Vesztőhelyi vigasz

Rejtőzködő Magyarország

A munkás lelkipásztor – akinek segítségére sietett könyvével Köhler nyomán Pakróczy János váli káplán – legnehezebb kötelessége a halálraítéltek lelki gondozása lehetett. A Trattner János Tamás betűivel és költségén 1821-ben megjelent munka utolsó fejezete nyolcvan oldalon keresztül nyújtott tanácsokat azok számára, akiknek a halálraítéltek lelki békéjének megteremtése jutott feladatul. A könyv három, egyszerre szimbolikus és valóságos helyszín szerint csoportosítva foglalkozik a feladattal: a fogházban, a vesztőhely felé vezető úton és a vesztőhelyen.
Nehéz dolog a nagybeteg vigasztalása és erősítése, de még nehezebb a halálraítélteké. Pakróczy legfontosabb üzenete, hogy a lelkipásztor ilyen élethelyzetben is az örök üdvösségre irányítsa az elítélt figyelmét, ezzel enyhítse félelmét, vagyis segítse emberhez méltó halálát. Ez persze a nyilvános kivégzések korában egyáltalán nem lehetett egyszerű. „Mindenütt ollyan oktatást, tanítást, példákat, előadásokat és bátorító mondásokat válaszszon a’ lelki pásztor – írta Pakróczy János –, mellyek a’ halálra ítéltnek állapotjával egészen megegyeznek; mindenik helyen vígasztaljon, bátorítson és ídvességesen rettentsen; mindenik helyen törjön utat az idveségre, és ezen állhatatosan késérje a’ halál fiját. Czáfolja meg a’ félelmet ’s ennek okát, és az elmét felségesebb tárgyakra függesztvén ne engedje a’ mulandókon szerte széllyel hánykódni.”
E cél elérése érdekében először is meg kellett tudnia, hogy milyen a halálraítélt természete: „jámbor-e vagy haragos, könnyen hajló-e vagy makacs, elcsüggedt-e vagy bátor-é”. Hogy sikeresebb legyen, fontos, hogy megnyerje a halálraítélt bizalmát, ezért lehetőség szerint küldjön neki ételt és italt, mielőtt a cellájába lép, majd találkozván a rabbal, mutasson szíves szánakozást. Bizonyára ennek ellenkezője, a részvét eltitkolása sokszor nehezebb lett volna, különösen olyan esetekben, amikor az ítélet nem is csak egy embert sújtott, hanem közvetve a családját is, hiszen a családfenntartó kivégzése a maradókat is nyomorba döntötte.
A könyv a halálra ítélt rabok hét tipikus gondjára közöl válaszsablonokat a Közönséges jajgatásaik és kivánságaik a’ halálra ítéltetett gonosztévőknek című fejezetben. Ezek között van fogadkozás, hogy a bűnös ezután a jó utat választja, ha az Isten megmenti; van a család, a szeretteik miatt érzett aggódás; van a fájdalomtól való félelem; az örök üdvösség miatti szorongás. Mindegyikre hosszas választípusokat közöl a szerző. A „felette írtózom, midőn arra gondolok, hogy én jelenlétökben sok ezer embereknek, akik csak én reám függesztik szemeiket, nyilván húrczoltatom a’ halálra, milly gyalázat” felvetésre a lelkipásztor először az elszenvedett büntetésnek az örök élet elnyerésében játszott szerepét taglalta, majd a nyilvános kivégzés lehetséges társadalmi szerepét ecsetelte: „Némelly megrögzett erkölcstelen reád tekintvén jobbúlásra igyekszik; némelly elfajúlt istentelen azonnal penitencziát tart, és a’ kik a’ gonoszság’ örvényébe lemerűltek, látván a bűnnek büntetését terajtad, majd sietnek kiszabadúni vétkeik sokaságából. Íme, kedves N.! Illy jót tehetsz te. És ha az Isten a’ legkisebb jót is megjutalmazza, ezért te bizonyosan látni fogod a jutalmad.” Azután arról igyekezett meggyőzni a kivégzés előtt állót, hogy bár sok kíváncsiskodó lesz jelen, de ezek nem fognak gúnyolódni rajta: „Tégedet, N., egy ember sem fog kicsúfolni, sem átkozni, inkább némellyek éretted alázatosan fognak imádkozni, némellyek szánakodván rajtad sírni fognak.”
