Ötvenhatos szovjetek

Budapesten éjjel ropognak a fegyverek,
Barikádok állnak körben mindenfele.
Magyarok, magyarok! Testvérek!
Én mellettetek állok, az orosz testvéretek!
Jurij Anohinnak hívnak. Költő vagyok. 1956-ban letartóztattak, és fél éven keresztül igyekeztek vallomásra bírni a KGB munkatársai, de nem érték el a céljukat. Azt tervezték, hogy jól szervezett összeesküvést bizonyítanak rám. Bűnöm az volt, hogy a magyar forradalomról szóló versemet baráti körben szavaltam. Hat hónapot töltöttem a KGB központjában, a hírhedt Lubjankában. A véget nem érő kihallgatások, szembesítések, megfélemlítések következtében az idegeim olyannyira felmondták a szolgálatot, hogy még a saját költeményemet is elfelejtettem. Mindössze az utolsó négy sorára emlékszem. A magyar forradalom mellett való kiállásom miatt több évet töltöttem börtönben vagy lágerben. De azóta is szeretem a bátor magyarokat.
Oleg Csisztyakov vagyok. Foglalkozásom: dzsessz-zenész. Moszkvai lakásunkkal szemben áll a Szovjet Hadsereg Palotája, amelynek a falára ’56 novemberében budapesti fényképfelvételeket ragasztottak ki, amelyeken meglincselt embereket és mésszel leöntött hullákat láttunk. A mellékelt feliratok szerint ezeket a rémtetteket a magyar felkelők követték el. Én azonban rendszeresen hallgattam a nyugati rádióadókat, és tudtam, hogy Magyarországon forradalom zajlik, és mint buzgó fiatalember felvilágosítottam erről a járókelőket. Írtam továbbá néhány epés gúnnyal fűszerezett esszét, amelyeket a barátaim lemásoltak és terjesztettek. Egyik nap aztán a KGB ügynökei letartóztattak. Az antikommunista propaganda terjesztésének vádjával ítéltek el, két évet ültem egy táborban. A lágerben paradox módon sajátosan szabad világba kerültem, ahol már arról beszélhettem és úgy, amiről és ahogyan akartam. Okos emberek és betiltott könyvek között nőttem fel. Sohasem bántam meg, hogy kiálltam a magyar forradalom mellett.
A nevem Viktor Sejniz. Közgazdászprofesszor vagyok, és éppen a szakmám okán torpant meg az életem 1957 februárjában. A levert magyar forradalom ugyanis arra ösztönzött, hogy tanulmányt írjak Magyarországról. Olyan szamizdatfélét – igaz, akkoriban ezt a kifejezést még nem ismertük. Értekezésem címe: Igazság Magyarországról. Még ma is elfogadható színvonalúnak találom. Például a vége így hangzik: „Nem lehet szabad az a nép, amely másokat igáz le! A magyar dolgozók a mi szabadságunkért is harcoltak. A szovjet népnek ismernie kell a teljes igazságot Magyarországról.” A sors fintora: esszém első olvasói között KGB-ügynökök is voltak. Letartóztattak, de végül nem kerültem börtönbe, igaz, közgazdászként nem dolgozhattam tovább. Évekig gyári melósként éltem. A rendszerváltást követően magas magyar kitüntetést kaptam. Féltve őrzöm.
„Szégyellem, hogy orosz vagyok” – vallotta Pjotr Dmitrijev történész, miután értesült az ötvenhatos szovjet agresszióról. Ő ugyanis pontosan tudta, hogy amit a Szovjetunióban állítanak a magyar forradalomról, az hazugság. Hasonlóképpen vélekedett a Kreml propagandájáról Lev Landau elméleti fizikus, aki rendszeres hallgatója volt a külföldi rádióadóknak.
A később Nobel-díjjal kitüntetett akadémikus könnyedén tehette ezt, hiszen több nyelvet beszélt. A szovjetek többsége azonban olyan átjárhatatlan fal mögött élt, amelyen az igazság nem jutott keresztül. Ennek dacára sokan példamutatóan kiálltak mellettünk, miközben egyetlen magyar embert sem ismertek.