A század papja

k ö n y v e s h á z

A magyar történelem dicső napjait felidéző, mára letűnt fegyvernemnek állít emléket Bene János és Szabó Péter A magyar királyi honvéd huszár tisztikar 1938–1945 című könyvében. Keveset markoltak, és sokat fogtak. A szerzők nem foglalkoztak a távoli múlttal, a Nádasdy és Hadik huszárok győzelmes hadi sikereivel, az 1700-as és 1800-as évekkel. Nem foglalkoztak az első világháború egyik legnagyszerűbb huszárrohamával, amely 1914. december 11-én Muhr Ottmár ezredes vezényletével a lengyelországi Limanowánál megállította a Bruszilov orosz tábornok által vezetett orosz „gőzhengert” a jablonieci magaslaton. Mégis különös értéket képvisel ez a dokumentumkönyv, életrajzi adatokkal, képekkel illusztrálva, mert emléket állít azoknak az utolsó, esetenként még élő huszároknak, akik a túlerővel, a gépesített technikával szemben végigharcolták a második világháborút, végigszenvedték az orosz hadifogságot, s vitézségükért, hazafiasságukért többségüket súlyosan megbüntette
a kommunista hatalom, a Rákosi- és a Kádár-diktatúra.
A történészek munkája 611 hivatásos és 1156 tartalékos huszártiszt életrajzi adatát tartalmazza, akik 1938-tól 1945-ig a Magyar Királyi Honvédség aktív tagjai voltak. Sokan a II. világháború hadszínterein vesztették életüket, hadifogságban haltak meg, vagy az 1945 utáni kommunista terror áldozataivá váltak. Kik voltak ezek a huszárok? Talán a könyvben is idézett Splényi Géza volt nyíregyházi huszár őrnagy találó sorai illenek rájuk a legjobban: „A huszártiszt sohasem volt parancsnok, hanem századának, szakaszának apja, papja, tanítója. Apja, aki minden körülmények között gondoskodik. Papja, akihez minden alárendeltje minden bajával, gondjával fordulhat. Tanítója, aki megtanította a legfontosabbra, a hagyományos huszárszellemre, bajtársiasságra, jóban-rosszban az önfeláldozásig. Ez forrasztott össze tisztet, altisztet és huszárt egy családdá…”
Erre a hazáját védő „családra” már nem volt szükség 1945 után. Bene János és Szabó Péter lépésről lépésre követi a Magyar Királyi Honvédség lovasságának és tiszti karának fegyvernembeli fejlődését 1920-tól 1945-ig, és természetesen részletes leírást adnak a második világháborúban való bevetésükről. Huszárezredek, önálló huszárszázadok vettek részt a harcokban, és számos helyen nagyszerű harci eredményeket értek el, például a Varsó környéki harcokban vagy Dél-Erdélyben, a Vörös Hadsereg előretörésekor. Az I. lovashadosztály létszáma 1944 tavaszán 604 tiszt, 16 292 fő legénység és 11 057 ló volt. A huszárhadosztály megmaradt állománya 1945 március végére 7200 főre apadt. A második világégés után a Szovjetunió hathatós „támogatásával” meginduló társadalmi és politikai átrendeződések során az „új Magyarország” nem tartott igényt a huszártisztek további szolgálataira, harci tapasztalataira. Pályájuk derékba tört, kollektív bűnösökké nyilvánították őket, többségüket B-listázták, majd megvonták nyugdíjukat is.
A csaknem hétszáz oldalas könyv különös értéke a huszársorsok bemutatása. A huszárok közül sokan emigráltak vagy disszidáltak. Aki a hazát választotta, megkezdhette vesszőfutását. Béldy Alajos huszár ezredest, egykori londoni és washingtoni katonai attasét, aki 1945 januárjában az új Honvédelmi Minisztérium fegyverszüneti bizottságának elnöke lett, már júliusban életfogytiglanra ítélte a Budapesti Népbíróság, végül a börtönkórházban halt meg. Ibrányi Mihály altábornagy haláláig, 1955-ig kazánfűtőként dolgozott. Platthy József huszár alezredes, aki az 1936-os berlini olimpián vadászugratásban harmadik helyezést ért el, hosszú ideig segédmunkásként dolgozott, csak 1953-tól helyezkedhetett el idomárként, később edzőként.
Sorolhatnánk tovább a neveket a könyv életrajzi adatai alapján. Kár volt értük. Többségük pozitív szereplője a magyar történelemnek.
(Bene János–Szabó Péter: A magyar királyi honvéd huszár tisztikar 1938–1945. Heraldika Kiadó–Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2006. Ármegjelölés nélkül.)