Sivatagsivár táj. Perzselő nap, terméketlen, kiégett föld. Lakatlan, romos házikó. Célja vesztett, miként az elherdált idő. Egy szál ember a végtelen horizont alatt. Egyetlen, vörös ló az üres ég alatt. Ember és ló – az egymásra utalt magányban. Alig mozdulnak, ha igen, egyszerre. És a folyó. A lustán kanyargó, bokrok szegélyezte, halhatatlan és életadó víz, innen az iménti, szikes tájon. A Tisza. Ellentétek, állandó jelképek, lecsupaszított jelek Nagy József világában. Ha úgy tetszik, alkotói univerzumában.
A magyarkanizsai koreográfus, a sokszorosan díjazott, akit a világ Josef Nadjként ünnepel, orléans-i műhelyéből haza-hazaingázva, szülővárosának ősi megtartó erejéből, szikes, Kárpát-medence-peremi talajából szívja létfilozófiai töltetű munkáihoz a tápanyagot. Megannyi visszatérő emblematikus mozgásszínházi motívuma az enyészetnek átadott, ám romlatlan honi táj kellékeit idézi. Szellemében-atmoszférájában majdhogynem a törzsi időkig ás le. A látszólag mozdulatlan állandóság, valójában az örök körforgás állandóságának fogódzóiba kapaszkodik. Alkotóművészetét az ősi zsigeri félelmek és az ősi túlélő képesség hatalmas energiái mozgósítják. Jelképeiben az örök időktől valót keresi és teremti meg. Erőt kínál délvidéki földijeinek, erőt, amit véráztatta szülőföldjétől kapott, és most visszaforgatja. A hamisítatlant, tehát az őstermészetet vagy az archaikus életforma szabta, igaz életet kutatja, amit a túlcivilizált nyugati világban már nyomokban sem találni. Sem a természetben, sem a lélekben.
A magyarkanizsai „sivatagban”, ha bővizű eső öntözi – mintha holttengerré duzzadt volna – iszapos víz gyülemlik. A táncművész-koreográfus Nagy elterülve fekszik benne, hogy az ezüstszürke iszapban feje búbjáig halottszürkén próbáljon, minden izmát megfeszítve, vissza-visszacsúszva, talpra állni. Bravúros, végsőkig lecsupaszított „mozdulatkínokkal” vergődik életre. Jelképekbe sűrített jelenettöredékek sorából áll össze az előadás és az azonos című, róla, belőle készült gyönyörű film. Mozzanatok, töredékek viszszatérő ciklusa zaklatja újra és újra a nézőt, melyek mégis a teljességet, a befejezettséget hordozzák magukban.
Egyszerűen ácsolt, mondhatni primitív asztal a sekély folyóban. Széket visz mellé a táncos (vagy inkább „jeleket tolmácsoló” színész?) Nagy József, és elhelyezkedik rajta. Az egyetlen, magányos ember, élőlény – az alkotóművész – az elárvult, ám rejtetten lüktető, élő természetben. Az Asztal az egyetlen művi tárgy, az Ember az egyetlen, kreativitásra kész élőlény a Mindenséggé emelkedő Tájban. Nagy József saját, mélységes mély és hihetetlenül letisztult ars poeticáját, gondolatvilágának és esztétikai szemléletének sommázatát fogalmazta plasztikussá Az utolsó tájképben. A mű egyfajta önarcképnek is fölfogható. Nincs története, de szereplőjének van sorsa.
A szárazságtól szikessé repedezett, magyarkanizsai földterület a végtelennel határos. Horizontján a felkelő-lenyugvó nappal. Az idő körforgását (is) sugalló időtlenséggel. Az idő fogalmát éppúgy sujet-jévé teszi, mint a – benne – rövidre szabott emberi létet. A valamennyi produkciójában – így most is – kopott, fekete öltönyös (jelenetenként össze-összecsukló) kisember heroikus küzdelmét láttatja, a talpra állásét. Miként tette ezt a közelmúltban is háborúk sanyargatta szülőföldjének népe.
A mű mozgással, videóval, filmbéli látvánnyal sugallt univerzumát a képzőművészet és a zene eggyé forrott harmóniája (néhol – miként az életben, kontrasztosan – diszharmóniája) teljesíti ki. Vladimir Taraszov világ-, konkrétzenével határos dzsesszimprovizációi éppúgy a lét végső kérdéseit-mélységeit sugallják, kettejük párosa, a festett vörös-hegyes orros álarcban, tragikus, akár beckettien filozofikus clownok hátborzongatóan egymásra utalt együttese. Az ecset, a festett papírorral, fekete festékbe mártott kézzel falra mázolt „szénrajz” ősi barlangok sziklarajzait idézi meg az emberi alkotóművészet múltban gyökerező, hatalmas küzdelmeinek, diadalának tanúságaképpen.
(Nagy József: Az utolsó tájkép. Koreográfus-rendező-főszereplő: Nagy József. Színházi produkció és film. I. Nemzetközi Bárka fesztivál.)
origo.hu
Most kell az eget fürkészni, akár Kapu Tibort is láthatja
