(mit fantomizáltunk…)

Én nem tudom, de némely jelek arra utalnak, hogy Révész Sándor egy füst alatt történészi és közírói ambíciókat táplál. Az efféle törekvés csak akkor szokott sikerülni, ha a történész sajátos aspektusból szemléli a történteket, s így képes kielégíteni a mindennapos olvasói igényt, amely a közírótól nem objektivitást vár, hanem valamely politikai-ideológiai irányzat szolgálatát.
Révész azonban ráadásul szeret elfogulatlannak és jól értesültnek látszani, s ezt képes megtetőzni bizonyos intellektuális és erkölcsi fölénnyel. Tehát haladó értelmiségi magatartást tanúsít, amit Paul Johnson (aki szintén történész, ha nem is annyira) prométheuszi szerepnek is nevez. Prométheusz, mint tudjuk, a tüzet hozta le az emberiségnek az égből, tehát a világosság fia. Puszta véletlenségből minap a Népszabadság lapozgatása közben A múlt köde (2000. május) című, folytatásosnak látszó Révész-dolgozat utolsó hasábján Torgyán József és Kövér László fotójával egy magasságban a Magyar Nemzet nevén akadt meg a szemem. Rögvest elolvastam a bekezdést, amely így hangzott: „Kialakult az új Magyar Nemzet stábja. Liszkay Gábor főszerkesztő két tanácsadót bízott meg vele, hogy lapvezetési tanácsokat adjanak neki. Kristóf Attilát és Schlecht Csabát. Ideális pár a kádárista újságírás fantomizálásához.”
Itt a történész a „fantomizálás” szóval valóságos közírói bravúrt követ el, ugyanis egy rinocérosz tapintatával idézi fel a szocioliberál média kedvenc rágicsáját, bizonyos „Fidesz közeli cégek” fantomizálásának ügyét, s ebbe engem mint „Kádár-korit” belemixel. Bár „tanácsadói” státusom valójában nem bír történeti vagy sajtótörténeti jelentőséggel, egy révészi történelemkönyv azt sugallná az utókornak, hogy Schlecht Csaba meg én a Magyar Nemzet „szürke eminenciásai” vagyunk. Ha Révész azt is tudná, hogy mi ketten ráadásul Csabaként és Attilaként ugyanabban a dunántúli kisfaluban, Csikvándon születtünk, ő lenne korunk legjobban értesült történésze.
Mindezt futólag átgondolva kissé elborzadok: vajon az a történelmi híresztelés, hogy Hannibál (elefántháton) átkelt az Alpokon, hasonlatos lehet-e mélyebb igazságtartalmában Révész állításaihoz?
Kezdjük azzal: engem nem Liszkay Gábor bízott meg azzal a Magyar Nemzetnél, hogy lapvezetési tanácsokat adjak neki. A „szaktanácsadói” tisztséget három évvel korábban a Postabank holdingjának vezérigazgatója, a Népszava jelenlegi főszerkesztője, Németh Péter kreálta, amikor a Magyar Nemzet szerkesztőbizottsága elnökévé választott. Szerény elnöki javadalmazásom így vált lehetségessé. Tehát eredetileg Németh Péter tanácsadója vagyok (ami nem látszik meg a Népszaván), s Németh Péterrel kapcsolatban aligha lehet szó a kádári sajtó fantomizálásáról. Amikor 2000 áprilisában a Magyar Nemzet és a Napi Magyarország egyesült, Liszkay felajánlotta, hogy a nevem szerepeljen a lap impresszumában, én azonban ragaszkodtam a jól bevált szaktanácsadói tisztséghez, mert kellemes emlékek éltek bennem arról, hogy Németh Péter sosem kért tőlem tanácsot. Schlecht Csabát az egyesülés után ismertem meg, ő hozta a tudomásomra, hogy ugyanabban a faluban születtünk, egy generáció különbséggel. Hatéves voltam, amikor Csikvándról Kőszegre kerültem, Csaba édesanyjával egyidős. Összeesküvésről így akkor nehezen eshetett szó közöttünk, a Kádár-kori sajtó fantomizálását később eszeltük ki.
Révész azonban állításait bizonyítani tudná, nyilván annak a Weisznek a segítségével, aki az utolsó nagy lökést adta a Kaya Ibrahim-ügynek a Népszabadság hasábjain, amikor is egy fotódokumentumon Weisz a tanyája udvarán álló hordókra mutatott, s azt mondta: ezekben a hordókban égettem el Orbánéktól való félelmemben a bizonyítékokat. Így a Népszabadság a lefotózott hordókat tárta bizonyítékul elénk.
Írásának végén Révész visszaemlékezik (történelmileg) arra is, hogy mit mondott neki Eötvös Pál, a Népszabadság legendás főszerkesztője 2000 májusában, amikor rovatvezetésre kérte fel őt. Ebből idézek: „A Népszabadság hatalmas lehetőség a magyar értelmiség számára. Itt egy minőségi újságban, amely kivételesen nagy példányszámban jelenik meg, annyi emberhez szólhatunk, mint sehol másutt. Ezt kellene továbbra is kihasználni…”
Nos, azt hiszem, pontosan ez a baj, hogy a polgári oldalnak egyelőre még nincs ilyen médiabeli lehetősége. Ezzel kapcsolatban érdemes itt is leírni Révész cikksorozatának címét: A múlt köde. Sajnos nem sikerült fantomizálnunk a Kádár-kori sajtót. Ebben az ügyben mint tanácsadó kifejezetten tanácstalan vagyok.
Hogy Révész milyen utat tett meg a Beszélőtől a Népszabadságig, én nem tudom…