Száz és száz esztendők teltek el, a herceg egészen összebarátkozott a halhatatlansággal. Ennyi idő elég ehhez a barátsághoz. Csak ahhoz nem volt elég, hogy megfejtse ős Kajánt. Azt tudta a herceg, nincsen vers több, ami ennyire az övé lenne. Tudta azt is, ha egy lakatlan szigetre kellene mennie, és nagy gonddal válogatná össze olvasnivalóit, amelyek megsegítik majd a magányt, az egyedüllétet, s amelyek odébb tolják a végső megbolondulás idejét, nos, akkor Az ős Kaján ott lapulna a végső poggyászban.
Azt is tudta, ha egyszer egy marslakónak vagy az Istennek el kell magyaráznia, mi az, hogy magyar, akkor Az ős Kajánt fogja felolvasni. És nem fűz hozzá semmi magyarázatot. Mert ahhoz, hogy magyar, szintúgy nem lehet fűzni semmi magyarázatot. De azt nem tudta a herceg, mi a rímek ősi hajnala. De valami vadságot képzelt oda, a rímek ősi hajnalába. A sámánt, aki dobszó mellett révületbe esvén a titkos főzettől, lovat áldoz, s harcba küldi népét.
Végső, nagy harcba, csatába. Ölni valamiért, ami kimondhatatlan, megfejthetetlen, éppen, mint a haza vagy a szerelem. A föld. A juss. A néma vágyakozás. Az ígéret. A hit valamiben, ami nincs, ezért örök és kiirthatatlan. A nincsek a legnagyobb bizonyosságok. Az elindulás: annak kell lennie a rímek ősi hajnalának. Elindulni kényszerből az ígéret földjére. Olyasmit csak dalolva lehet. Hiszen dalolni fog minden ember az utolsó ítélet napján, mogorván vagy üdvözülten, függetlenül a fanfárok és trombiták komoly hangjaitól, de dalolni, mert az ismeretlenbe is, a halálba is – csak dalolva lehet megérkezni. Dalol a katona a roham előtt, dalol a haldokló, csak nem hallja senki sem, és dalolnak a siratóasszonyok, a gyászolók, hiszen ők mind-mind saját magukat képzelik az immár szent halott helyébe, s szembenézni a végső nagy úttal szintúgy csak dalolva lehet. Dalol az anya gyermekének, mert ha ölében tartja, öröklétet álmodik neki – csak neki. Elhiszi akkor az asszony, az élet fájdalmas, görcsös szülője, hogy magzata világra jőve kibabrál a sorssal. A végzettel. S fölötte áll az Istennek is. Dalol a férfi, kezébe véve a kaszát a búzaföld legelején, hiszen az öröklétnek arat ő is, és elhiszi. Dalolt az ősember is, mikor az értelem szikrája megfogant állati koponyájában, s a világosság megölte benne az együgyű boldogságot. Daloltak mind a máglyára menők, s ha pokoli félelmük a kíntól vad üvöltésbe csapott – hát annak az üvöltésnek alján is ott lapult a dal, mint Isten szeretete. Dalol a foltozóvarga munkája közben, hogy érezze, ő is valaki. Dalolnak a legények, ha lebírhatatlan a gerjedelmük. A leányok, amikor leszakítják végre ártatlanságukat – s még nem tudják eldönteni, az örömük nagyobb-e, vagy a riadalmuk. Az elindulás, a megérkezés, s mindaz, ami közötte van: az kell legyen a dal. A rímek ősi hajnala. Öregaszszonyok kórósága is dal. A vénemberek szótlan, mogorva vádjai: csupa-csupa dal. Ha elveszíti szerelmét a meglett férfi, s elvérzik befelé: dal csak az. Nem lehet mást tenni az ősi hajnalokon, csak születni, meghalni, és élni.
Szól a sámándob. Az egyhangú, monoton ütem fölkelti és égre taszítja a napot. Révül a táltos. Ady Endre boros éjszakáját nem érti, hát féli még a Teremtő is. Beszélni szeretne a táltos legénnyel, a szilaj, zabolátlan, pusztulásra ítélt magyar varázslóval, de egy darabig még nem szólítja magához. Fél, hogy lesznek olyan kérdései a szilaj magyarnak, amelyekre neki sincsen válasza.
