Azt mondta Mark Rutte, a NATO főtitkára a minap, hogy fel kell készülnünk egy olyan hagyományos háborúra itt Európában, mint amilyet nagyszüleink éltek át nyolcvan-kilencven évvel ezelőtt. Kísértetiesen egybecseng ez a kijelentés a francia vezérkari főnök azon okoskodásával, hogy hozzá kell szoknunk, 

A háborúba ájult európai vezetők már ott tartanak, hogy megelőző csapást kellene mérni az oroszokra, ami elrettentené őket attól, hogy megtámadják a NATO-országokat. Közben el akarják tulajdonítani a befagyasztott orosz vagyont, hogy abból finanszírozzák Ukrajnában a további öldöklést, ami Orbán Viktor megfogalmazása szerint felér egy hadüzenettel.

Ne feledjük, hogy amennyiben Oroszország szuverenitását és területi integritását komoly veszély fenyegeti, mint például egy NATO-támadás, akkor az új szövegezés szerint nemcsak bevetheti az orosz hadsereg nukleáris fegyvereit, hanem kötelező bevetnie.

Fokozza a helyzet tragikumát, hogy az Orbán-fóbiás hazai ellenzék azt próbálja elhitetni választóival, hogy szó sincs semmilyen veszélyről, azt csak a Fidesz kommunikátorai találták ki, hogy feszültséget, félelmet gerjesszenek a társadalomban, és egyetlen lehetséges megmentőként tüntethessék fel a kormányt. Sokan bedőlnek ennek a nyakatekert ostobaságnak, ezért hiába van társadalmi egyetértés a béke megőrzésének fontosságáról, nem formálódik egységes ellenállás a háborús uszítók megfékezésére. Egy elhomályosult tekintetű Tisza-hívőnek az sem volt intő figyelmeztetés, amikor fiatalok ezrei tüntettek a német városokban a sorkatonaság visszaállítása ellen, mint ahogy az sem, amikor Tokatábornok elkottyintotta, mindenkit berántanának katonának, ha úgy alakulna a helyzet.

Pedig a dermesztő kijelentés olyan gondolkodásra vall, amelyben teljesen reális opció egy olyan háború kitörése, amiben Magyarországnak harcoló alakulatokkal kell részt vennie. Vagyis nagyon jól tudják, hogy a veszély napról napra nő, itt van testközelben, és nem a Fidesz találta ki. De tudatosan hazudnak erről is, nehogy elveszítsék a már félrevezetett tömeg bizalmát. Nem beszélnek tehát arról sem, hogy amint tehetik, gátlástalanul kiszolgálják majd a háborúra készülő európai uraikat, nehogy megbukjanak, mielőtt még választhatóvá válnának. Amikor például megérkeztek az utolsó Leopard tankok, és teljessé vált az a világszínvonalú flotta, ami méltó védelmi képességet jelent hazánk számára, azt bírták nekiszegezni a kormánynak és a kormánypártiaknak, hogy ha annyit papolunk a békéről, minek költjük a pénzt ilyen drága fegyverekre.

A gyűlölettől eltorzult gondolat elhiteti magával, hogy nincs semmiféle háborús veszély, azt csak a kormány találta ki politikai érdekből, és még puccos harckocsikra is költi az adófizetők pénzét, hogy elhitesse, mindjárt itt a világégés és védekezni kell. De mindeközben arról fantáziál, milyen jó lesz majd, ha berántják, no nem az ő gyerekeit, hanem másokét, akik Leoparddal mennek majd az oroszok ellen.

Amikor a kecskeméti háborúellenes gyűlésre mentem, állt a bejárathoz közeli parkolóban egy kislány, táblával a kezében, amire a békepártiságot oroszpártisággá hazudó ellenzéki szlogen volt írva a legundorítóbb változatban. „Nem szól már a ruszkik, haza, finom lett a Putyin f…sza.” Néztem ezt a szép és lelkes fiatalt, aki koránál fogva még kósza gondolatként sem létezett, amikor a magyar nép szabadságvágya a „Ruszkik, haza!” jelmondatba sűrűsödött. Ha ezt most arra használja, hogy lejárassa, hiteltelenítse mindazokat, akik az öldöklés azonnali befejezésére szólítják föl újra és újra mindkét háborúzó felet, akkor nyilvánvalóan semmit nem tud a nyolcvanas évek végén felfordult világ történéseiről, de ha tud is valamit, semmit nem ért belőle.