Megszorítás és semmi más

Miközben ellentmondásos helyzetbe került a magyar gazdaság állapotának megítélése (dübörgés után válság?), legalább egyetértés mutatkozik a reformigényekben. A piaci szereplők mellett immár a közpolitika is a nagy állami átalakításokért kiált. Elsősorban azért, mert az elmúlt négy év gazdaságpolitikája rossz irányba vitte a gazdaságot. A felmérések alapján a gazdasági szereplők egyre nagyobb része gondolja úgy: az államháztartás szerkezetén kellene alaposan változtatni, mert bizony az állam egyre jobban rátelepszik a gazdaságra.
Az alapkérdés természetesen az, hogy miért van olyan sürgetően szükség reformokra? Nagyon leegyszerűsítve azért, mert az úgymond nem cselekvés költségei már régóta érzékelhetők. Ráadásul Magyarország megítélését tovább rontotta, hogy 2006-ban az államháztartási hiány több száz milliárd forinttal lesz nagyobb, mint amit a kormány előirányzott. Bizonytalansági tényező az adósságspirál is: fennáll annak a veszélye, hogy az államadósság finanszírozása nem tartható fenn. Hogy a fejünkben maradjon: az idei 67,5 százalékos GDP-arányos államadósság jövőre 71 százalék közelébe szökik fel. Mindezt ugyan árnyalja, hogy az államháztartási hiány jövőre csökkenni fog, ám a nagy nemzetközi hitelminősítők mégsem olyan derűlátók, mint a kabinet. Pedig – a tapasztalatok legalábbis ezt igazolják – fontos pszichológiai tényező a hitelminősítők álláspontja, ha például valamelyik intézet leminősítést helyez kilátásba, úgy azt tovább lohasztja a külföldi gazdasági szereplők magyarországi befektetési kedvét.
Destabilizáló tényező az is, hogy a külföldiek kezében egyre tekintélyesebb az állampapír-állomány. Igaz, a Magyar Nemzeti Bank bőséges devizatartalékkal rendelkezik. Ha azonban a befektetők ki akarnák vonni pénzüket, akkor figyelembe kellene venni a devizában meghatározott magyar államadósságot is, és az alaposan leszűkítené a jegybank mozgásterét. Tudomásul kell venni azt is, hogy a hitelezők aggódnak a pénzükért, nem hajlandók a magyar állam túlköltekezését nyakló nélkül fedezni. A hitelfelvételnek, ezen belül is elsősorban a külföldi hitelek felvételének van egy józan határa. A külföldről sűrűn érkező bírálatok azt jelzik, hogy kezdjük elérni ezt a határt, s a tűzzel játszik a kormány, ha nem hajlandó ezt belátni.
A reformhiány egyik nagy elszenvedője pont a magyar fizetőeszköz. Közvetett értelemben pedig azok, akik devizahiteleket vettek fel. Gondoljunk csak bele, hogy a mostani erős forintárfolyam ellenére, ebben az esztendőben tíz százalékot romlott a magyar forint árfolyama! A következő évre ismét gyengülést jósolnak a bankok és a nyugati befektetőházak. Amennyiben pedig romlik a hazai fizetőeszköz árfolyama, a következményeket legközvetlenebbül a devizahitellel rendelkező vállalkozások és háztartások viselik. Vagyis a nem cselekvés gyengülő és változékony euró–forint árfolyamot, ennek nyomán növekvő inflációt, magasabb kamatot, a devizahitelek növekvő terheit, az államháztartási hiány forráselszívó hatása miatt kevesebb beruházást, kevesebb külföldi működő tőkét, lassúbb növekedést, hosszabb távon a fejlett országok mögötti felzárkózásról való lemondást jelenti. Magyarán az alkalmazkodás költségei az említett forgatókönyv szerint nem vagy nehezen tervezhetők, miközben a terheket minden gazdasági szereplő viseli.
