Felbontott szerződés

Sokféle nézet van arra vonatkozóan, hogy kinek is kedvez a gazdasági globalizáció: mely országoknak és társadalmi rétegeknek (természetesen azon túl, hogy fő kedvezményezettjei és előrevivői a transznacionális vállalatok).
A munkaérték-elméleten alapuló marxista magyarázat a múlt század hatvanas–hetvenes évtizedeiben úgy tartotta, hogy a nemzetközi kereskedelem a fejlődő országok kizsákmányolásának eszköze, mert a szegény országok magas élőmunka-tartalmú árui a gazdag országok inkább több technológiával előállított termékeivel cserélnek gazdát. Ez volt az egyenlőtlen csere elmélete. Hasonló nézeteket vallott a fejlődés gazdaságtanának több művelője is (a svéd Gunnar Myrdal vagy a latin-amerikai Celso Furtado és Raul Prebisch). Az a felfogás élt, hogy a világkereskedelem és a tőkebehozatal megnöveli a szegény és a gazdag országok közötti különbségeket. A délkelet-ázsiai országok (kis tigrisek) látványos fejlődése azonban a fenti tétel nyilvánvaló cáfolatát adta, s ezt követően differenciált elméletek születtek, amelyek tekintetbe vették a fejlődés és felzárkózás sokféle tényezőjét (az állam, az intézmények, a hazai megtakarítás, az oktatás, a vállalkozói mentalitás, a munkamorál stb. szerepét).
A liberális közgazdaságtan tanítása szerint a szabad kereskedelem mindenkinek hasznára válik, kölcsönösen előnyös helyzeteket teremt, szegény és gazdag országok egyformán profitálnak belőle, a folyamat kölcsönös közeledésbe és kiegyenlítődésbe torkollik; a létrejött globális piac pedig további kedvező feltételeket biztosít a gazdasági fejlődés számára.
És valóban, az utóbbi negyed században a világtermelés megkétszereződött, a világkereskedelem pedig megháromszorozódott. Azok az országok viszont, amelyek kimaradtak a globalizációból (elsősorban Fekete-Afrika), a világ koldusaivá váltak. A 91 évesen még mindig aktív Paul A. Samuelson azonban (akinek Amerikában 18 kiadást megért tankönyvéből tanulta az egész világ a liberális közgazdaságtan elméletét) óva int attól, hogy ezt szó szerint értelmezzük. „A globalizáció nem teremt mindig win-win (azaz nyerő) szituációkat minden résztvevő számára. Nem lesz automatikusan előnyös mindenkinek az, ami előmozdítja a globalizációt… A globalizáció Amerikában növeli a társadalom magas és alacsony jövedelmű rétegei közti különbséget. A globalizáció nemcsak extra prosperitást hoz; extra bizonytalanságot, feszültségeket és nagyobb egyenlőtlenségeket is okoz” – mondja.
A szintén Nobel-díjas Joseph E. Stiglitz, az amerikai közgazdászok fenegyereke, a Világbank korábbi elnökhelyettese és Clinton elnök gazdasági főtanácsadója, aki a Nemzetközi Valutaalapot az elsőrangú egyetemeken tanult harmadrangú közgazdászok gyülekezetének tartja, szintén erős kételyeket fogalmaz meg a liberális közgazdaságtannal szemben. Annyira, hogy a jelenlegi irányzatokat „piaci fundamentalizmusnak” nevezi. A megoldást piac és állami beavatkozás helyes arányának kialakításában látja. Ennek ellenére Stiglitz nem nevezhető a globalizáció ellenzőjének, sőt az abban rejlő hatalmas fejlődési potenciálokat hangsúlyozza, de a folyamatokat sokkal jobban szeretné kontrollálni, az államoknak sokkal nagyobb irányító szerepet és befolyást szánna, beleértve a fejlődő országokat is. Stiglitz meglátása szerint azok a fejlődő országok profitáltak a legtöbbet a globalizációból, amelyek nem a nemzetközi szervezetek sematikus ajánlásait követve, hanem saját konkrét feltételeikből és igényeikből kiindulva vettek részt benne.