Szól a sámándob.
Kél a nap. A mi napunk. Uram. Keletről… De miért? Miért keletről…
Kompország ingázik kelet s nyugat között, tudjuk. S az okosok mind arról beszélnek, hogy nyugatra vágyik kompország – de ott hagy valamit végleg keleten, s a nélkül a valami nélkül már nem azonos önmagával.
Kelet… Vadság. Nyomorúság. Piszok – de csak odakint. Bent, a láthatatlan titkok között valami ősi, legősibb tisztaság. Valami a Teremtő eredeti szándékából. Amikor még azt hitte szegény, a kezdet lesz az ember. Addig hitte az Isten, hogy tévedhetetlen, ameddig nem teremtett embert. S a tévedhetetlenség illúziója is ott maradt keleten. Porba sújtva, megalázva égig érni. Ősi tudást birtokolni. Nem elhinni, hogy az ember mindenekfelett áll.
Összekoccan két pohár – Szidharta Gautama és Jézus iszik a mennyben, és Jézus kicsit kevésbé érti az egészet. Persze, könnyű a kelet hercegének, ő soha nem ígért megváltást, csak a semmit. A semmi a megváltás, súgja kelet. A megváltás a minden, mennydörgi a nyugat. Valaki nagyobbat fog csalódni végül. Harsog a nyugat, és értetlenkedő megvetéssel szemléli kelet hallgatását. Hallgat és mosolyog kelet. S tudja, nincs az a harsogás, ami ne a csöndbe fúlna végül.
Kompország a csöndjét siratja. A tisztaságot. A sámándobok hangjait. Zúg már a gregorián, de kompország a táltosok torokhangjait hallja mögötte, s érzi, szűkülve, nyugtalanul érzi, a lelkét veszejti el éppen.
S halottait arccal kelet felé helyezi örök nyugalomra, hiszen onnan jön majd ős Kaján… Kicsoda ő? Táltos királyfi? Garabonciás.
Az égig érő fák, égig érő paszulyok erdejéből igyekszik mihozzánk. Roppant húsdarabokat szelt ki önnön combjából, azzal etette a griffmadarat, ami elhozta őt idáig a múltból. A rímek ősi hajnalából. Ahonnét nem lehet megérkezni másképp, csak ha önnön húsoddal eteted a szolgálatodba szegődött szörnyet. S ahogy véreznek az iszonyatos sebek, miket önmagadon ejtettél, egyre erősebb leszel, egyre mindentudóbb. Aki mindent tud, cinikus lesz, gúnyos, és nem hisz már semmiben. A kaján a legcinikusabb, legostobább. De ős Kaján keletről jön. A mindent tudás, mindent megtapasztalás, az örökös vesztés ejtette iszonyú sebeket, melyek elapasztották húsát, illúziókkal gyógyítgatja. Nappal gúnyosan kacag és meghal. Éjjel terveket sző és lázad. És zokog. Kelet hercege. A garabonciás. Igazából nem tudhatod, mikor zokog, mikor kacag. Ha mulat: sír. Ha felköti magát: dúdol. Úgysem értheti senki sem. Csak azok, akik elhagyták keletet egy illúzióért. Akik ott ültek ős Kaján mögött a griffmadáron. S adtak combjuk húsából, ha kellett. Ezért most azt gondolják róluk, velük bármi megtehető.
De egyszer mindig megszólalnak az ősi dobok, a táltosok előállnak, és akkor aratni fog a halál.
Iszonyatos, pusztító erő van Ady Endre boros, önsorsrontó, mámoros éjszakáiban.
Kelet hercegei vagyunk mindahányan. Örökéletűek. Csak önmagunkba halhatunk bele. Meg is tesszük. De egyszer feltámadunk.
Talán egy karácsonyon…
origo.hu
Szavaztak az olvasók: ez Magyar Péter legbotrányosabb kijelentése
