A lexikonok íróként, költőként, gazdálkodó vállalkozóként, mindamellett az utazás, a vándorlás szerelmeseként mutatják be önt. Hogy értelmezzük mindezt? Késő reneszánsz embertípussal állunk szemben, vagy inkább csak arról van szó, hogy még mindig keresi önmagát?
– Ami a vállalkozást illeti, a feleségemmel van egy könyvkiadónk, ám ennek a motorja Monika, nem pedig én. Ő valóban igazi vállalkozó, míg én riportokat, könyveket írok, újságoknak dolgozom, a kiadóban pedig lektor vagyok. Van ugyan némi szavam, de sokkal kevesebb, mint a feleségemnek. Így például, ha ő úgy döntene, joga lenne nem kiadni a könyvemet.
– Akkor tehát keresi önmagát?
– Én egyszerűbben fogalmaznék. Nem csinálok egyebet, mint megpróbálom leírni mindazt, ami érdekel. Nem azzal foglalkozom, hogy önmagamat keressem, az magától történik. Az ember megszületik, felnő, megérik, meghal. Az elején vannak olyan dolgok, amelyekkel nagyon nem tud megbékélni, aztán később ezek elrendeződnek. Nem keresem önmagam, csupán természetesen élek.
– Életútja nagyon romantikus. Varsó külvárosából indult, később szolgálatmegtagadásért elítélték, megjárta az illegalitást. Ez idáig tipikusnak mondható huszadik század végi lengyel életút. Az azonban már nem illik a sémákba, hogy egyszer csak elköltözött egy délkelet-lengyelországi kis faluba, Czarnéba. Elfordult a világ zajától, miután megélte, amit meg kellett élnie?
– Nem. Végig ugyanarról az életről van szó. A mostani létem bizonyos szabadságot jelent. El akartam költözni Délkelet-Lengyelországba, megtettem, s vélhetően életem végéig ott is maradok. Mindig nagy problémát jelent, ha az ember egy nagyvárosból falura költözik, és természetes, hogy mindenki valamiféle különleges okot, szökést, menekülést keres mögötte.
– Húsz évvel ezelőtti látványos életmódváltása tehát nem menekülés?
– Dehogy! Nézzük másképp a dolgokat. Dél-Lengyelország például közelebb van Magyarországhoz, mint Varsóhoz.
– Ahogy látom, nemcsak konkrét értelemben szereti a nagy utazásokat, de regényeiben is ugrál időben és térben egyaránt. A Hogyan lettem író című regénye például ifjúsága színtereit mutatja be. Mennyiben különbözik az akkori Lengyelország a maitól, illetve a mai Varsó a mai Kelet-Lengyelországtól?
– Higgye el, nem tudom. A mai Varsót igazából már nem ismerem. Idegen számomra.
– S a régi Lengyelország a maitól?
– A régi Lengyelország talán kicsit otthonosabb, inkább a sajátunk volt, egy kicsit talán időn túli, változatlan ország. Harminc évet éltem az úgynevezett kommunista Lengyelországban, és ez idő alatt szinte semmi nem változott. Ami azóta történik, az a folyamatos változás. A kommunizmus bizonyos értelemben mindent konzervált, most pedig a hirtelen változásokat éljük.
– Zavaróak ezek a változások?
– Vannak, akik akarták ezeket a változásokat, és remekül elvannak a Lengyel Köztársaságban, míg mások számára elképesztően drámai mindaz, ami történik. A mai kor nagy kérdése, hogy jogunk van-e kiállni az új mellett, miközben az emberek egy része egyáltalán nem vesz tudomást minderről. Nagyon nehéz bármit is mondani arról, miként lehet a változásokat elfogadni s integrálni az életünkbe.
– Ön költőként indult, megragadott azonban, ahogy egy interjúban vall a prózáról. Fárasztó életmód a költőé, mondja, hiszen két vers között mindig üresség van, amelyet románcok keresésével, alkoholizálással lehet kitölteni. A prózaírónak azonban mindig akad dolga. Az ő munkája sohasem fejeződik be. Mint fogalmaz, életünk második felében, amikor már nincs annyi erőnk a bulizásra, kiderül, hogy a legizgalmasabb szórakozás mégiscsak a munka, s ez az, ami örömet okoz. Érési folyamatként vagy korai megöregedésként kell értelmeznünk e mondatokat?
– Természetesnek gondolom, hogy életének első részében az ember nagyon sok élményt gyűjt, a másodikban pedig megpróbálja mindezt összerakni, értelmezni és rendezni. Valamiféle rendbe kell raknunk a benyomásokat, harmóniába rendezni őket, így már egyszerűen nincs időnk arra, hogy életünk második részét is elbulizzuk. Továbbra is vannak persze benyomások, de nem olyan mélyek, mint korábban. A költészet a gondtalan fiatalságé és a nyugdíjaséveké. Az élet derekán verset írni komolytalan dolog, no meg ahogy Joszif Brodszkij is megmondta, előbb-utóbb minden költő rájön, hogy a prózával jobban lehet keresni.
