Irány a földművészet!

L U G A S

Nicolas Joly könyvét olvasom, s benne a címbeli imperativust. Szakkönyv ez a javából, s a szőlőről szól. A beszédes Az ég és föld szülte bor címet kapta, és olykor afféle érzéseim is támadnak, mintha találkoztunk volna már, a francia borász-író és én, mert szinte minden lapon egy-két diskurzust lehet vele folytatni.
Ez a mű lényegében utazás a „földművészet” felé; de leginkább talán magunkba. Befelé, az élet egészének élménye felé. Akadnak is benne szükséges megállók, csúcsok és lapályok, kikötők és meditációs állomások is és más effélék. Utazás a biodinamikus művészetbe, a világegyetembe, á la Steiner, merthogy Joly (is) fölfedezte magának Rudolf Steinert, és hívének számítja magát.
A természetkímélő (ökológiai) borászatot nevezik biodinamikusnak – ahogy a „földművész” a szőlőből és a pincéből igyekszik száműzni vagy minimálisra csökkenteni a vegyszereket. A biodinamikus művelés segítségével a gazda a termőhelyet erőteljesebben hangsúlyozó borokat készíthet, megőrizve az összetéveszthetetlen helyi jelleget. Itt mindhárom szón kellő nyomaték áll: összetéveszthetetlen, mert a bornak szép bornak, vagy ahogy újabban szeretem mondani, őszinte bornak kell lennie. És rendelkeznie kell mindazokkal a sajátos jegyekkel, amelyek minden mástól megkülönböztethetővé teszik. Aztán helyinek is kell lennie, mert különlegességében a termőhelynek, a terroir-nak, sőt a dűlőnek döntő szerepet jut. (A dűlő olyan, említi egy helyütt szellemesen Joly, mint valami iskola. Vannak benne lusták, bambák és stréberek, intellektuelek és bohócok – vagyis csupa olyan egyéniség, akik külön-külön is saját osztályt alkotnak.) És jellegzetesnek, mert markánsan kell kifejeznie annak a termőtájnak minden specifikumát, ahonnét származik. Vagyis eget és földet, talajt és napfényt, vidéket és dombhajlatot, dűlőt és fajtát.
A Loire-völgyi biodinamikus guru, Nicolas Joly frissen lefordított könyve, amelyet a Borbarát magazin adott ki, először is némileg visszaforgatja az időt – egy patriarchális földművesvilágba kalauzol, amikor még minden rendben volt. Legalábbis úgy látszott. Öregapám például a húszas évektől a korai hatvanasokig szinte naponta kiballagott a szőlőjébe, és idejében elvégezte az éppen aktuális szőlőmunkákat. Trágyázott, forgatott, nyitott, metszett, kacsolt, kötözött, kapált és permetezett. (Ez utóbbit csupán mész-kénlével és rézgáliccal.) Tette, amit kell. Nem volt a munkájában semmi trükk – arról még véletlenül sem tudott, hogy munkája közben „biodinamikus” szőlőművelést hajtott volna végre, pedig mindent tudott a növényekről, de csak azért, mert szerette őket, és egyáltalán nem kívánta tőlük, hogy erejükön felül teljesítsenek. Így, mondjuk kezdőpontként, tisztában volt a talajápolás fontosságával – hogy a talaj harmonikus élete erősíti a növényeket, serkenti a gyökerek növekedését, és optimalizálja az anyagcserét. Sosem fogalmazott úgy, ahogy Joly beszél a szőlőnövényről szóló textusaiban, de lényegében tudott róla: csakis a sértetlen biológiájú föld képes megadni azokat a tápanyagokat és ásványi sókat, amelyek nélkülözhetetlenek a gyökérzet számára. Nem volt teoretikus, de pont úgy végezte a dolgát, mintha egész életében Rudolf Steinert olvasta volna, különösen a híressé vált Mezőgazdasági kurzus előadás-sorozatait.
