszűntek a fájdalmaim. Maradványait nem mutatták meg, hiába kértem. Azt sem tudom, hogy fiú lett volna vagy leány.
Később kiderült, hogy egy gellert kapott bomba esett be hozzánk, az roncsolta szét a lábamat. Befúródott a falba, és csodálatos módon nem robbant fel. Lehet, hogy pont azok közül volt egy, amelyeket édesanyám hatástalanított, amikor Szekszárdon az oroszok vagonokba rakatták vele és társaival a Budapestnek szánt halálos szállítmányt. Egy velük robotoló tűzszerész tanította meg nekik titokban, hogyan kell kicsavarni a bombák gyújtószerkezetét. Nem tudom, így történt-e, de el tudom képzelni, hogy ilyesmire is képes a gondviselés.
Hadd meséljek el még valamit. Az öcsém a János-kórháznál ütközetbe keveredett. Fejlövést kapott, az orrán át hatolt be a golyó, és közvetlenül az agyveleje előtt megállt. A Szent Rókus Kórházba került, ahol nem tudtak mit kezdeni vele. Komoly műtétre lett volna szükség, ám ahhoz a parancsnoka engedélye is kellett. Igen ám, de a parancsnok eltűnt, így a golyó kivételére senki sem vállalkozott. Az öcsém így járt-kelt azután is, hogy viszszajött közénk a Márvány utcai lakásba. A velem történt tragédia pedig annyira megrázta, hogy a golyó egyszer csak megfordult a fejében, és az orrlyukán keresztül kibújt a napvilágra.
Elérkezett az a pillanat is, amikor elengedtek a kórházból. Visszaköltöztünk a romok közé, ami egykor a lakásunk volt. Az élelmiszerünk hamar elfogyott. A férjem mindennap dolgozni ment, és hazahozta nekünk a barna színű sárgaborsó-főzeléket. Volt benne bőven kavics meg szemét, de megettük, mert akkor már éheztünk. Nagyon el voltunk keseredve. Úgy éreztük, hogy már az Isten sem segít rajtunk. De nem így volt, kishitűnek bizonyultunk. Megjelent két orosz tiszt, a becsületesek közül valók. Édesanyám rájuk bízott Szekszárdon egy hatalmas kenyeret, azt hozták el hozzánk, Budáig. Szüleim az öcsémtől tudták meg, hogy mi van velünk. Ő már korábban elindult hozzájuk, hogy élelmet szerezzen nekünk. Édesapámat nagyon megviselték a velem történtek, másfél napig sírt. Lement a pincébe, hogy ne hallják a házban lakók. Férjem közben szintén eljutott szülei gazdagréti házába, ahonnan száraz kenyeret és egy csomag marharépát hozott. A kenyérről a penészt drótkefével levakarta, vaskályhán pirította, teába mártogattuk és úgy ettük. A marharépából pedig főzelék készült.
Mikor jobban erőre kaptam, mindannyian kiköltöztünk Gazdagrétre. Egy kölcsönkapott triciklire fotelt szerelt a férjem és az unokaöcsém, abban toltak végig a Budaörsi úton. Lőszerrel megrakott orosz teherautók kerülgettek minket, körös-körül fel nem robbant gránátok hevertek. Kitavaszodott, lassan rendeződött körülöttünk az élet. A kert is termett, édesanyám is felutazott Szekszárdról, hogy segítsen nekünk. A közelben lakást kaptunk, komfort nélkülit, kopottat, vizeset, de legalább a saját otthonunk volt. Hadirokkantnak nyilvánítottak, havi hatvan forintot kaptam. Hamarosan megint várandós lettem, és megszületett a harmadik gyermekem. Kecskét vettünk, hogy tejben se szenvedjünk hiányt.
Megerősödtem, elláttam minden házimunkát. Reggeltől estig dolgoztam, a kútból is magam húztam a vizet, és neveltem a gyermekeket. A tanács egy szép napon megvonta tőlem a hadirokkantságért járó havi juttatást. Mikor fellebbeztünk, kijött egy nő, és csak annyit vetett oda foghegyről: miért nem jár maga dolgozni? Válaszolni sem tudtam neki, elnémultam a döbbenettől. Ötvenhat után visszakaptam a járandóságot. Az Antall-kormány kárpótlást állapított meg az elszenvedett sérelemért, amit az özvegyi nyugdíj meghatározásakor a Horn-kormány megvont tőlem.
Majd mindegyik gyermekem főiskolát, egyetemet végzett. Legidősebb fiam Finnországban él, rákkutató gyógyszerész. Öregségemben korábban Erzsi lányom gondoskodott rólam, most pedig legkisebb lányom, Ágnes és családja viseli a gondomat, mert már nehezen járok, hamar fáradok. A nagycsalád hagyományát négy gyermekem is továbbviszi. Életemet Istennek ajánlom fel, engesztelésül e felfordult világ szörnyűségeinek elmúltáért.
Volt egy álmom, amit soha nem felejtek el. Egy sima, könnyen járható úton indultam el többedmagammal. A felszín egyre rosszabbá vált. Időről időre kereszteződésbe érkeztünk, ahol két irányba sima mellékutak vezettek tovább. Ilyenkor néhányan leváltak rólunk, és a könnyebbik utat választották. A végén egyedül maradtam, és olyan nehézzé vált az utam, hogy csak csúszva-mászva jutottam előrébb. Kereszteződésbe értem én is, de csak továbbhaladtam előre, mert úgy éreztem: ezt a kis utat már így is megteszem. Messziről láttam egy épületet. Átléptem a lángokkal világított boltíves kapuján. Egy nagy terembe értem, ahol lisieux-i Szent Teréz fogadott, akinek közbenjárásáért oly sokat imádkoztam. Mosolygott rám, amitől végtelen boldogság fogott el, és éreztem: megtaláltam a választ, amiért érdemes volt ezt a nagyon nehéz utat végigjárnom és szenvednem.”
***
„A nagycsalád
hagyományát
négy gyermekem is továbbviszi”
drog
Túl gyors volt ahhoz, hogy józan legyen
