Mohóság az oka, magyarázza az Ecseri-piac kereskedője, aki maga is festményeket árul. Kijönnek az emberek, és hinni akarják, hogy nagy fogást csinálnak. Hogy az a néhány ezer forintért árult kép tényleg Scheiber, Egry, Gulácsy, és nem csak az van ráírva. Az Ecserin mindenre azt írnak, amit akarnak, mindenki azt mond az árujáról, amit gondol, azután a vevő vagy elhiszi, vagy nem. A sétálgató, vadászgató emberek többségének fogalma sincs róla, hogy jó vagy rossz fogást csinált. Az ócskapiac éppen ettől izgalmas. És nemcsak a turisták látogatják, hanem profik is, mert a kínálat tele van ugyan hamisítványokkal, de komoly ember azokra nem figyel. Komoly ember a gyöngyöt keresi a szemét között, mert soha nem lehet tudni, hogy az mikor kerül elő.
Az elegáns galériás egyben jó szemű ócskás, aki felismeri a lehetőséget. Megesett már, hogy egy Verseny utcai használtcikk-piacon előkerült Bortnyik Sándor-képet húszezer forintért vettek meg, és negyven millióért kelt el aukción. Ezek az igazi nagy fogások. De van más lehetőség is, amelyhez kisebb szerencse és több dörzsöltség kell. Egyesek tudni vélik, hogy nem egy tárgy, kép a Nagykőrösi útról indulva utazása során a célállomás felé identitást vált, milliókért eladható műalkotássá nemesül.
Ma sok pénz forog a magyar műtárgypiacon, így nagyot lehet kaszálni, de nagyot bukni is. Ha sok a gyanús eset, a rossz vásárlói tapasztalat, meginog a bizalom, és ez senkinek nem érdeke. Úgy tűnik, Forró Tamás galériájának tevékenysége már a szakma bizalmi indexét veszélyeztette, ezért jelent meg a sajtóban is a Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetségének nyilatkozata, amelyben a tagok elhatárolódnak a Belvedere Szalon által folytatott gyakorlattól. Tény, hogy a Forró házaspárnak nem ez volt az első esete. Korábban a galéria árverési katalógusában szerepelt a Ferenczy Károly szignójával ellátott Cigány lány című kép 3 millió 800 ezer forintos kikiáltási áron, de kiderült, hogy a mű néhány hónappal előbb már árverési tétele volt egy másik budapesti galéria aukciójának, igaz, ott Áldor János László festményeként nyolcvanezerért nem kellett senkinek. Most pedig itt vannak a gyanús származású Rippl-Rónai-képek, amelyeket előzőleg a festő monográfusa, Csernitzky Mária szakvéleményében valódinak minősített. Megoszlanak a vélemények arról, hogy Forróék balekok, akik nem értenek a műtárgyakhoz, vagy tisztában vannak azzal, mit cselekszenek.
Rippl-Rónai József vezeti a leggyakrabban hamisított festők toplistáját, őt követi Gulácsy Lajos, Vaszary János, Csók István, Kádár Béla és Scheiber Hugó. A legújabb hír ennek fényében tehát nem meglepő: több hamis festményre bukkant a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum művészettörténésze, amikor anyagot gyűjtött a negyven év után végre megrendezett Gulácsy-kiállításhoz. Találtak hamisítványokat műgyűjtőknél, galériákban, de még múzeumokban is! Hamisítványokat és bizonytalan eredetű alkotásokat végül nem állítottak ki.
A szakértőnek az a dolga, hogy a lehető legbiztosabban felismerje a hamis árut. A nagy pénzeket mozgató műtárgypiacon sokat ér a felkészült, jó szemű szakember is. Mindenki mindenhez persze nem érthet, és senki sem tévedhetetlen. De igyekezni kell. Egy életen át edzeni a szemet, képeket nézni, szakirodalmat olvasni, minél több információ birtokába jutni. Ezáltal minimalizálható a tévedés esélye. Molnos Péter művészettörténész fiatal ember, de már súlya van a szakmában. A nagy sikerű nemzeti galériabeli Munkácsy-kiállítás kapcsán ő írta le, hogy az eredeti alkotások mellé három-négy hamis, pontosabban gyanús kép is kikerült a falra. Lett felzúdulás. Tiltakozott a Magyar Nemzeti Galéria igazgatója, de Molnos szakmai kijelentése rögtön politikai színezetet is kapott. Elég volt hozzá, hogy az Enigma című szaklapban közzétett írását a Népszabadság a címlapon idézze, amit néhányan a lelkes magángyűjtő és Munkácsy-rajongó Pákh Imre elleni támadásként értelmeztek. Az állami gyűjtemény mellé ugyanis éppen Pákh kölcsönözte a legtöbb képet a kiállításra. Pedig, mondja Molnos, csak arra akarta felhívni a szakma figyelmét, hogy egy ilyen nagyszabású tárlat, amikor végre ennyi kép van egymás mellett, tisztázó lehetőséget jelent. Munkácsyról is tudható ugyanis, hogy nemcsak korrigálta a műhelyében dolgozó festők képeit, de ha jól sikerültek, alá is írta őket.