Nem vezette be például a hozamkorlátozás ma szinte kötelező eljárását – nem volt rá szüksége, mert gyalogtőkéin annyi termett, amennyi kell, és azokat nem szükséges ritkítani; szabályozta metszéssel és műveléssel. S közben jól meg is növelte növényei ellenálló képességét a gombás betegségekkel szemben. Szőlője, amíg saját maga kezelni tudta, mindig gyönyörű volt, esztétikai értelemben is. Kisgyermek korom óta tudom, hogy a karós művelés áll legközelebb az organikus szőlőműveléshez, és nincs szebb látvány egy jól karbantartott, szép gyalogtőkevágónál. Igaz, hogy sok és kényelmetlen munkával jár, de megéri. Boraival ugyan nem dicsekedhetett (Gyulán készítette őket, amely nem igazán borvidék), de a végeredmény természetes és őszinte ital volt. Ez a lényeg.
Persze azért akad egy-két jelentős különbség öregapám módszere, de tágítsunk, a tradicionális magyar vagy Kárpát-medencei szőlőművelés és a Joly által leírtak között. S ez nem csupán a hályogkovács és a szemészprofesszor közti különbség. Hosszú az út öregapám bensőséges tudásától – aki még ismerte minden egyes szőlőtőkéjét, mert beszélő viszonyban állt velük, és ezt saját öregapjától tanulta – a tudós, sőt rendszeralkotó megközelítésekig. Joly mint termelő írta meg könyvét, és tapasztalatból beszél – ő is nagy utat tett meg, míg kémiai borászból bő tizenöt év alatt a biodinamizmus pápája lett. (Ma Franciaországban a Coulée de Serrant birtok adja a világ legkarakteresebb száraz fehérborait, s az ő csúcsbora a híres Savennieres.)
Joly tételei szerint az egészséges és értékes szőlőművelés elképzelhetetlen élő talaj és a benne élő mikroorganizmusok nélkül. Négy elemi állapotot különböztet meg. Ezek az ásvány és a gyökér, a folyadék (víz) és a levél, a fény és a virág, valamint a hő és a gyümölcs. Mindezt két ellentétes irányú folyamat tetézi a vegetatív életben: az egyik a lefelé törekvés (gravitás), a másik a felfelé törekvés vagy lebegés (levitás). A gazda, aki jól olvas ezekből a jelekből, látja, hogy a gyökerét jó néhány méter mélyre eresztő szőlőben milyen erős a gravitás csakúgy, mint a felfelé növésre irányuló törekvés. A növény mindaddig halogatja a virágzást, amíg a nap sugárzása nem elég hatékony és meleg, hogy aztán minden energiáját átadhassa a gyümölcsnek. Joly könyve ezt az egyensúlyt keresi talajban, növényben, borban, emberben. S közben a sok termésről a kevésre tereli a szót. A hamisról az őszintére. A „modernről” az elavultra. A borkémiáról az élő rendszerekre. A gyógyszerről az energiára. Könyve felépítése: Hamis haladás, A nagy egyensúly – A természet négy állapota, Az enyészet évszaka, az ősz, A megújulás évszaka, a tavasz, A betegség mint az egyensúlyzavar tünete, Homeopátia, A pince, A bolygók, Az új kvalitatív vizsgálatok, Az élet mint energia.
Az ég és föld szülte bor naponta forgatásra váró munka, mert azzal foglalkozik, ami engem a tudós és vitatott tételei mellett a legjobban érdekel: hogyan, miként válhat az egyszerű földművesből – „földművész”? Az a folyamat, ahogy ez a nemes átalakulás bekövetkezhet. Egy biztos, ez a „földművész” nagyon vágyott figurája a Kárpát-medencének, mert most a legnagyobb mértékben hiánycikk. Aki még (vagy már) ismer fűt, fát, virágot, komposztot. Az évszakok jelentéseit. A planetáris erők működését. Élősködőket és környezetet. És mindig, minden helyzetben arról a tudásról beszél, hogy az élet: egyensúly. Harmonikus egész. Mondja ezt most, amikor a „minden Egész eltörött” életigazsága oly véglegesnek látszik.