Csodálatos téli nap.
Lesencetomaj felől mintha már a hideg lopakodna, de a napsütés elébe áll a rongyos betolakodónak, és el is zavarja. Odalent a völgyben öreg malom árválkodik. Egy vén meg egy fiatal farkaskutya vigyázza a portát, de csak úgy látszólag, mert hamar megnyalják az ember kezét.
Károly bátyám szemében annyi a mosoly, hogy megijedek tőle. Vagy inkább elszégyellem magam. A házigazda betessékel. A hegymagasi malom alsó szintje még a régi. Elkopott, rogyadozó létrán megyünk fel a lakószintre. Konyha, két szoba. Kicsike, ütött-kopott lábasok, nagy, viharvert, vastag szótárak.
– Kávét?
– Kávét…
Jó kávé csordogál elő a vénséges vén kotyogóból. Nekiülünk a délelőttnek. S egy mesebeli életnek.
– Miért éppen malom?
– Molnár családból származom. Apám, nagyapám is molnár volt Zalában, Gutorföldön. A XIX. század végén költöztek át Martonfapusztára. Én már Keszthelyen születtem. Apám ugyanis tizenhét évesen bevonult az első világháborúban, Doberdó környékén szolgált a tábori pékségnél. Mikor hazajött, nem kapott sehol munkát, végül Keszthelyen nyitott pékséget. Aztán mikor kétéves lettem, visszaköltöztünk Martonfára. Nagyanyám kívánsága volt, hogy a malmot apám vigye tovább.
Csönd lesz. Miattam. Próbálom elképzelni a nagymamát, meg azt a szent végakaratot, amely visszaparancsol egy családot az elhagyott faluba. És megint elszégyellem magam. Károly bátyám ezért magától folytatja. Szemérmesen átugrunk néhány esztendőt, s a második világháborúnál járunk immár…
A második világégés Martonfán éri. Alig múlt tizenöt éves, amikor besorozzák leventének a Wehrmachtba. A légvédelmi tüzérekhez kerül a fiú, a Boden-tó partjára, Friedrichhafenbe. Kéthetes kiképzés után a páncélosokhoz kéri magát. Azért oda, mert a hírek szerint a páncélosokat Magyarországra vezénylik, hogy az oroszok ellen harcoljanak. De erre már nem volt idő. Hazajönni már nem volt idő. Helyette Berlin alá vezénylik, Löwenbergbe, fegyver nélkül. Éppen ott záródott be az orosz gyűrű, és fegyvert később sem kaptak. Végül Schleswig-Holsteinbe szállították át őket, ott érte a háború vége és az angol hadifogság…
– Takaros parasztudvarokban szállásoltak el bennünket – mondja. – Nem éheztünk, csak állandóan éhesek voltunk. Néhány hét után csatlakoztunk a marosvásárhelyi hadapródiskola katonáihoz, végre magyar tisztek felügyelete alá kerültünk. Október elején aztán előbb Münster környékére vittek az angolok, osztrák és német hadifoglyokkal együtt, majd Vesztfáliába. Innen szöktem meg tizenöt társammal december 15-én. Elég kalandos út után, 1946. január 6-án értem haza Martonfára…
– A család?
– A család hál’ istennek együtt volt már. Szüleim, testvéreim. Még Alajos bátyám is hazakerült, pedig neki négyszer kellett megszöknie az oroszoktól.
Akkor úgy tűnt, folytatódhat a normális élet. A fiú, aki megjárta a berlini frontot és a hadifogságot, még mindig nincs tizennyolc éves. Beiratkozik Zalaegerszegen a Deák Ferenc Gimnáziumba.
– Úgy hiszem, ma Zrínyi a neve – teszi hozzá.
Szóval folytatódnak a tanulmányok, mintha élhető lenne az élet. De 1948-ban, már a kuláküldözések előszeleként, Alajos bátyját két évre elítélik „fegyver rejtegetéséért”. Egy ismerős bíró kieszközöl egy hónap szabadságot az elítéltnek, s ekkor a két fiú kiszökik Fürstenfeldbe, az angol zónába. Onnét Klagenfurtba mennek tovább, a nagy menekülttáborba, ahol franciaországi munkára jelentkeznek. Elzászba viszik őket mezőgazdasági munkásnak. A Felső-Rajna vidékére kerülnek 1948 decemberében, és ott is maradnak egészen 1949 nyaráig. Ekkor a két fiú visszamegy Elzászba, itt elválnak útjaik. Alajos elszegődik egy malomba dolgozni, Károly bátyám pedig Savoya környékén lesz szállodai munkás.