Nem hiszem, hogy ezek az okfejtések megnyugtatták volna az elítélteket, és a könyv szerzője is nagy türelemre intette a lelkipásztorokat. Feladatát ráadásul neki is sok ezer ember előtt kellett végeznie, legalábbis a vesztőhelyre vezető úton, érthető, hogy erre a körülményre is figyelemmel kellett lennie. „Vigyázzon a’ lelkipásztor, hogy útközben a’ halálos büntetés siettetése miatt gyanuba ne essék, mintha ő is azon volna, hogy a’ gonosztévő mennél előbb végeztessék ki a’ világból: azért kerűlje el a’ vigyázatlan mondásokat, jeladásokat és szapora lépéseket.” Ez a „figyelmesség” egyszerre szólhatott az elítéltnek és a bámészkodóknak.
Más-más vigasztaló és erősítő szavakat tartott tanácsosnak a könyv szerzője lefejezés, golyó és kötél általi halál esetén. A könyvben felsorolt két utolsó halálnem, a kerékbe törés és a tüzes fogó valószínűleg már csak emlék lehetett a XIX. század közepén, nem is veszteget rá sok szót a szerző, a leírás mégis hátborzongató. Ahogyan a könyv szenvtelen fogalmazása is az: „Ha kerékre ítéltetett a’ gonosztévő, mihelyt ez a kerékre tétetik, azonnal kiáltson nékie a lelkipásztor, illyen formán: O Jesus! Fájdalmaid és jobb lábod keresztül szúrása által kérlek téged, erősíts meg engem, hogy az enyimeknek öszvetörésöket békességes tűréssel viselhessem; és így tovább mindegyik rész eltörésénél.”
Ha a halál bekövetkezett, már csak az volt hátra, hogy a lelkipásztor a bámész sokasághoz szóljon a kivégzett holtteste előtt. Ehhez is praktikus szempontokat közöl a könyv: „A halálos ítélet’ végrehajtása után kötelessége lészen a’ lelki pásztornak egy intő beszédet a népnek tartani, melly a szomorú és rettenetes példa miatt közönségesen nagy hasznokat szokott hajtani. Mi végre a lelki pásztor e következő pontokra jól vigyázzon: 1. A kivégzettnek élettörténetit csak isméretesb környülállásaiban lészen nékie szabad felhozni, hogy annak emlékezetét gyűlöletesebbé ne tegye a világ előtt. […] 2. Őrizkedjék, hogy annak megtérését felettéb nagy dicséretekkel ne rajzolja, minta szentnek akarná kikiáltani: mert könnyen támadhatna ilyen vélekedés, hogy a’ lelki pásztor ez által tudományát ’s okosságát akarja hirdetni, és önnönmagát dicsérni.”
Majd olvashatunk egy konkrét beszédmintát is, amelyet a lefejezés utáni megrázó pillanatokban mondhatott a lelkipásztor: „Hallgatóim! – kezdődik az intés. – Láttátok, mint fecskendezett a’ vér – emberi vér ez. Ki nézhette volna ezt a’ nélkül, hogy el ne járta volna egész tetemét a borzadozás és irtózás? Láttátok a ragyogó kardot: egy emberi kéznek kellett megtenni egy ember ellen a halálos vágást, hogy a szent Igazság és Törvény kielégíttessék. Szomorkodjunk! A’ kivégzett ollyan ember volt, mint mi, testből és vérből vólt öszveszerkesztve, mint mi…”
Lehetséges, hogy egy jó útra tért bűnös életének ismertetése a lelkipásztort dicsekvőnek mutatta volna hallgatósága előtt. De talán az igazságszolgáltatásba vetett bizalom (ha volt ilyen egyáltalán) megingása még súlyosabb következmény lehetett. Talán ezért is gondolhatták hasznosnak e fönti beszédformát, amely nem a bűnös gonoszságát vagy jóságát, hanem a hallgatósághoz való alapvető hasonlóságát emelte ki.