Karol Wojtyla 1920. május 18-án született Lengyelországban, Wadowice városában. Viszonylag idősen, huszonkét évesen döntött úgy, hogy pap lesz. Korábban a krakkói egyetem bölcsészkarán tanult, s részt vett a helyi színjátszókörben, verseket és színdarabokat írt. Később, már püspök korában jelent meg leghíresebb műve, Az aranyműves boltja, amely máig kedvelt darab a világ színpadain. A boldog bölcsészéletnek véget vetett a háború, a krakkói egyetemet pedig a nácik bezárták. Így Wojtyla egy szódagyárba ment dolgozni, hogy elkerülje az elhurcolást a munkatáborokba. A háború évei alatt megkezdte tanulmányait az illegálisan működő szemináriumban, majd a világégés után egy évvel pappá szentelték. Mint ifjú pap a fiatalságot célozta meg, hogy Isten igéjét terjessze körükben. Így krakkói gyerekekkel együtt kirándult, sportolt. Nagyon népszerű volt körükben a jó kedélyű, erős testalkatú segédlelkész, aki hasonló volt hozzájuk, s nem vetette meg Krisztus legkisebb testvéreit. Felsőbb utasításra azonban a tudományos életnek szentelte magát, így elindult felfelé az egyházi ranglétrán. 1958-ban XII. Pius pápa címzetes püspökké nevezte ki, s később részt vehetett a II. vatikáni zsinaton a lengyel küldöttség tagjaként. Itt megismerhette a világegyház a fiatal, de rendkívül felkészült és tehetséges szakembert, aki olyan nagy hírnévre tett szert, hogy később VI. Pál pápa őt nevezte ki Krakkó érsekévé.
Ugyancsak „a zsinat atyja” kreálta őt bíborossá 1967-ben, s ő onnantól fogva a krakkói egyházmegyében megvalósította elképzelését a modern kor egyházának vezetéséről. Innen került tizenegy évvel később a pápai trónra. A nyolcadik választási fordulóban ugyanis a konklávé többsége őt tartotta ideális választásnak „a nevető pápa”, a római egyház trónján mindössze harminchárom napot töltő I. János Pál örökségére, ezzel évszázados tabut törve meg, s jókora felfordulást okozva egyházi és világi körökben egyaránt.
Őelőtte ugyanis 1522-ben történt meg utoljára, hogy nem olasz töltötte be Szent Péter helyét az egyház élén (akkor a németalföldi VI. Hadrián volt a reformáció zűrzavarának „tűzoltója”). Az 1978-as választás idején, nem sokkal a II. vatikáni zsinat után az volt a kérdés, milyen úton halad tovább a katolikus egyház, vajon a zsinat által kidolgozott módosítások meg tudják-e állítani az egyház térvesztését Európában. Nos, mostantól tudjuk, hogy ez sikerült. Ám ez nem egyedül a reformok eredménye, nagy érdemek fűződnek a végrehajtó, II. János Pál nevéhez is. A lengyel pápa ráadásul olyan fricska volt a Vatikán részéről Moszkvának, amelyet az soha nem tudott kiheverni, s egyes vélemények szerint jelentősen hozzájárult a Szovjetunió összeomlásához. Lengyelország ugyanis – kelet-európai fekvése miatt – nem tartozott az esélyesek közé az egyház vezetésében. A latin hegemónia helyett szlávokkal benépesíteni a Vatikánt egyáltalán nem tűnt korábban vonzó ötletnek. Ám a kommunista diktatúra alatt nyögő Lengyelország élő és buzgó hittel volt megáldva, így az antikommunista Karol Wojtyla megválasztása egyenlő volt egy hadüzenettel a materialista világnézet ellen. Nyugaton akkor már évtizedek óta csökkent az egyház befolyása, a vasfüggöny mögött azonban ez volt az egyetlen összetartó erő, amellyel fel tudták venni az emberek a harcot a diktatúra szörnyűségeivel szemben.
A lengyel pápa végül remek választásnak bizonyult, s beteljesítette, amit tőle vártak, sőt teljesen új egyházat varázsolt a régi helyébe. Névválasztásával is jelezte terveit. Elődje, I. János Pál ugyan csak 33 napig lehetett Isten szolgáinak szolgája, ám nevében hordozta XXIII. János és VI. Pál örökségét. A két név, amelyhez a világ a II. vatikáni zsinatot köti. Ők létrehozták, ám az utódok feladata volt, hogy tartalommal töltsék meg az akkor még üres paragrafusokat. II. János Pál értette az idők szavát, de nem volt hajlandó divathóbortokat követni. Kritikusan szemlélte a kapitalizmus embertelenségét, elítélte a szocializmus gyilkos szemléletét és bűneit, s a globalizációt is veszélyesnek tartotta. Kiállt a hagyományos értékek, a vallás, a család, a haza védelmében, ám nem zárkózott be a Vatikán falai közé, hogy onnan nyilatkoztassa ki az egyház igazságait. Inkább meglátogatta Isten gyermekeit.
Ami számunkra már egyértelmű, a háború idején élőknek még elképzelhetetlen volt: a pápa utazik! Korábban Róma püspökei szinte csak Castelgandolfót, a nyári pápai rezidenciát és a Vatikánt összekötő utat használták (volt olyan pápa is, aki egész életében nem mozdult ki az Örök Városból). II. János Pál azonban élete során annyit utazott, mint egy világjáró felfedező, a világ 140 országába juttatva el az örömhírt. Egész munkásságában fellelhető volt az indokolatlan kivagyiság és gőg helyett a megbékélés vágya. Így történhetett, hogy az egyház nevében bocsánatot kért a zsidóságtól a történelmi vétkekért, a mozlimoktól a keresztesek bűneiért. Mezítláb járt a szíriai mecsetben, magánkihallgatáson fogadta az ásatag kommunista vezetőt, Fidel Castrót. Emellett úgy intézte a Bíborosok Testületének felállását, hogy az ő távozásával ne legyen probléma az utódlásban. A római katolikus egyház az ő irányításával vált azzá, amelyet ma ismerünk, olyan szervezetté, amelyben lehet bízni, s valóban lépéseket tett az egyházszakadások által megosztott kereszténység egyesítéséért. Most, hogy II. János Pál pápa eltávozott közülünk, hatalmas űr támadt utána, amelyet az ő egyik „választottja” próbál majd betölteni. A lengyel egyházfő majd „odaföntről” fog imádkozni sikeréért.
Ausztriai buszbaleset: magához tért a kómából a két túlélő