– Itt kerültem kapcsolatba az MHBK-val – mondja. Talán látszik szememben az értetlenség, mert kérdés nélkül felvilágosít: – Magyar Harcosok Bajtársi Közössége. Az ország fegyveres felszabadítását tervezték. Kiképeztek, hogyan kell átszökni a határon. Az volt a feladatunk, hogy ellenállási sejteket hozzunk létre idehaza.
Ülök a malom lakószintjén, bekukucskál a napfény az ablakon, és arra gondolok, hogy istenem, micsoda naivság… Az öreg megint kitalálja gondolatomat, mert mindjárt hozzáteszi:
– Jöttek ám a szörnyű hírek itthonról. Mindent elvettek a szüleimtől, földönfutók lettek. Muszáj volt tenni valamit…
Hja, így mindjárt más! – gondolom magamban végtelen, jelenkori cinizmussal, aztán ismét elszégyellem magam, és már tudom, mi lesz ennek a riportnak a vége…
– Először 1952 szeptemberében szöktem haza, Szentgotthárdnál.
– Ha ezt részletezné kicsit, Károly bátyám. Mégiscsak 1952-t írunk, és mégiscsak az osztrák–magyar határról beszélünk…
– Hát először is ott volt a drótkerítés. Két drótsövény, közötte másfél méteres köz, a közben huzal és érintőaknák. Mikor jött át az ember, először szétvágta az első drótkerítést, és ki kellett tapogatni a huzalt. Ha megvolt, óvatosan átlépni, és szétvágni a második drótkerítést. Ezután következett a 12 méteres nyomsáv. Beszántott, elgereblyézett szakasz, amelyben taposóaknák voltak. A taposóaknákat hason kúszva, egy tőrt a földbe szurkálva kereste meg az ember. Igazából az volt a nehéz, hogy mindezt „seggel az ország felé” kellett megcsinálni, hogy ha észreveszik a nyomokat, azt higgyék, kifelé szökött a határsértő. A nyomsáv után már csak a jelzőrakétadrótot kellett kikerülni, utána négy-ötszáz métert kúszni, és már itthon is volt a „turista”. Szóval ’52-ben jöttem először. Simán átjutottam. Átúsztam a Rábát, mikor kimásztam a vízből, csomókban lógtak rajtam a piócák. Épp levetkőztem, amikor fegyverropogást hallottam. Egy társam kifelé menet lebukott, de ha sebesülten is, átjutott… Boncodföldére mentem. Tudtam, kit fogok megkeresni, tudtam, ki megbízható. Találkoztam is vele, vállalta, hogy létrehoz egy ellenálló sejtet. Egy hétig voltam itthon. Derzse Jancsinál és Fábián Gyurinál húztam meg magam, őket is beszerveztem. Derzse Jancsi elmondta az egyik nagybátyámnak, hogy itthon vagyok. Nagybátyám eljött, és rábeszéltek, hogy látogassam meg a szüleimet. Széna alatt, szekéren vittek le Martonfára, másnap pedig vissza. A szüleim, azt hiszem, büszkék voltak rám. Egy hét után sikeresen visszajutottam. Persze elég kacifántos út volt. A tájolóm elromlott, a Sarkcsillag után tájékozódtam, két-három napig bolyongtam. Legyengültem erősen. Végül Pinkamindszent határában mentem át, késő délután. Egy figyelő őr kiszúrt, és jött utánam. Tettem egy nagy kört, és meghúztam magam egy bokorban. Öt perc múlva jöttek a katonák, de nem találtak meg. Aztán jöttek lóval, és hangszóróba üvöltöztek, hogy adjam meg magam, jöjjek elő. Majd bolond lettem volna… Éjfél körül indultam neki a határsávnak. Telihold volt. Szinte olvasni lehetett a fényénél. Alig tettem meg néhány métert, amikor előttem nyolc méterre felállt a bozótból két katona, és elindultak felém. Úgy négy méterre tőlem megálltak. Néztük egymást… Az egyiknek tisztán emlékszem az arcára. Olyan kunféle, sötét bőrű, szép magyar legény volt. Néhány másodperc múlva derékszögben elfordultak, és elmentek…
– Ugyan miért, Károly bátyám? Jóságból?
– Talán jóságból is. Meg hát nálam volt az előny. Nekik a hátukon volt a fegyver, nekem a kezemben. És azt hiszem, tudták, ha kell, habozás nélkül használni fogom… Elmentem Morgensdorfig, előástam az osztrák papírjaimat, átestem a vonaton az orosz ellenőrzésen, és megérkeztem Grazba. A kiképzőtisztem Lindauban várt. Együtt mentünk át Németországba, ahol alaposan kihallgattak…
– Jött még?