Az államháztartás alapjait érintő reformra azért is szükség van, mert – mint azt a bevezetőben is említettük – Magyarországon a rossz állam rátelepedett a magyar gazdaságra. Eközben a gazdaságot a bürokrácia mellett visszafogja a korrupció is. Nem is meglepő, hogy cégvezetők és kutatók úgy vélekednek: az elmúlt években folytatott és helytelenül irányított gazdaságpolitika és a rossz államigazgatás kezdi tönkretenni a magyar gazdaságot. A kimutatások alapján az elmúlt években nőtt az állami újraelosztás, és ez jellemzi majd a következő évet is. Ahelyett, hogy a GDP-hez mérten az állami újraelosztás aránya 40 százaléka alá szorult volna vissza, továbbra is ennél jóval nagyobb arányt képvisel a források állami központosítása. Ráadásul ez most teljesedik ki az adó- és járulékemelések révén. Eközben az adórendszer bonyolult, ám könnyen megkerülhető. Akik pedig fizetnek, azoknak magas terhet jelent. Említsük meg azt is: a munkabérek után befizetendő adó Magyarországon ma a legmagasabb az unióban. Borúlátók lehetünk azért is, mert Magyarország az Európai Unióban az a tagállam, mely a maastrichti kritériumok egyetlen pontját sem teljesíti. Erre pedig nagy szükség lenne, hiszen csak akkor vezethetjük be az eurót, amikor teljesítjük az előírásokat. Az euró bevezetése dinamizálná a gazdaságot, és kiszámítható árfolyama révén a vállalkozóknak nagyobb biztonságot jelentene. A szigorú kritériumok egyike az infláció is, amelyről sajnos nem tudjuk, hogy a jövő évi felpörgetése után minek a hatására csökkenne. Félő ugyanis, hogy a magyar gazdaságban a központi áremeléseket követően a vállalkozók is beépítik az árnöveléseket saját áraikba, és ez megemelheti a pénzromlás ütemén kívül a hosszabb távra szóló inflációs várakozásokat is.
Mire lenne szükség? Mindenekelőtt hiteles reformprogramra, illetve annak meghirdetésére. Rövid távon már csak azért is, hogy a forint „erőssége” megmaradjon, és a külföldi működőtőke-beáramlás ne álljon le. A legfontosabb viszont: az inflációs és gazdasági növekedési célok tarthatók legyenek. Elméletileg az aktuálisan futó állami gazdasági programok (költségvetés, konvergenciaprogram) a nagy átalakítással járó, recsegő-ropogó államháztartási struktúrák reformjait szolgálnák. A problémát viszont az okozza, hogy a jövő évi költségvetés tervezete – a legnagyobb jóindulattal is – legfeljebb a hiánycsökkentésre koncentrál. Míg a konvergenciaprogram nem segíti a vállalatok versenyképességének javulását, sőt emeli az adóterheket. Ugyanakkor nem szélesíti az adóbázist, továbbra is alig négymillió adózó részvételére számíthat az államkassza. Eközben pedig a kormány konvergenciaprogramja nem visz közelebb az euró bevezetéséhez.
Holott az lenne a lényege. S jóval nagyobb összhangot kellene teremteni az ország, a konvergenciaprogram és a II. Nemzeti fejlesztési terv között.
Államcsődről tehát nincs szó, de a leszakadás veszélye fenyegeti az országot, ha nem valósítjuk meg sürgősen az elodázhatatlan reformokat, amelyek rangsorában az egészségügy és az oktatás reformjának kell megelőznie a többit, hiszen mindez a későbbi, minőségi munkaerő bázisát jelenti. Ehhez kapcsolódik az adóreform, aminek során szélesíteni kell az adóalapot. A nyugdíjreformot pedig mielőbb be kell fejezni, úgy, hogy az állami nyugdíjfizetési rendszerben, azaz az úgynevezett felosztó-kiróvó rendszerben is meg kell teremteni a járadékfizetés és a járulék közötti szoros kapcsolatot. A felsoroltak talán ráirányítják a figyelmet arra, hogy a kormány a költségvetési kiigazítást, a megszorítócsomagot nevezte el reformnak. Pedig a kórházi ágyszámcsökkentés vagy éppen a tandíjbevezetés nem reform. Ráadásul a sokak életét megkeserítő intézkedésekről nem is vitázott a kabinet a társadalommal, az érintettek képviseleteivel. Az utóbbi évek hitelességvesztése miatt a kormánynak nehezebben hiszik el a gazdasági szereplők, hogy képes a reformprogram kidolgozására és végrehajtására. A kételyeket máig nem sikerült eloszlatni! Sőt, csak ráerősített erre a kabinet. Belehúztak.