Kiút a csapdából

Úgy jó tizenhat éve volt egy ígéret. Akkor is volt egy ígéret. Az ígéret az volt, hogy Magyarország a békés rendszerváltás aktusával szakít a rá kényszerített borzalmas ideológiával, szakít a borzalmas szövetségi rendszerrel, és a szociális piacgazdaság útjára lép. Mindig elfelejtjük, hogy az első szabad választáson 54 százalékos részvétel mellett 11 százalék jutott az akkor még létező MSZMP-re és az MSZP-re. Vagyis a lakosság alig több mint negyven százalékát érdekelte ez az egész. Mindegy ma már. Vagy éppen mára derült ki, hogy nem mindegy. Egy- valami biztos: abból a szociális piacgazdaságból sem lett semmi. Ott nem lehet szociális piacgazdaság, ahol egyszer csak úgy dönt száznál több magyar állampolgár, hogy kivándorol Svédországba, és menedékjogot kér. Ez a mostani exodus, a baranyai cigányok svédországi menete az egész magyar rendszerváltás tragikomédiája. A magyarországi „szociális piacgazdaság” rögvalósága.
Most, amikor majd ezen a kétségbeesett lépésen fogunk rágódni, jó lenne, ha ez lenne gondolkodásunk kiindulópontja. Az, hogy amikor ismét egy „szociálisan érzékeny” baloldali kormány van hatalmon, száznál több cigány úgy dönt Baranyában, hogy elmenekül innen. Gazdasági okokból persze. Az már Zámoly öröksége, hogy ezek a szerencsétlen emberek most (is) politikai menedékjogot kérnek. Mert még akkor okosították ki őket páratlanul aljas és felelőtlen emberek, hogy politikai menedékjogot kérni kifizetődő vállalkozás. Mert, ugye, a zámolyi exodus idején jobboldali kormány volt. Akkor például virágzott az építőipar, vagyis aki akart, az dolgozhatott. Viszont az állandóan weimarizálódást emlegető, s a weimarizálódást 1998 és 2002 között elindító balliberális értelmiség és politikai párt szükségét látta, hogy bármi áron rasszista hírbe keverje a polgári kormányt. Ez volt a zámolyi akció értelme és szándéka. Megfejelve azzal, hogy akkor gyilkosságot elkövető bűnözőket állítottak a szánalom piedesztáljára, és „menekítettek ki” ebből az országból. Óriási a csábítás, hogy a baranyai cigányok kivándorlása kapcsán feltegyük a kérdést: születik-e most nyílt levél, amelyben felkérik (utasítják) a svéd kormányt, hogy fogadja be az üldözött magyar állampolgárokat? Vajon szégyenpadra ültetik-e most e kormányt ugyanazok, akik ezt akkor minden fenntartás nélkül megtették? Vajon akad-e most is egy önzetlen ügyvéd, aki jogi támaszt nyújt a „menekülőknek”?
Most ennyivel eleget is tettünk a csábításnak, s egyben meg is válaszolhatjuk kérdéseinket: nem lesz most se levél, se önzetlen ügyvédi támogatás. Semmi sem lesz, csak mély csönd és hallgatás.
Ezért jobb, ha a valódi kérdést tesszük fel: hogyan lehetséges, hogy egy „szociálisan érzékeny, baloldali kormány” országlása idején száznál több, s még ki tudja, mennyi baranyai cigány úgy érzi, el kell menekülnie innen? Úgy lehetséges mindez, hogy a Gyurcsány-kormány sem nem baloldali, sem pedig nem érzékeny szociálisan. Ez a kormány a nemzetközi pénztőke lakája, egy embertelen kísérlet végrehajtója. A kísérlet lényegét a baloldali közgazdász, Szalai Erzsébet mondta el nemrégiben. Eszerint: „Rákényszeríthető-e a társadalom, hogy az alacsonyan tartott munkabérekből mindenki maga finanszírozza munkavégző képessége fenntartását?” Ez zajlik most. Ezt hívja Kóka a felnőttség költségvetésének. Erre mondják végtelen cinizmussal: ideje, hogy az emberek felelősséget vállaljanak önmagukért. S jó, ha tudjuk, hogy ennek a kísérletnek van még néhány eleme. Vajon rákényszeríthető-e például a társadalom végleg leszakadó része arra, hogy minden kilátás és esély nélkül csöndben maradjon? (Elegendő-e kardlapozni és szemeket kilőni, hogy ez a csönd fennmaradjon?)
A csapda most kinyílt. Ezt a csapdát a baloldali és liberális értelmiség állította az MSZP és az SZDSZ segedelmével és hathatós támogatásával. A csapdát a jobboldali kormánynak állították – amikor összehasonlíthatatlanul jobb volt a helyzet, és volt tervezhető jövő –, s az volt a lényege, hogy néhány történelem alatt élő, s szörnyű bűnt elkövető állampolgárból csináljunk mártírt a média segítségével, s így bizonyítsuk a fennálló hatalom rasszizmusát. Aljas és undorító pillanat volt. Most pedig, amikor a „reformok” idején száznál több reményvesztett nekiindul, és politikai menedékjogot kér Malmőben, lehet nézni bután. Illetve van még egy lehetőség: elő kell ásni a baranyai rasszizmust. Ugyanis ha nem ezt választják, úgy kérdésekre kell majd válaszolni. Hová lett a szociális piacgazdaság? Hová lett minden más ígéret? Bizony, ezek a fontos kérdések. Ezek azok a kérdések, amelyeket a baranyai cigányok soha nem fognak feltenni. A történelem alatt élők ugyanis nem kérdeznek. Hanem mennek. Vagy ölnek. Vagy isznak. Lopnak. Esetleg felkötik magukat. S ezt ellenzékben fölöttébb kényelmes kihasználni. Mindig ugyanazon forgatókönyv alapján. Igen ám, de ez a kormány, mint a nagytőke helytartója, előidézte azt a helyzetet, amelyben előbb-utóbb már azoknak sem lesz semmi kilátásuk, akiknek még lennének kérdéseik. A malmői exodust még kísérheti hazug és beszédes csönd. De ha a maradók kérdeznek, arra muszáj lesz mondani valamit. Ugyanis ez a társadalom jelen pillanatában a felrobbanás szélén áll. Ahogy Stumpf István megfogalmazta: ha a morális elégedetlenség egyesül a szociális elégedetlenséggel, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Egyelőre a morális elégedetlenség jelent meg az utcán az elmúlt hónapokban. A szociális elégedetlenség pedig Malmőbe utazik, fapadoson.
Nos, a Malmőbe tartó kilátástalanságból még meg lehet próbálni rasszizmust faragni. Igen ám, de aztán mi lesz? Csináltok rasszizmus elől menekülőt még nyolcszázezerből? Utána pedig a többiből is? Nem lenne egyszerűbb egyszer, kivételesen tenni valamit ezért az országért? Nem kellene egyszer első helyre tenni e társadalom érdekeit? Hm, nagyurak?