A Munkácsy-féle megoldást a szakirodalom jól ismeri. Nem ritka, hogy azonos iskolához tartozó, együtt alkotó művészek műveit, amelyek stílusjegyeikben igen hasonlóak, átszignálják, a kép alá a később nagyobb hírre jutott alkotó neve kerül. Iványi Grünwald Béla egy kicsit más eset, róla ma már köztudott, hogy a harmincas években fiatal festőkkel készíttette el ismert képeinek kópiáit, ő csupán szignálta őket. Fränkel József is mint az egyik legszaporábban hamisított festőről emlékezett meg Iványi Grünwaldról egy 1985-ben a Magyar Nemzetnek adott interjúban. Az akkor már idős képszakértő, aki a két háború között kortárs magyar műveket forgalmazó szalont működtetett, személyes kapcsolatban állt a mai piacon legkeresettebb festők színe-javával. Így emlékei, amelyeket magnóra is mondott, megbízható támpontot adhatnak a képhamisítással foglalkozó szakembereknek is.
„Neki nagyon sok pénz kellett, mert nagy társasági életet élt – mesélte például a Magyar Nemzet-interjúban Iványiról. – Egy Schwemmer nevű élelmes ügynök rávette, hogy adja el az aláírását a képekhez. Két közepes festő, Belányi Viktor és Záhonyi Géza másolta az Iványi-képeket. Belányi a faluvégi cigány putrikat, Záhonyi az aktokat, és Iványi Grünwald aláírta őket, valamint egy váltót darabonként száz pengőről. Schwemmer elvitte a képeket egy Braun nevű festékkereskedőhöz a Teréz körútra, aki ezeket a váltó lejárta után eladta nyolcszáz–ezer pengőért.”
Ilyen történeteket tudott Fränkel József. Sokat adnának ma már egyik-másikért. Például azért, hogyan hamisította egy Fried Pál nevű, szintén zűrös életet élő, ügyes kezű ember a Rippl-Rónaikat, hogyan datálta vissza Csók István két öregkori képét, mert Fruchter műgyűjtő a fiatalkori Csók-képeket kedvelte. Amikor pedig azt kérdezte az újságíró Fränkel Józseftől, hogyan lehet megállapítani egy képről, hogy hamis, így felelt: „Elhozza hozzám.” Fränkel egész életét képek között töltötte, az államosítás után a bizományi áruház szakértőjeként dolgozott. Már 1985-ben, tehát amikor még távolról sem voltak ilyen magasak az árak és keresettek a magyar képek, azt mondta, sok a hamisítvány a piacon. A helyzet azóta nem javult, sőt a hangsúlyok és az arányok változtak.
– Minden korszak olyan hamisítványt kap, amilyet megérdemel – vélekedik Molnos Péter. – A műtárgygyűjtés hirtelen jött divatja, a még gyakorlatlan gyűjtők korlátozott tapasztalatai egyelőre nem serkentik a hamisítókat nagyobb erőfeszítésekre. A klasszikus értelemben vett kortárs hamisítványokat így ma még viszonylag könnyű megkülönböztetni az eredeti műalkotásoktól. Jóval nagyobb nehézségeket okoz a régi hamisítványok és a meghamisított, átalakított korabeli festmények leleplezése. A hamisítók leggyakoribb módszere az eredeti szignó eltávolítása, de nem ritka a jelzetlen vagy eltávolított jelzésű festmény utólagos önkényes szignálása és a meglévő szignó átalakítása sem. Előfordul a mű „felcsinosítása” is, bizonyos, a kép értékét csökkentő motívumok eltüntetése, mások ráfestése, régi másolatok manipulálása. Ezek a módszerek egy infralámpa vagy egy jó nagyító előtt könnyen lelepleződnek. Főleg, ha az eredeti festékréteg már töredezett, az újonnan felvitt réteg pedig kitölti a repedéseket is. Ilyenkor mondják, hogy leugrik a képről a szignó. Manapság azonban egyre népszerűbb a képek hivatalos papírjait, akár magát a hagyatéki leltárt is meghamisítani.