A globalizáció hatásairól kialakított eddigi ellentétes elméletek egyike sem magyarázza azonban azokat a megdöbbentő tapasztalatokat, amelyekkel újabban kell szembenéznünk. Úgy tűnik, hogy a globalizáció nyertesei a szegény országok, vesztesei pedig a gazdag jóléti államok. Jagdish Bhagawati indiai származású amerikai közgazdász, a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) és az ENSZ főtitkárának tanácsadója a legismertebb képviselője e felfogásnak. A jóléti állam napjai meg vannak számlálva, hirdeti, és valóban azt látjuk, hogy a hátán a magas életszínvonal és a szociális biztonság terheit hordozó Európa egyre csak veszít a globális versenyben. A tőke azokba az országokba tódul, ahol alacsonyak a bérek, nincs társadalombiztosítás, szociálpolitika, szabályozatlan a munkaerőpiac.
A munkahelyek „kihelyezése” (azaz elvesztése) ma már tartós munkanélküliséget okoz Nyugat-Európában. Németországban például 1970 óta egymillió munkahely szűnt meg a ruházati iparban, s a termékek 97 százaléka importból származik. De hasonlóan leépülőben van a könnyűipar az Egyesült Államokban is: 1995 és 2005 között a textilipari munkahelyek 57,5 százaléka szűnt meg, 2005-ben pedig – a textilkvóták megszüntetésének hatására – további több tízezer. Korábban a fejlett országok azt hirdették, hogy nem az energia-, nyersanyag- és munkaerő-igényes, alacsony képzettséggel is működő szektorokban, hanem a tudás- és technológiaigényes ágazatokban kell versenyezniük a feltörekvő gazdaságokkal. Ez a felfogás mára megdőlt: a fejlődők – a transznacionális cégek oda kihelyezett beruházásai révén – versenyképesek a járműgyártástól az informatikáig valamennyi tudás- és technológiaigényes ágazatban. Az indiai cégek információtechnológiai értékesítése például 1998-ban még csak ötmilliárd dollár volt, 2005-ben viszont már 28,2 milliárdra nőtt. 1995 és 2005 között az Egyesült Államokban a munkahelyek 27,1 százaléka szűnt meg az elektromos készülékek gyártásában, 20 százaléka pedig a számítógép-technikában. Az „outsourcing” az informatikai-üzleti szolgáltatásokban is jellemzővé vált: Amerika eddig egymillió szolgáltató munkahelyet veszített el, de a Forrester Research előrejelzése szerint 2015-ben már 3,4 millió lesz ez a szám. Az IT (information technology) sajátosságai miatt egyre inkább az lesz a jellemző, hogy a szellemi munka elvándorol, a fizikai pedig helyben marad. Így az a jóslat sem vált be, hogy a termelő ágazatokból kiszorultakat a szolgáltatásban fogják alkalmazni.
Jó példa a saját hazai gyártását sem kímélő, a magas bérköltségek miatti termelés kihelyezésére a Volkswagen esete. Ezekben a hónapokban kezdi el a konszern csaknem 30 ezer dolgozójának elbocsátását, s bővíti a termelést brüsszeli, moseli és portugáliai üzemeiben. (Ugyanakkor Wolfsburgban a heti négynapos, 28,8 órás munkaidőt – változatlan bérek mellett – a korábbi 35 órára emeli.) Hasonló fogyókúrába kezdett Amerikában a General Motors és a Ford.