– Különleges időben érkezett Magyarországra, legutóbbi regényének egyik kedvenc színterére. Itt most az utcán fejezik ki érzéseiket az emberek. Ezt az arcát még nem ismerheti Magyarországnak. Amit most látunk, az az elmúlt 16–20 évünkről is szól. Mit csinált a mi térségünk ez idő alatt? Miért ez az elkeseredés? Mit gondol: a mi nemzedékünk nagyon elszúrt valamit?
– Arról van szó, hogy amit a mi országaink 15-16 év alatt vittek végbe, arra a nyugati országoknak évszázadok álltak rendelkezésükre. Elképesztően rövid ez a másfél évtized, ráadásul a mai világban minden egyre gyorsabban történik. Például a demokráciát sokkal nyugalmasabb időkben élték meg a nyugati országok.
– Már szóba hoztuk legutóbbi regényét, amelynek a címe Útban Babadagba. Igazi pikareszk ez, egy kelet-európai vándorlás benyomásainak leírása. Divatosan azt is mondhatnánk, hogy ön a lengyel Jack Kerouac. Korábban klasszikus regényeket írt, s most ismét ilyenen dolgozik. Mitől függ, hogy milyen regényt ír?
– Nem tudom, egyszerűen elkezdem meghallani, s elkezdődik egy regény. Vannak olyan könyveim, amelyeket egyszerűen azért írtam meg, mert meghallottam az első két mondatot. Ha tudnánk a titok nyitját, akkor valószínűleg mindenki nagyon jó regényeket írna. De nem tudjuk. Nálam egy képből, egy vízióból, egy benyomásból indul minden. Természetes persze, hogy azért keletkezik a regény, mert valamilyen problémát akar az ember bemutatni. Leggyakrabban azonban egyszerűen azért jönnek létre a művek, mert létre kell jönniük. Ahogy a kocsmában az egyik ember a másiknak elmesél egy történetet. Meggyőződésem, hogy az irodalmi művek is ilyen okokból születnek.
– Tehát mindabból, ahogy utazgatunk, beszélgetünk, kocsmában iszogatunk, létrejöhet igazi irodalom?
– Így van.
– Ha már a benyomásokról beszélünk, akkor nem szabad elfelejtenünk, mennyire jól érzi magát Kelet-Európában, annak is a perifériáin. Van ebben valami perverzitás, vagy tényleg úgy hiszi, hogy ez a térség különb, megőrzött valamit abból, ami tőlünk nyugatabbra már elveszett a világból? Érvényesülhet ez a fajta premodern romantika a mai posztmodern világban?
– Kelet-Európa, illetve az, hogy kik élnek itt és mi történik velük, egyszerűen jobban érdekel. Ez egyéni temperamentum kérdése. Engem ez izgat, ezt élvezem. Ez az én világom. Több itt a meglepetés, a veszély, az izgalom és az emberség egyaránt. A Nyugat már mindenki számára nyitott könyv, egy lezárt világ, míg itt ma is zajlik a történelem. Ha már a perverzió szót említette, hadd vessem fel, ha az ember elmegy Londonba, senki nem kérdezi meg, hogy miért teszi. Ellenben ha Chisinau, Babadag vagy a Nyírség felé veszi az irányt, mindjárt elkerekedik mindenkinek a szeme. De miért? Ez az én hivatásom, Varsó külvárosából származom, szüleim egy Varsón kívüli faluból jöttek, most pedig Lengyelország perifériáján lakom. Engem Európa perifériája érdekel. Azért, mert sokkal színesebb, érdekesebb a számomra. Itt működik a képzeletem, míg Nyugat-Európában nem. Szeretek ide járni szabadságra, jobban, mint például Londonba. Nem tudom, mit kezdjek ott, hiszen nem történik semmi érdekes.
– Nem a globalizáció elől menekül?
– Egyáltalán nem. Egyébként ezek a vidékek is globalizálódnak. Pontosan ez az érdekes, hogy ezeken a periferikus országokon lehet csak igazán látni a globalizáció hatásait.
– Így aztán rohamosan vesztik el identitásukat is…
– Részben nyilván. De végső soron minden globalizálttá válik.
– Tudom, regényeket írt erről, mégis megkérdezem, miként látja ezt a világot? Miért szereti e keleti perifériákat?
– Mert a világ iránt érdeklődnünk kell. Nem lehet, hogy az egyik részével foglalkozunk, a másikkal pedig nem. A világot nem csupán Anglia és Franciaország teremtette, hanem Albánia is.
