Tiszai sokk, büntetlen szenynyezők. A ciánszennyezés veszélyeiről sajnos már van tapasztalata Magyarországnak. Az egész európai közvéleményt megrázta, amikor négy évvel ezelőtt az Aurul nevű ausztrál cég nagybányai aranymosó bányájából származó cián elárasztotta a Tiszát, a halállomány pusztulását okozva. Az azóta történtek jól bizonyítják, hogy az utólagos pereskedés nem vezethet eredményre, hiszen az ökokatasztrófa mellett a román állam és a szennyező ellen szinte lehetetlen érvényesíteni a kártérítési igényeket. Az időközben Transgold névre keresztelt szennyező céggel szemben még 2001-ben kezdeményezett eljárást a magyar állam a Fővárosi Bíróságon. Magyarország a 28,5 milliárd forintos kártérítés mellett a Transgold bányaüzemének környezettechnikai biztonsági átalakítását követelte a periratban.
Kőszeghy Tamástól, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium (KVM) főosztályvezető-helyettesétől azonban megtudtuk: a szaktárca képviselői kétszer is voltak biztonságtechnikai szemlén az üzemben, de csak látszatintézkedéseket tapasztaltak. Hasonlóan eredménytelen a pereskedés is. A román fél azt bizonygatja, hogy a különleges időjárási körülmények okozták a tragédiát, de a bírónő arra kötelezte az alperest, hogy ezt hitelt érdemlően bizonyítsa 2003 májusáig. Időközben azonban egy új bíró vette át az ügyet, aki úgy nyilatkozott, hogy a tárgyalás előtt szeretné körültekintően megismerni az eddig rendelkezésre álló információkat. Románia egyik legárulkodóbb kibúvója az volt, hogy kezdeményezte a per román jog szerinti tárgyalását. Miközben nyilvánvaló, hogy időhúzás történik, az ökológiai kárt egyre nehezebb lesz bizonyítani, hiszen a román fél azt hangsúlyozza: helyreállt az élővilág egyensúlya a Tiszában.
A tiszai halászok azonban másként vélekednek a folyó állapotáról. Újhelyi Dezső, a Tisza Halászati Szövetkezet vezetője elmondta: a szennyezés óta legfeljebb egy hónapig tart a halászati szezon egy évben, és a fennmaradó időszakban egyáltalán nem lehet halat fogni. A halászok szintén kárigényt nyújtottak be az Európai Jogász Unió magyarországi képviselőjének, de aggasztónak tartják, hogy az ügyben eddig szinte semmi sem történt, pedig bármikor újra bekövetkezhet a katasztrófa. A magyar állam pere érdemben 2005 első felében indulhat, és a kormány azt reméli, hogy már ekkor ítélet is születik. Magyarország a keresetében ma már a nagybányai üzem bezárását, vagy a lehető legszigorúbb ellenőrzését követeli – közölte Kőszeghy Tamás.
Falurombolásra várva. A Maroson és a Tiszán megismétlődhet a 2000-ben történt ciánkatasztrófa, ha megvalósul a verespataki óriás aranybánya-beruházás. Ebben az ügyben Gyurcsány Ferenc nemrég azt kérte Romániától: környezetvédelmi okokból mondjon le a bányanyitásról, Adrian Nastase ügyvezető miniszterelnököt is figyelmeztetve, tartsa magát korábbi, az aranykitermelést ellenző álláspontjához. Ez volt a magyar kormány első határozott kiállása a verespataki bányanyitás ellen. Ellenzéki politikusok lapunk hasábjain azonban rámutattak: egyszerű politikai PR-fogásról van szó, hiszen néhány héttel korábban, amikor Magyarország elérhette volna a verespataki beruházás leállítását a román EU-csatlakozás zöldfejezetének tárgyalásakor, nem tettek semmit. Mint ismeretes, az Európai Unió december elején zárta le a csatlakozási tárgyalásokat Romániával, és döntött úgy, hogy a szomszédos ország – Bulgária társaságában – 2007. január elsején válhat az unió tagjává.
Jól jelzi a román szándékokat, hogy a verespataki aranybánya kanadai beruházója a fejezet lezárása után azonnal beadta engedélykérelmét a román környezetvédelmi minisztériumnak.
A külföldi fejlesztők 4,5 milliárd dollár értékű aranyat kívánnak kitermelni erdélyi falvak, templomok és temetők ledózerolásával. Romániai független újságírók kiderítették azt is, hogy a verespataki aranybánya beruházói pénzmosási és kábítószerügyekben érintett milliárdos vállalkozók, akik kapcsolatban állnak a legfelső román vezetéssel, köztük Adrian Nastase kormányfővel és Ion Iliescu köztársasági elnökkel.
Belenyugszunk a Duna ellopásába? Tizenkét éve, hogy akkor még Csehszlovákia önhatalmúlag, egy szovjet nyomásra 1977-ben kötött kétoldalú szerződésre hivatkozva Dunacsúnynál elrekesztette a Dunát. A helyzet azóta változatlan: a közös határfolyó vizének több mint nyolcvan százaléka egy több tíz kilométer hosszú betoncsatornában folyik Szlovákia területén, miközben a Szigetköz és a Csallóköz sajátos élővilága javarészt kipusztult, a táj átváltozott. Bár a két ország pereskedésére a hágai Nemzetközi Bíróság 1997 őszén pontot tett: megállapította, hogy ugyan a szerződést nem volt joga felmondania Magyarországnak, semelyik fél nem kötelezhető újabb létesítmények, például a dunakanyari vízlépcső megépítésére, továbbá északi szomszédunk jogtalanul tért el az eredeti okirattól, s terelte el saját területén a Dunát. A verdikt azt is tartalmazza, hogy a felek kölcsönösen kártérítéssel tartoznak egymásnak. A döntés után tárgyalások kezdődtek a két ország között, amelyek Horn Gyula és Nemcsók János emlékezetes gátépítős vargabetűjét leszámítva, hoszszabb-rövidebb megszakításokkal, azóta ugyanazért a célért folynak: Szlovákia adja vissza a szigetközi élővilág felélesztéséhez szükséges, amúgy is hazánkat illető vízmenynyiséget, s mondjon le a bősi erőmű csúcsra járatásához kellő alsó vízlépcső megvalósításáról.