– Legközelebb 1953-ban. Csakhogy közben Derzse Jancsit elkapták, és beszervezte ellenem az ÁVO. Fábián Gyurit is letartóztatták, ő tizenkét évet kapott, nyolc évet le is húzott, még cellatársak is lettünk később. Szóval jöttem, Nemesmedvesnél. Ahogy átmentem a nyomsávon, a járőr észrevette a határsértést, és riadóztatta az őrsöt. Egy bozótosban húztam meg magam, hátamon az adó-vevő készülék. Tőlem három lépésre állt két határőr ávós katona, tisztán hallottam a beszélgetésüket. Azt mondta az egyik a másiknak, hogy „na, nemsokára megyünk vissza a francba”. És tényleg, két óra múlva el is vonultak. Mikor minden elcsendesedett, elindultam Rábagyarmat felé, hogy majd ott átkelek a Rábán. Volt nálam egy kis gumicsónak. De a hídnál nem volt senki, nem volt mozgás, én meg lusta voltam a csónakkal bajlódni, hát elindultam át a hídon. Mikor átértem, előjött két katona.
– Állj, ki vagy?
Úgy betojtam, hogy ezt feleltem:
– Én.
– Ki az az én?
A hamis papírjaim Takács Kálmán névre szóltak, ezt a nevet mondtam be. Elkérték, nézegették a papírjaimat, kérdezték, hol voltam. Mondtam, Rátóton a rokonoknál. És akkor az egyik rákacsintott a másikra, és azt mondta neki: mehet? A másik meg: mehet. Azóta sem tudom ezt mire vélni… Ugyanis akkor már vártak. Az ÁVO tudott rólam, tudták, hogy valamikor érkezem. Mert hát bizony az MHBK-nál is voltak beépített embereik. És szegény Derzse Jancsi, ugye… Én meg éppen hozzájuk mentem. Mikor megérkeztem, kétségbeesett arcok fogadtak, könyörögtek, ne maradjak sokáig. Megértettem… Felmentem a szőlőhegyre, a régi pince padlására. Ott meghúztam magam, és az éjszaka folyamán, dolgavégezetlenül indultam vissza. A szőlőben még elástam a kódfejtő papírokat, és irány Kávás. Kávás határában lakott Varga István. Nálunk volt molnársegéd Martonfán. Hozzá kopogtattam be. A rádiót elástam egy közeli feszület tövében. Csak amikor lebuktam, akkor tudtam meg, hogy már tudtak a rádióról. Ez a Varga kiásta, és elvitte egy „abszolút megbízható” ismerőséhez, hogy csináljon neki belőle „világvevő rádiót”. Mi tagadás, mi, magyarok képtelenek vagyunk konspirálni… Mindegy. A lényeg, hogy szerencsésen kijutottam ismét. Legközelebb ’54-ben akartak küldeni, de akkor már Innsbruckban jártam gimnáziumba, éppen érettségi előtt voltam, tanulni akartam, meg nem is nagyon láttam már értelmét az egésznek…
De ’56-ban muszáj volt. Jönni. Mikor kitört a szabadságharc, Károly bátyám az innsbrucki egyetem jogi fakultására járt, három szemesztert el is végzett. A szabadságharc hírére Bécsben jöttek össze a magyar diákok, mindenhonnan, hogy indulnak haza harcolni. Aztán, ahogy már lenni szokott, az első nekibuzdulás után elszállt a lelkesedés.
