(utazik-e Tárnoki néni…)

Én nem tudom, mi bírta rá Tárnoki nénit, hogy elkívánkozzon a Művészetek Völgyébe, a kapolcsi fesztiválra. A nagy meleg miatt étolajhajtású, nyitott kerekes székén nem utazhatott, bár Vörös Székfű (özv. Mányoki) felajánlotta, hogy a járművet egy „Igen! Megcsináltuk!” feliratú, tűzpiros napernyővel látja el, amelyet egy Gyurcsány Ferencet formázó, héliummal töltött léggömb tart egyensúlyban. „Épp itt az ideje – utasította viszsza Tárnoki néni –, hogy igénybe vegyem a Horn miniszterelnök úr által biztosított ingyenes utazási lehetőséget. Így inkább repülőgépen megyek.” „Egyrészt a Művészetek Völgyében nincs reptér – vetette ellen hároméves dédunokája, Esztike –, másrészt az ingyenes repülésből csak annyi valósult meg, hogy Bokros Lajos a csomagja után szinte azonnal repült a bársonyszékből…” „Ne politizálj – fedte meg az öreg hölgy, és Robi dédunokájához fordult, aki számítógépes zseniként a blogját kezelte. – Akkor hogy menjek?”
Robi azonnal lehívta az interneten a MÁV-ot, és így szólt: „Veszprémig légkondicionált intercityn másfél óra.” „És onnan?” „Volánbusz – felelte a gyermek –, a Piactérről.” „Milyen messze van a Piactér az állomástól?” – kérdezte Tárnoki néni. A fiú beütötte a számítógépbe a paramétereket: „3426 méter”.
„Gondoskodom róla – szólalt meg Mányoki elvtárs –, hogy jármű várja a veszprémi pályaudvaron. Ön Ördöglovasként szerepel az internetes vitafórumokon, mit szólna egy muraközihez?” „Miért pont muraközi?” „Széles háta van” – mondta Vörös Székfű. „Nagybudapesti átlagpolgár nem lovagol” – jelentette ki az öreg hölgy. „És Demszky? – kérdezte Esztike. – Szügyig érő lovaglócsizmája van.” „Gyurcsány pedig maratont fut” – vetette fel özvegy Mányoki. „Fussak el Veszprémből Kapolcsba? – kérdezte az öreg hölgy. – Magának az agyára ment a választási győzelem.” „Mégiscsak repülni fog – ütött a homlokára Vörös Székfű. Az egyik aktivistánknak Balatonszedresen sárkányrepülőklubja van, most privatizálta ki a Malévtól. – A mobiljáért nyúlt, néhány mondatot váltott valakivel, majd így szólt: – Egy motoros paplanernyő várja önt a megfelelő időpontban a veszprémi pályaudvar előtt.”
Tárnoki néni 16.55-kor egy rámpán felhajtott kerekes székével a légkondicionált intercityre, amelyet lánykori nevén Göcsej expressznek hívtak, és egyes állítások szerint óránként 81 kilométeres csúcssebességet is elért. (Most azonban a síneket elgörbítette a hőség.) Tárnoki néni háromszázötven forintos helyjegyét igénybe véve leült a légkondicionált kocsiban, mire a klímaberendezés azonnal leállt. „Mi ez?” – kérdezte az öreg hölgy. „Heti háromszor utazom ezen a szerelvényen – mondta mellette az ifjú –, kétszer ez történik.” Tárnoki néni fuldokolni kezdett, és megpróbálta feltépni az ablakot. Nem sikerült. „Kalauz!” – kiáltotta. A kalauz szinte azonnal megjelent. „Eressze le az ablakokat” – szólt az öreg hölgy, miközben elhagyták Kelenföldet. „Nem lehet – mondta a kalauz –, a klíma csak csukott ablaknál működik.” „De most egyáltalán nem működik!” „Az egy dolog – mondta a kalauz. – De ha kinyitom a ablakot, akkor rám sütik, hogy amiatt állt le.” Martonvásár magasságában elviselhetetlenné vált a hőség. Tárnoki néni arca bíborszínt öltött. A kalauz jó ember volt, ráadásul nem szerette a gutaütött utasokat. Telefonált Pestre, hogy szeretné kinyitni az ablakokat. Aztán egyeztetett Pécscsel, majd Szombathellyel. Fehérvár táján valakitől azt a választ kapta, elhiszik neki, hogy a klíma magától rossz, kinyithatja az ablakokat. A kalauz ezt megtette, majd közölte az utasokkal: a helyjegy árából a MÁV a méltányosság elve szerint kettőszázötven forintot a veszprémi vasúti pénztárnál visszatérít. Az intercity percnyi pontossággal robogott be a pályaudvarra. Tárnoki néni mindössze félórát állt sorban a hőségben a pénztárablak előtt. Közben úgy elment a kedve a Művészetek Völgyétől, hogy meg sem várta, érte jött-e a paplanernyő. Az ellenvonattal (ingyen) visszautazott Pestre.
Hogy még egyszer útra kel-e, én nem tudom…