A vesztésre álló nyugat-európai jóléti államok az intézményi-szabályozási feltételek és a gazdasági-pénzügyi erő tekintetében ugyan előnyösebb helyzetben vannak, de ezek nem pótolhatják az ázsiaiak töredék bérében rejlő előnyöket. 2004-ben Németországban a havi bérköltség 3710 euró volt, Kínában 117 (Magyarországon 764 euró). A fejlett nyugati országok sokáig lebecsülték bérköltségek szerepét. Németország például az újraegyesítés után a volt keleti tartományok fejlődését a fejlett infrastruktúrára és a magasan képzett munkaerőre, nem pedig az olcsó bérekre kívánta alapozni – hiába. Ha megnézzük a korábbi 15 EU-tagállam régióinak foglalkoztatási szint szerinti rangsorát, az utolsó tíz helyen hét keletnémet régiót találunk. Ezek mindegyikében 20–30 százalék közötti a munkanélküliség. Kenneth Rogoff harvardi sztárközgazdász, a Nemzetközi Valutaalap korábbi vezető közgazdásza úgy tartja, hogy a munkaerő részesedése a nemzeti termék előállításában hosszú ideig – nagyjából a nyolcvanas évekig – változatlan volt, azaz – a szakállas marxi tételeket cáfolandó –, ha egy ország gazdagodott, különböző társadalmi rétegei egyformán hasznot húztak belőle. Az utóbbi két évtizedben azonban – összefüggésben a globalizáció előrehaladásával és a tőkének az alacsony bérek iránti preferenciájával – a bérek egyre kisebb mértékben járulnak hozzá a nemzeti termék előállításához. A legnagyobb ipari országokban a bérek 1975-ben a nemzeti terméknek még majdnem 63 százalékát tették ki, 2006-ban viszont 59 százalék alá csúsztak. Ezzel szemben a tőke részesedése 12 százalékról 16 százalékra emelkedett.
Ez változást jelent a globalizáció társadalmi-jövedelmi hatásaiban is: a gazdag rétegek egyre gazdagabbak lesznek, de a jövedelmi skála alsó részén elhelyezkedők kisebb mértékben élvezik a hasznot. Az Egyesült Államokban 1979 és 2003 között a társadalom legkisebb bevételű ötödének nettó jövedelme négy százalékkal nőtt, a legfelső ötödé viszont 54 százalékkal! (A közbülső ötödök jövedelmét is figyelembe véve a megoszlás szabályos exponenciális görbét ír le.) Ez nyilvánvaló cáfolata a „lecsepegés” elméletének; a gazdagság nem jut el a szegény rétegekig. Vagy más számokkal illusztrálva: 1980-ban Amerika legjobban kereső egy százaléka a jövedelmek nyolc százalékát mondhatta magáénak; ma 16 százalékát teszi zsebre. A globalizáció Amerikának évi ezermilliárd dollár hasznot hoz, családonként kilencezret. Ennek döntő részét azonban a családoknak egy töredéke élvezi.
Miközben a világcégek tevékenységük egyre nagyobb hányadát „helyezik ki” Kínába és más alacsony bérű országokba, s ezáltal súlyos foglalkoztatási gondokat okoznak a fejlett világban, egy ideje már fordított irányú fejleményeket is láthatunk. Egy harbini (kínai) szerszámgépgyártó állami vállalat például megvásárolta a Kelchet, egy precíziós műszereket gyártó, közepes méretű, gyengélkedő sváb vállalatot azzal a céllal, hogy termékeinek a jó nevű német cég utat nyisson az európai piacokra. Ami miatt érdemes az esetre odafigyelnünk: a német vállalat dolgozói most közvetlenül is tapasztalják, mit jelent a globalizáció. A tulajdonosváltás után a Kelchnél a heti munkaidő 40 órára nőtt, miközben a bérek változatlanok maradtak. (A vállalat azért jutott a csőd szélére, mert a szakszervezet nem volt hajlandó elfogadni a korábbi német tulajdonos ugyanezen feltételeit.) Az új kínai vállalatvezető első dolga az volt, hogy kilépett a munkaadók szövetségéből, majd – felrúgva a kollektív szerződést – minden egyes alkalmazottal külön-külön kötött munkaszerződést. Kommunikációs nehézségeket okoz, hogy az új főnök semmilyen idegen nyelvet nem beszél, és még a korábban az NDK-ban tanult tolmácsai sem ismerik a „bértárgyalás” és „részmunkaidő” kifejezéseket.
