A kellemetlen affért a konszern két meghatározó menedzserének bukása vezette be. Előbb a Skoda személyzeti főnöke, Helmut Schuster mondott le váratlanul hivataláról, majd őt meglepetésszerűen Klaus Volkert, az anyavállalat üzemi tanácsának elnöke követte. Előbbi állítólag személyes hasznot próbált kialkudni magának egy Indiában felépítendő gyártási részlegből, és több látszatvállalatot üzemeltetett azzal a céllal, hogy az import-export üzletek egy részét ezek közbeiktatásával bonyolítsa le. Utóbbi közös vállalatot alapított Schusterrel.
Ez a ritkaságnak számító helyzet a VW-gyár felépítésével magyarázható. A világháborút követően ugyanis állami vállalkozásként létesült, és az is maradt mind a mai napig: részvényeinek húsz százaléka Alsó-Szászország tulajdonát képezi. A gazdasági, politikai és szakszervezeti érdekek egyetlen más hazai iparcégnél sem fonódnak össze olyan szorosan, mint Wolfsburgban.
Ezt a pozíciót használta ki Klaus Volkert. Beleegyezése nélkül például a cég nem vásárolhatta volna fel annak idején a Bentley, Bugatti, Lamborghini luxusmárkákat. Ellenszolgáltatásként büszkén hangoztathatta: „Csak intenem kell, és a vállalati repülőgép azonnal rendelkezésemre áll.” Költségtérítési listáján végül már olyan kiadás is szerepelt, mint annak az őt kísérő, attraktív brazil hölgynek a honoráriuma, akinek feladatkörét egyelőre nem sikerült meghatározni. Mélyíti a krízishangulatot, hogy az elszámolásokat a vállalat személyzeti főnöke és a Schröder-kormány munkaerő-piaci reformját kidolgozó Peter Hartz láttamozta.
Az események hatására a vezérigazgató megerősítette a Daimler-Chryslertől átvett Wolfgang Bernhardt ügyvezető pozícióját, hogy az megtisztíthassa a Volkswagent. A német gazdaság hajdani cégére ugyanis az autógyárak versenyében lecsúszott a kilencedik helyre. Az új menedzser kiábrándító jóslattal látott munkához: „Ha a VW úgy folytatja, mint eddig, akkor tíz év múlva már nem létezik.”
Ukrajna meghosszabbítja a hadiállapotot és tovább mozgósít