Vannak olyan csalafinta hamisítók, akik kifürkészik, kik az engedékenyebb szakértők, és előszeretettel fordulnak hozzájuk. Sok műnél valóban nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, eredeti-e, ezért egyes szakértők ódzkodnak attól, hogy véglegesen kizárják az életműből. Inkább kiadják tehát az atesztet, vagyis a jó bizonyítványt. A döntés olykor nem is könnyű. Egy gyenge kép is, egy atipikus is lehet eredeti. A pasztellnek, az akvarellnek, ha régi papíron, régi krétával készült, lehetetlen azonosítani a korát, ezért is sok például az Egry-hamisítvány. Az olajképet már jóval nehezebb eredeti közelivé alakítani. Vannak azért fogódzók. Az Aba-Novák Vilmos-hamisítványok szinte mindegyikének szürke temperával van lefestve a hátoldala – összegzi e téren szerzett tapasztalatait Molnos Péter.
A jó szemű szakértő nem csak anyagismerettel rendelkezik. Tudja azt is, melyek azok a tárgyak, amelyek abban a korban egy festményen nem szerepelhettek. Az első látásra felismerhető festői modor, az ismétlődő motívumok, témák szinte vonzzák a hamisítókat. Gulácsy Lajos például szabad ecset- és vonalvezetése miatt igen népszerű a hamisítók körében. Tehát látszólag könnyen utánozható. Csakhogy a hamisítványból hiányzik az alkotó értelem és az átélés. Ennek felfedezéséhez kell az edzett szem, a tapasztalat.
A Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetségének alelnöke, Saphier Dezső műgyűjtéssel kezdte, 1982-ban kiváltotta az iparengedélyt, majd megnyitotta régiségkereskedését a Visegrádi utcában. Öreg róka tehát a szakmában, akit nemcsak becsapni nehéz, de azt is látja, miféle változások történtek az utóbbi években, amikor a műkereskedés hirtelen óriási üzletté vált. De azért óvatosan fogalmaz. Mindenkit be lehet csapni, mondja, sőt az ember hajlamos az önbecsapásra is. A műkereskedő azonban ritkábban téved, mint a művészettörténész, állította már Radisics Jenő, az Iparművészeti Múzeum igazgatója a Művészet 1906-os évfolyamában: „A régiségkereskedők ritkán tudósok. Ennek a ténynek a magyarázata, hogy a tudományosan képzett agy annyi részletet ismer, hogy lehetőnek tart olyan dolgokat is, amelyeket mások rögtön elutasítanak maguktól.” Tökéletes oeuvre-katalógus, amely tartalmazná egy mester minden alkotását és azok pontos leírását, szinte nem létezik. Még olyan országokban sem, ahol nem szakadt meg a kontinuitás, mint Magyarországon, nálunk pedig a műjegyzékek zöme második világháború előtti. A művész műterméből közvetlenül kikerült képek útja pedig szinte követhetetlen.
Magyar műalkotásokról 1990 előtt a Nemzeti Galéria mondta ki, hogy eredetiek-e vagy hamisak. Bár a galéria munkatársainak szakértelméről megoszlottak a vélemények, a hivatalos szó mindig az övék volt. A közgyűjtemény azonban, nem bírva az utóbbi évtizedben a munkatársaira nehezedő nyomást, megszüntette ezt a szolgáltatását. A magyar műtárgyak hirtelen értéknövekedése miatt megnőtt az értékbecslés kockázata, és megnőtt rá az igény is, ezzel párhuzamosan túl sok hamis képhez akartak tulajdonosaik atesztet, eredetiséget bizonyító igazolást kicsikarni. Ezt a felelősséget hárították el végül maguktól a galéria szakemberei. Felértékelődtek tehát a független szakértők, akiknek szaván sok pénz múlhat.
Egy művészről régen egy életen át folytatott tanulmányok után született tisztességes monográfia, mondja Saphier Dezső. Ma minél gyorsabban el kell érni a monográfusi rangot egy könyv kiadásával, mert ez automatikusan a bírálat jogát is adja a laikus előtt, tehát üzletet jelent. Csakhogy ma Magyarországon bírósági ügy esetén a szakvélemény nem használható perdöntő bizonyítéknak, a szakértő ugyanis nem vállal felelősséget a szaváért. Ez tehát erkölcstelen szolgáltatás, mutat rá Saphier. Normális piacgazdaságban egy műbírálat és értékmeghatározás értékarányos is, és mögötte biztosító áll, garantálva az esetleges tévedések folytán keletkező károk megtérülését.