Az EU egyelőre az élethosszig tartó oktatásra és a társadalmi kohézióra épülő modelljének megerősítésével igyekszik felvenni a versenyt a fejlődő és feltörekvő országokkal (és természetesen az Egyesült Államokkal és Japánnal). A Kok-bizottság 2004-ben ezt leszögezte, és kizárta annak lehetőségét, hogy az EU versenyképességének javítása érdekében a bérek és a munkaerőköltségek lefelé menő spirálját eredményező versenyben vegyen részt. Ezek azonban csak szavak, a valóság azt mutatja, hogy mégiscsak belekényszerül ebbe a versenybe: a társadalmi szolidaritás és a képzett munkaerő nem elegendő előny a huszad- és harmincadrésznyi bérekkel szemben. De ezen túlmenően kénytelen lesz valamilyen mértékben és módon piacait is védeni.
Gabor Steingart Világháború a jólétért (Weltkrieg um Wohlstand) című, egy müncheni kiadónál most megjelent könyvében a transzatlanti szabad kereskedelmi zóna kialakításában látja a megoldást: Amerikának és Európának közösen kell védekeznie Kína és India gazdasági-kereskedelmi agressziója ellen, amely a munkaerő és a természeti környezet gátlástalan kizsákmányolásán alapul. Steingart szerint Angela Merkel is ennek a megoldásnak a híve, és Henry Kissinger is erre biztatja a Nyugatot.
De az ortodox liberális közgazdaságtan érdekes módon még Amerika és Európa nyilvánvaló veszélyeztetettsége láttán sem fúj visszavonulót, s továbbra is elítéli a „protekcionista” reakciókat. Egyrészt azzal érvel, hogyha a globalizáció súlyos foglalkoztatási gondokat okoz is a fejlett országok munkaerejének, s a legalsó rétegek csekély jövedelemnövekedést köszönhetnek is neki, előnyöket is hordoz számukra: az ipari termékek ára világszerte csökken, s aki megtakarítását befektetési alapokba helyezi, „tőketulajdonosként” magas jövedelemhez juthat. Másrészt – s ez érdekes fordulat – az állam jóléti funkcióinak fejlesztésében látja a globalizációs hátrányok leküzdésének módját. Ha ugyanis a munkahely elvesztése nem jár a betegbiztosítás elvesztésével, s a szociális segélyek elviselhetővé teszik a helyzetet – érvelnek a liberális közgazdák –, a dolgozók nem fognak a globalizáció ellen fordulni.
Egyes jelek szerint a globalizáció elérte határait. Az újabban az EU-ban, de Amerikában is megjelenő „gazdasági patriotizmus” arra utal, hogy a tőke szabad mozgásának is vannak korlátai. A WTO legutóbbi, dohai körtárgyalásainak sikertelensége pedig a szabad kereskedelem fennmaradó akadályait sejteti: a fejlett országok agrárprotekcionizmusa nem egyeztethető össze a világkereskedelem további liberalizálása iránti igényeikkel, mint ahogy a fejlődők iparának védelme sem.
A felismerés, hogy a globalizáció nem föltétlenül egyenlően osztja meg az előnyöket, sőt hogy a fejlett országok annak vesztesei is lehetnek, s fokozhatja társadalmi feszültségeiket, már nem teszi őket annak feltétlen híveivé. Ne csodálkozzunk, ha maholnap a demokráciadeficitje miatt sokat bírált és az ipari forradalomra jellemző munkakörülményeket fenntartó Kína válik a szabad kereskedelem és a globális gazdaság fő szószólójává.

A szerző egyetemi docens