A Lenin-összestől a kádkőig

Ötvenéves a KISZ. S mivel ők nem fognak megemlékezni róla, hát tegyük meg mi. Jelkép már a dátum is. 1957. március 21-én kellett megalakulnia a Kommunista Ifjúsági Szövetségnek. Miután leverték a forradalmat, amikor már javában tombolt az erőszak – s természetesen a Tanácsköztársaság napján. A legsötétebb napok egyikén. Kun Béla, Szamuely, Lukács és Kádár. Összetartoznak mind, s remélhetőleg egymás mellett vannak üstjeik, odalent a pokolban. S ezekkel tartozik össze a KISZ is. Így, jelen időben. Hiszen a KISZ itt van közöttünk. Ennyire még nem volt velünk sohasem.
S hogy miért van ez így? Mert ostobák voltunk. Emlékeznek még az ÁVÜ nevű szervezetre? Állami Vagyonügynökség. A „spontán privatizáció” nevű szabadrablás után, immáron a szabad Magyar Köztársaságban ez volt a hivatalos privatizáció szentélye. Vezetője: Csepi Lajos – egyenesen a KISZ KB-ből. S mondják, hogy ha valaki bement annak idején (1990–1994 között, az Antall-, majd a Boross-kormányok idején) az ÁVÜ-be, olyan érzése volt, mintha a KISZ Kb-ba ment volna. Csepi Lajos, Enyedi Nagy Mihály, Gönczi János, Demcsák Lajos, Nagy Imre és Gyurcsány Ferenc. Bizony, bizony. Ki nem ismerős ezek közül? Enyedi, a „médiás”? Gönczi, a Malév-vezér… Demcsák, a leendő kormányszóvivő apja? A caolás Nagy Imre… Vagy a kádköves, őszödös Gyurcsány… Ez mind-mind KISZ KB-s. Csupa-csupa KISZ-führer.
Mekkora út vezet vajon a Kommunista Ifjúsági Szövetségtől a köztársaság milliárdosi és irányítói pozícióihoz? S vajon elkísér-e ezen az úton Kun Béla, Szamuely, Kádár? És persze Lukács.
Hogy mekkora út? Apró. Aprócska. Nem nagy és hosszú utak ezek. A nagy és hosszú utak görög sorstragédiákhoz illenek. A kelet-közép-európai rendszerváltások pitiáner tragikomédiáihoz elegendőek ezek az apró ösvények. És megannyi tisztességtelen, utolsó senkiházi. Amilyen volt maga a KISZ. Ami most is itt van, mint párálló ganédomb.
Azt ne kérdezze senki, hol van a KISZ-vagyon. Azt lopták el legelőször. Vitték, ami mozdítható, s azt pláne, ami nem. S mindvégig meg voltak róla győződve, hogy az jár nekik. Az övék. Valami fatális, elmebajszerű rögeszme végett azt hitték és hiszik ma is, hogy jussuk van mindenhez. Ehhez az országhoz, s a javainkhoz. A mai napig azt hiszik, hogy ez a mostani „köztársaság” csak átmeneti állapot, de ameddig tart, addig is elütik az időt azzal, hogy ellopnak mindent, és közben az emberek arcába hazudnak meg vihognak.
Miért van ez így? Mert ostobák voltunk. Ostobák és mulyák. Mert egyszerre gondoltunk kicsit róluk és nagyot a népről. A „nemzetről”. Ugyan már… Mindkét gondolatunk tévedés volt. „Az úttörő úgy él, hogy méltó legyen a KISZ-tagságra”. Hű, de még mennyire. A KISZ-tag meg úgy, hogy méltó legyen a párttagságra.
Annyi nagyszerű idézet kering a világban a kommunistákról. Máraitól és sok más polgártól. Olvassuk mindet, citáljuk, fanyar élvezettel, hogy ezek valójában mind kártékony férgek – s közben nem tudunk róluk semmit. Fel sem érjük ésszel a valót. Soha nem hisszük el, hogy még azt is meg merik tenni, aztán pedig még azt is, és hogy majd meg is fogják magyarázni. Jelentem, meg merik tenni, és meg fogják magyarázni.
Ötven éve tanulják. A vérükben van. Kommunistának lenni olyan, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni. Egyvalaki ismeri őket igazán jól, egyvalaki ért hozzájuk: Putyin. Naná! Közülük való. S lám, az ottani KISZ-führer, a komszomolos Hodorkovszkij már sitten is van. Nem is akárhol, hanem Csitában. Hogy miért került oda? Mert lopott. Aztán pedig el is pofátlanodott.
Nem tudom, van-e még hely Csitában… Mondjuk a következő ötven évre – a mieinknek. (Jaj! Nehogy elfelejtsem! A proletariátus fegyvere állítólag a kockakő… Vagy mi a fene…)