A magyar képkínálatnak jelenleg nincs jó híre a világban. A grazi ócskapiac tele van hamis magyar képekkel, de sok látható a müncheni kereskedőknél is. Nagy lendülettel hamisítják Scheiber Hugót, Kádár Bélát, Schönberger Artúrt, Bene Gézát, mert őket egyrészt technikailag könnyebb, másrészt igen jól mennek a piacon. Hamisítóműhelyek működnek már határon innen és túl, ahová megrendeléseket is lehet adni. A megrendelő megmondhatja azt is, mi legyen a képen. Ezek után már csak papír kell egy szakértőtől, és a kép szárnyalni kezd.
„Egy aukción egymillió forint fölött ment el egy Pécsi-Pilch Dezső-kép – meséli Saphier Dezső –, azóta már legalább hat változatban láttam. A hamisítók figyelik és követik a piacot. A jó hamisító azt is tudja, mit akar látni a vevő. A világ kulturáltabb felén a hamis képeket megsemmisítik. Ezt az ítéletet ma nem meri kimondani nálunk senki, mert a vélemények is bizonytalanok. Egy Magyarországon élő lengyel úrnak eladtam egyszer egy Benczúr-portrét, amelyik már szerepelt BÁV-árverésen a Nemzeti Galéria atesztjével. A lengyel felvitte a festményt a galériába, az egyik neves művészettörténész, Benczúr-szakértő pedig kapásból azt mondta, hogy a kép nem lehet eredeti, mert Benczúr soha nem festett fára. Húsz perc alatt szedtem össze tizenhat, fára festett Benczúrt. Volt közöttük, amelyik a galéria tulajdona. Az illető úr pedig ma is a kép boldog tulajdonosa. A portré Andrássy Gyula grófot ábrázolja, és nagyobbik változata a galériában látható. Az ilyen bizonytalankodás, hozzá nem értő nyilatkozat aláássa a műkereskedő hitelét, és ezért is lehetetlen sok esetben kivonni a forgalomból a hamisítványokat, amelyek rendre visszatérnek a piacra.”
Még túlfűtött állapotban van a magyar műtárgypiac. Míg Bécsben, ahol nem kellett mindent elölről kezdeni, csak négy árverőház van, Budapesten több mint tíz. Fogy az áru, fogy a kenyér, gerjednek az indulatok. Ez is magyarázhatja a Forróék elleni szakmai támadást.
Logikus, hogy ha áruhiány lép föl, az űrt betöltik a hamisítók. A galériák egymást is túl akarják licitálni, mindenki bizonyítani akarja, hogy az övé a legjobb anyag, ő a legnagyobb. Meg kell teremteniük a nimbuszukat, megszerezniük a bizalmat, hogy náluk a legérdemesebb venni és eladni.
„A mai vevők többsége tudatlan és tájékozatlan e területen, ezért könnyű táncba vinni őket. A régi gyűjtők, akik egy-két dologra specializálódtak, értettek is a gyűjteményükhöz. Nemcsak érzelmi, de kulturális kapcsolatuk is volt vele. Ma az emberek úgy licitálnak az árverésen, hogy nem a műtárgyat, hanem egymást nézik, »ha neki megéri, akkor nekem is« jelszóval vásárolnak. Csak nagyon vékony az a réteg, amelyiknek szeme és értelme van a gyűjtéshez, a vásárláshoz. De azt nem is lehet beleültetni a hintába. Egy-két nemzedéknek fel kell nőnie ahhoz, hogy a magyar műtárgypiac rendbe jöjjön. Mindenütt vannak cirkuszok, megfizethető szakértők, de kétségtelen, hogy nálunk még vadabb a kapitalizmus” – mondja Saphier.
A szakmához, a képszakértéshez nemcsak iskola, hanem tapasztalat és tehetség is kell. Van olyan neves galériás, akiről azt tartják, hogy „halszeme” van, vagyis esélye sincs arra, hogy egyszer meg tudja különböztetni a talmit az igazitól. Saphier Dezső úgy véli, rendkívüli előnyt élveznek azok a „vándorócskás” ivadékok, akik generációk óta szívják magukba a szakmát, és olyan képességre tesznek szert, amilyenre városi ember soha. Saphier legkedvesebb idős gyűjtőtársa, akitől a legtöbbet tanulta, sem képzett művészettörténész volt, hanem egyszerű erdélyi harangozó, aki ötvenéves gyűjtői tapasztalatát, ismeretét adta át neki. Ő maga tizenhat éve tanít a becsüstanfolyamon műtárgy-, festmény-, szőnyeg- és bútorismeretet. Évente elé kerül hatvan–nyolcvan diák, de végül alig néhányan maradnak a pályán közülük. Akit nem a belső késztetés visz oda, jobb, ha nem is próbálkozik ezzel a szakmával.
Folytatjuk
origo.hu
Kémbotrány 6 lépésben: a legsúlyosabb válság a magyar–ukrán kapcsolatokban