– Azzal ugye egyetért, hogy az emberek többsége nem igazán érti, miért kellene neki Albániába vagy Romániába utaznia.
– Egyáltalán nem úgy értem, hogy oda bárkinek is el kell utaznia, én azonban hadd meséljek az ottani dolgokról. Ha valaki nem akar, akkor ne menjen, csak ne mondja, hogy én csodabogár vagyok.
– Tanulni is lehet ettől az oly lenézett térségtől. Igaz, hogy elmaradottabb, a közösségi összetartás azonban nagyobb, mint például Magyarországon. Tud-e ez a régió – s ide már beleértem Közép-Európát is – valamiféle impulzust adni Európának?
– Nem tudom, nem vagyok politikus. Amíg azonban nem leszünk képesek arra, hogy büszkeséggel tudjunk beszélni a saját világunkról, addig esély sincs erre. Például el kell tudunk mondani a saját meséinket.
– S érdekli ez ma a Nyugatot?
– Itt van Németország. Bár teljesen nem lehet nekik elmagyarázni ezt a világot, ők azonban legalább meg akarják ismerni. Az összes nyugati nemzet közül a német az, amelyik a leginkább érdeklődik a Kelet és népei iránt. A franciákról vagy az angolokról ezt nem lehet elmondani.
– Térségünk iránt csak egy szláv lélek érdeklődhet igazán mélyen…
– Van benne valami. Kétségtelen, hogy a szláv lélekben benne van az érdeklődés az elmúlás iránt.
– S ez segít a térség megértésében?
– Inkább abban, hogy élni tudjunk ebben a környezetben. A szláv melankólia lehetővé teszi az életet. Ha egyszer sor kerülne e régió pusztulására, azt a szláv lélek élné át a legkönnyebben. A szláv melankólia azt mondatná velünk, hogy az történt, aminek történnie kellett.
– A szláv léleknél maradva, a regényeiből is érződik, hogy annak, aki ebben a régióban él, utazik, speciális viszonya van az alkohollal. Van itt azonban egyéb sajátosság is…
– Így van. Más például az időfelfogás. Az idő itt olyan gazdagság, amelyet könnyebben pocsékolunk. De más a történelemről alkotott képünk s a gondolkodásmódunk is. Errefelé mindig másodrendű események zajlottak, s ez a régió mindig kissé elmaradottabb lesz. A mi világunk kicsit second hand, kicsit másodrendű.
– Magyarország keleti tájairól nagyon bensőségesen ír. Milyennek lát bennünket?
– Nem Magyarországot és a magyarokat, hanem a benyomásaimat írom le. Nem is gondolkodom azon, miként néz ki kívülről Magyarország. Egyszerűen megbeszéljük a feleségemmel, hogy elmegyünk néhány napra Tokajba, csak átugrunk ide a szomszédba, hiszen másfél óra a magyar határ. Egy jóízű utazás, amelybe aztán bekapcsolódik a kultúra, a művészet, a történelem. Magyarország számomra fellélegzés Lengyelország után. Nagyon hasonló, ugyanakkor mégis más. Otthonosan, ugyanakkor idegennek érzem magam, a táj, az építészet, a látvány nagyon új. De azért nem akarom megkerülni a kérdést. Magyarország kicsit a történelem őrültsége. Rendkívüli módon vonz a semmivel sem mérhető magyar magány, ez az egyedülállóság a világon.
– Kiadóként megjelentetett már több magyar könyvet is, például Bodor Ádámtól vagy Esterházy Pétertől. Mi az, amit értékelendőnek, piacképesnek tart a mai magyar irodalomból?
– Nem tudom, min alapul a nyugati eladhatóság. Úgy gondolom azonban, hogy nem kell úgy tenni, mintha nem lennénk. Bodor Ádámnál megtaláltam például a mély magyar meggyőződést. Páratlan a képzeletnek ez a feszültsége. Nem arról van szó, hogy a művei másnak akarnak látszani, vagy valahol tetszeni akarnak. Amikor Márai Sándort olvas az ember, ugyanez a benyomása. Olyan irodalomról van szó, amelyet máshol nem írhattak meg, csak Magyarországon.
– Egy helyen azt írja, az a vágya, ha meghal, minden testrészét máshol temessék el a térségben. A szívét Erdélynek adná. Mi az, ami egy lengyelt megfog Erdélyben?
– Nem tudom, de én beleszerettem Erdélybe. A történelmébe, a zavaros, rettenetes történelmébe. Az az érzésem, hogy Erdély kissé Közép-Európa modellje. A Kárpátokon túl, az már más világ, de belül érződik valami furcsa harmónia. Egy közép-európai toszkán világ.
origo.hu
Zelenszkij megtámadta a Voks 2025-öt és köszönetet mondott a Tisza Pártnak