Csakhogy Szlovákiának addig jó, amíg nem születik megállapodás, hiszen gondtalanul használhatja a magyar vizet az erőmű turbináinak meghajtására, így aztán mindent meg is tesz a megegyezési folyamat elnyújtásáért. Sajnos partner ebben a magyar fél is, amely nem képes kellő diplomáciai nyomást gyakorolni Szlovákiára. Az Orbán-kormány idején a státustörvény elfogadtatása érdekében sorolták hátrébb a Szigetköz ügyét, a Medgyessy-kormány pedig még azt sem tudta eldönteni, mit is akar valójában. A Külügyminisztérium például az eredeti, 1977-es vízlépcsőszerződés megalkotásában is részt vevő Prandler Árpádot tette meg az ügy felelősévé. Így aztán két év alatt még kétoldalú tárgyalást sem tartottak. Csak a közelmúltban ült újból asztalhoz a két ország delegációja, elsősorban annak köszönhetően, hogy az SZDSZ felismerte: koalíciós partnere orra alá is borsot törhet, ha a környezetvédelmi minisztériumon keresztül felvállalja a bősi vita lezárásának támogatását. A folyamat így végül Persányi Miklós környezetvédelmi miniszter gondnoksága alatt újraindult. Erdey György, a környezetvédelmi tárca jogi helyettes államtitkára, egyben a magyar delegáció vezetője lapunknak úgy festette le a pillanatnyi helyzetet: a kormány nemrég határozatot hozott Bős ügyében, amelyben világosan és egyértelműen nemet mondott a nagymarosi vízlépcsőre. – A múlt héten a magyar fél postázta válaszlevelét Szlovákiának, amelyben új elem, hogy hazánk egy új államközi szerződésben szeretné véglegesen rendezni a kérdést, továbbá igényt tart annak a kárnak a figyelembe vételére, amelyet Szlovákia okozott a Magyarországot illető vízmennyiség bősi felhasználásával – tudatta. Elmondta még, januárban találkozót tart a két fél. Erdey György abban bízik, hogy a legfontosabb kérdésekben már jövőre megállapodnak a felek, igaz, elismerte: ez a magyar diplomácián is múlik.
Ökokatasztrófával fenyeget a Barátság kőolajvezeték. Száztíz tonna olaj ömlött a Vereckei-hágónál tavaly télen a Latorca folyóba a Barátság kőolajvezetékből. Hasonló balesetek bármikor, akár több helyen is bekövetkezhetnek, mert a csövek elöregedtek, és a vezetéket több helyen tolvajok fúrták meg. A szennyezés továbbterjedését a hivatalos közlések szerint az ukrán kárelhárítóknak sikerült megakadályozni, de egy újabb baleset ökológiai katasztrófával fenyegeti a felbecsülhetetlen természeti értékekkel rendelkező Bodrogközt és környékét. A csövek ugyanis a Tisza vízgyűjtő területén haladnak, így az olajos szenny néhány óra alatt Magyarországra érkezhet.
Gátépítés, szemétszőnyeg, hanyag sógorok. Mindeközben évről évre kisebb-nagyobb más ökológiai inzultusok is érik hazánkat: Horvátország például a magyar kormányok határozott kérése ellenére vonakodik egyértelműen nemet mondani a Drávára tervezett Novo Virje-i vízerőműre, amely a vízépítő mérnökök elképzelése szerint a bősi vízlépcsőrendszer kicsinyített mása lenne. Ezzel kihasználnák, hogy a Dráva Barcs környékén egy rövid szakaszon eltávolodik a magyar–horvát határtól, egy gát segítségével mesterséges mederbe terelnék a folyót, hogy a vízből egy alsó duzzasztóban áramot termelhessenek. Az idén pedig jelentős anyagi, turisztikai és természeti kárt okozott Magyarországnak, hogy egy áradás idején elszabadultak a Tisza közelében, Ukrajnában található illegális hulladéklerakók, Tokajig szemétszőnyeggel borítva be a folyót. Az eset egy hónapja megismétlődött, a szemétgyűjtés költségeit a mai napig nem fizette ki a szomszédos állam. Elkeserítő egy másik határfolyónk, az Ipoly helyzete is. A csodás folyó élővilágát Szlovákia ugyanis több tíz kilométer hosszan kipusztította, hogy a felépített kis duzzasztókkal visszafelé folyathassák a vizet. A beavatkozásnak a nagymarosi vízlépcső megépülésével lett volna jelentősége, ám hazánk hiába kéri a gátak lebontását, a szlovák kormány hallani sem akar a rehabilitációról. Nehezen hihető, de a környezet védelmére oly kényes Ausztria is okozott már kárt: a közelmúltig éveken át habzott a Rába a nyári hónapokban, halpusztulást okozva és csökkentve a folyó vonzerejét, ám a „sógorok” éveken át tagadták, hogy felelősek lennének. Csak bizonyítékok hatására ismerték el: egy osztrák üzem szennyezte a Rábát.
origo.hu
Gál Kinga: Az EP Patrióták frakciója szavazatával nem támogatja az új, Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottságot
