Kérjünk-e a szomszédtól ötven centet?

Két igen furcsa emlékplakett is látható Stuttgart egyik könyvesboltjában, ahol egy kinti magyar egyesületnek köszönhetően előző fél évszázadunk relikviáit bemutató kiállítás nyílt. A. F. (teljes név és cím megtekinthető a helyszínen) kitüntetésben részesül munkásőrként végzett kiváló munkájáért – áll az 1957-ben, tehát a szervezet alapításának évében keltezett oklevélen, s rögvest mellette egy másik elismerő okirat, immár a kilencvenes évekből, amely A. F. idős fejjel, polgárőrként végzett „remek” munkáját ismeri el.

Nem kérdéses, hogy a Napvirág stuttgarti magyar egyesület vezetőjének, Riester Árpádnak s feleségének, Ildikónak miért volt fontos a kiállítás megszervezése, s egyáltalán, miért viselik úgy a szívükön a német városban élő sokezres magyar közösség sorsát. Saját bőrükön tapasztalták meg, még a nyolcvanas évek legelején, milyen politikai menekültként az illegális határátlépés s egy hosszú, félelmekkel teli utazás után megérkezni az idegenbe. Az ENSZ menekültútlevele, a korabeli okmányok, kitüntetések ma már csak egy leköszönt kor, egy bukott eszme relikviái, a kint élők – viszonylag kedvező egzisztenciális körülményeik ellenére – mégsem elégedettek mindennel. Nem saját sorsukat siratják, hiszen ma már bármikor hazatérhetnek, inkább a Magyarországgal kapcsolatos kérdések előtt állnak tanácstalanul.
Nem tudják például, hogy magyar állampolgárként miért nem szavazhattak az európai parlamenti választáson, noha korábban ezt megígérték nekik. Vagy ha netán azon kevesek közé tartoztak, akiknek van magyarországi bejelentett lakcímük, s így jogosultak a voksolásra, miért kellett a nyolcórányi autóútra lévő Berlinig utazniuk, hogy ezt megtehessék, amikor például a szlovének vagy a többi európai ezt egy közeli konzulátuson is megtehette. Nehezen tudják megérteni, miért a „baráti” intézmények kapnak csak még odakint is otthoni támogatást, azt pedig végképp nem tudják mire vélni, hogy miért lehetnek ma ugyanazok hatalmon Magyarországon, akik elől sok évvel ezelőtt menekülni kényszerültek.
Németország azóta befogadta őket, a kint élő magyarok többsége jó állást szerzett, biztosnak mondható egzisztenciát teremtett családjának. Pedig – mint mondják – eleinte nehéz volt a körülményeket megszokni, hiszen a német precizitás, a rend, a jólét és az emberek gondolkodása igencsak eltért a „legvidámabb barakkban” megszokottól.
Eleinte nem könnyű kiismerni a németeket, meséli Riester Árpád. „Ha teszem azt – hozza fel példának –, a postán összefutsz a szomszédoddal, s kölcsönkérsz tőle ötven centet, mert éppen otthon felejtetted a pénztárcádat, de fel szeretnél adni egy levelet, rögtön leszerepelsz előtte. Persze nem szólnak semmit, rögvest kölcsönadják azt a pár fillért, de hiába fizeted vissza neki mihelyst hazaértél, ő elkönyveli magában, hogy kihasználod. Ha viszont maga veszi észre, hogy valami problémád van, rögvest segít, s nem is várja, hogy viszonozd.”
De a kelet-európai utazó értetlenül áll azelőtt is, ha a német rendőr megbünteti például azért, mert kocsijával tolatva parkolt be valahová, s így a kipufogóból kiáramló füst károsította a közeli ház vakolatát. De ugyanígy jár, ha például egy bokor kerül parkolás közben az autó mögé, arról már nem is beszélve, ha valaki – akár csak egy csöndes mellékutca parkolójában is – úgy hagyja ott járművét, hogy annak orra a menetiránnyal szemben áll. A rend szemfüles őrei mindenhol ott vannak, pedig – mint mondják – semmilyen különösebb támadástól nem tartanak. Egész egyszerűen garantálják a jó közbiztonságot. – Ha kialakítunk egy olyan rendszert, amelyben az emberek megszokják, hogy tisztességesen közlekednek, nem szemetelnek az utcán, s nem lopnak a boltban, akkor nagyobb bűncselekmények sem fognak történni – vallják a hatóságok, s a furcsa elmélet a jelek szerint a gyakorlatban is beválik.
Nemcsak a mértanilag kiszámított rend, ami furcsa lehet Stuttgart vagy valamelyik másik német város utcáit járva, hanem nagy meglepetést szerezhet az is, ha pillantást vetünk az élelmiszerüzletek áraira. A dühvel vegyes sokkot nem a termékek megfizethetetlensége okozza, épp ellenkezőleg: az italoktól a gyümölcsjoghurtig szinte minden jóval olcsóbb, mint Magyarországon. Egy üveg helyi gyártású, minőségi sör akár 35 centért megkapható, ami akárhogy számoljuk, alig kilencven forint. A pezsgőért vagy csokoládéért fizetendő egy-másfél euró hasonlóan kellemes csalódás. S mindez úgy, hogy egy rosszul fizetett takarítónő is megkapja a havi 1200 eurót.
Csak Stuttgartban egyébként nyolcezernél több magyar él a felmérések szerint, de a valóságban – a kintiek szerint – számuk akár a húszezret is elérheti. A városban éppen ezért főkonzulátust s kulturális intézetet is nyitottak, ám utóbbi sokak szerint inkább csak az aktuális pesti politika kegyeltje, már ami az otthonról érkező támogatások leosztását illeti. Mindez persze nehezen átlátható. Ami viszont a legérdekesebb, hogy a magyar egyesületeknek – így a Napvirágnak is – több német tagja is van, olyanok, akik korábban esetleg egy szót sem beszéltek magyarul, egyszerűen csak érdeklődtek az ország kultúrája iránt. Közülük néhányan az egyesület ingyenes nyelvtanfolyamára járnak, így ők talán – sok német fiatallal ellentétben – már meg tudják különböztetni a magyar fővárost a romántól. S ez nem vicc, hiszen bár a politikusok folyton a közösség, a nagy európai család fontosságát hangsúlyozzák, a nyugati iskolákban – majdnem úgy, mint Amerikában – a gyerekek alig hallanak valamit arról, ami országuk határain túl történt. Úgyhogy amit a politika elrontott, azt a kis civil szerveződések próbálják rendbe hozni, csak kár, hogy ezek a közösségek még az Európai Unión belül sem kapnak annyi figyelmet, amennyit megérdemelnének.