– De én többször is átjöttem. Október végén először, és aztán november 4-én megint nekivágtam a határnak. Csak Levélig jutottunk, mert lezárták az utat a ruszkik. A magyarok meg jó szándékkal mondták: menjetek viszsza, fiúk, itt már mindennek vége… Visszamentem, de egyre kerestem a lehetőséget Bécsben, hogy tehessek valamit. Egy osztrák ügyvédnél volt egy összejövetel, ahol ukrán emigráns tisztek is megjelentek. Végül december 4-én nekivágtam, és ismét hazajöttem. Meglátogattam a szüleimet, gyűjtöttem a híreket, és hatodikán elindultam vissza. Pechemre őrizték a csákánydoroszlói hidat. Elkérték a papírjaimat. Cirill betűs hamis papírokkal voltam. Talán éppen ez lett gyanús, és bevittek Zalaegerszegre a határőrlaktanyába. A legrosszabb hírű ávós tiszt fogadott, a Dietrich. Mindjárt jött két KGB-s tiszt, és mondták, hogy ne is próbáljak tagadni, mindent tudnak rólam. És akkor elém tettek fényképeket, amelyeken a bécsi emigránstalálkozón vagyok az ukrán tisztekkel… Felhoztak Pestre, a Fő utcába. 1956. december 8-a volt. Felvittek a harmadik emeletre. Ott átvettek a KGB-sek. Emlékszem, ahogy tapogatták a kordbársony kabátomat. „Harasó matyeriál!” – mondogatták… És tudja, ki jött ott velem szemben a harmadik emeleten? Pufajkában, csizmában, antantszíjjal? Hát a Horn Gyula személyesen! Éppen átadott valakit a ruszkiknak… Összesen háromszor hallgattak ki, majd átvittek a katonai ügyészségre, a „susogóba”. Ott volt még egy kihallgatás, és jött a tárgyalás. A vád: hűtlenség és hazaárulás. Kötélre számítottam. De „mindössze” tizenöt évet kaptam. Amúgy csak a harmadik tárgyaláson ítéltek el. Azért halasztották el folyton, mert Derzse Jancsi traktorral lelépett Jugoszlávia felé, és várták, hogy Titóék visszaadják, és ő legyen a koronatanú ellenem. De Titóék nem adták vissza, szerencsére… Szóval tizenöttel kerültem a gyűjtőbe. Tíz és felet húztam le belőle. 1963-ban volt a nagy amnesztia, de engem nem engedtek el. Nagy nehezen bekerültem a fordítóirodára. 1967 márciusában szabadultam. Fordító akartam lenni az OFI-nál, de nemigen kaptam munkát. Elmentem figuránsnak. Voltam kocsikísérő a dél-budai vendéglátónál. Aztán lassan-lassan kaptam munkákat az OFI-tól is. Igen, gyakran gondoltam rá, hogy lelépek. Megnősültem inkább. Mindig is szerettem volna vidékre kerülni. A nyolcvanas évek elején sikerült megvenni a lesencetomaji házat meg a Váradi-malmot. Mikor a nejem elment, övé lett a ház, enyém a malom. Abban a malomban nem volt se víz, se villany, hát eladtam, és ezt vettem helyette. Ez jó. Itt a gyerekeim is jól érezték magukat mindig. Édesanyám is idejött, még 94 éves korában is dolgozott rám. Hát itt ragadtam. Fordítottam az OFI-nak, később a boglári szőlészetnek. És persze gazdálkodom. Két lovam van. Gyönyörűek. Azt hiszem, én vagyok a legidősebb aktív huszár… Hát persze a Horn miatt el voltam keseredve, nagyon. Mondtam is a nyugati barátaimnak, el tudjátok képzelni, hogy Németországban egy volt SS-tiszt a kancellár? A mostani helyzetről ne is beszéljünk… Szerintem előbb-utóbb egy harmadik erő fog győzni, méghozzá forradalommal. Máshogy ezeket nem lehet elsöpörni…
Búcsúzom. Még körbejárom a malmot. A volt malomkerék helyén mély és gyors a víz.
– Mindennap úszom benne harminc tempót. Télen is. Olyan erős a sodrása, hogy árral szemben szépen lehet úszni, egy helyben…
Elmosolyodom. Legalább az úszás problémájára is fény derült. S ha már eldöntöttem szégyenemben, hát tényleg legyen egy dal ennek az írásnak a vége. Cseh Tamás dala, amely annyira arcul ütött ezen a csodálatos téli délelőttön.
„Születtem Magyarországon, 87 éves vagyok,
fejemben összekeverednek féldecik, kormányzatok,
neveltek hazaszeretetre, hittem Istenben is,
harcoltam két háborúban, túléltem, az istenbe is,
elhagytam, kérném, vagy 39 asszonyt,
s vagy kétannyi elhagyott,
tankcsapdákba hugyoztam, ettem lótetemet,
és mégis itt vagyok.
Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál:
Túléltem mindeneket, féldecis rezsimeket,
Egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain,
De áll önök előtt.
Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat,
És elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak,
Hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul.
Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?
És ahogy magukat elnézem, egyik sem betonkemény,
Elszállnak az első szélre! Mi lesz így? – kérdezem én.
Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál:
Túléltem mindeneket, féldecis rezsimeket,
Egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain,
De áll önök előtt.”
origo.hu
Elgázolt egy embert a vonat Kecskeméten
