Ünnep

Először dél körül hívott a barátom. Nyíregyházáról indultak busszal Budapestre, a Fidesz megemlékezésére. Tiszavasváriban megállították őket a rendőrök. Mindenkit leszállítottak a buszról. Minden csomagot átvizsgáltak, és kutyákkal kerestek bombát az utastérben. A következő telefon kora délután jött. Az autópályán motoros rendőrök állították félre a buszt. Akkor már több busz várakozott a leállósávban. Négyes csoportokban szállították le az embereket a járműről, mindenkinek felírták az adatait.
Eszembe jutottak azok az idők, amikor az ünnep előestéjén bevitték a „gyanúsakat”, jobb, ha a rendőrőrsön töltik az éjszakát. Amikor elindultunk a Múzeum körút irányába, és ha egy centiméteresnél nagyobb kokárda volt rajtunk, már a Moszkva téren igazoltattak a rendőrök, és miután felírták a nevünket, levetették rólunk a kokárdát. Ne magyarkodjunk! Akkor a nemzetiszín szalagtól kellett elhatárolódni. Március 15-ét forradalmi ifjúsági napoknak nevezték, az ünnepet össze kellett nyálazni március 21-gyel, április 4-gyel.
Amikor most felhangzottak a füttyök a Múzeum körúton, a Magyar Televízió közvetítéséből semmit sem lehetett hallani, mert gyorsan kiszűrték a háttérzajt, a tömeg hangját.
A lényeg, hogy eszembe jutott minden. A fiatalságom, ami egy velejéig rothadt rendszerben telt el – és hogy ne legyen félreértés: a velejéig rothadt rendszer ellenére voltam benne boldog…
Hetvenes évek van megint Magyarországon. Illetve: még roszszabb lett. Mert most mindezt demokráciának csúfolják. Emberek állnak e demokráciában az út szélén, és felírják az adataikat. Mert ünnepelni mennek, az ellenzéki párt nagygyűlésére. Az egyetlen reménység ebben a helyzetben a Demszky felé repülő tojás, ami, esetleg, végre célba ér…
Az biztos, hogy életünk legnagyobb tévedése volt ez a „békés átmenet”. Ez a mocsárszagú rendszerváltás. Merthogy ezeknek a gazembereknek, akik most összeírnak bennünket ismét az országutak szélén, meg ránk uszítják a rendőrségüket (Kádár rendőrei is az övék voltak, a miénk soha!), és akik újra fasisztának, nácinak, antiszemitának hazudnak bennünket, nos, ezeknek egytől egyig mostanában kellene szabadulni a börtönből. Ahová 1990-ben kellett volna bezárnunk valamennyit.
Mert így nem fog menni most már. Mert soha nem változik semmi sem. A történelem vihorászva ismétli önmagát. 1950-ben az ávósok a házkutatás során bedugták egy könyvbe a tízdollárost, aztán megtalálták, aztán ment a polgár, a „mocskos valutázó” Recskre, valamelyik tetű meg beköltözött a villájába. Most viszont egész éjjel fegyvereket dugdosnak ide-oda, aztán megtalálják azokat reggel. És az ellenzékre kennek mindent. Egyelőre éles lőszerrel még nem lövetnek, de ha tehetnék, megtennék. Most kellene szabadulniuk. Kamerák kereszttüzében mostanában kellene előmászniuk a börtönökből. Hunyorogva, megvénülve, összetörve.
Nekünk pedig már régen lenne egy normális hazánk. Így viszont csak ez van.
Mi rontottuk el.
A mi kötelességünk rendbe tenni is.
P. S.: Azt tudják, amúgy, drága barátaim, hogy hány nyilas pribék lépett be az ávóba, s egyszersmind a kommunista pártba? Megmondom: hatvanezer. Mert Rákosi azonnal menlevelet adott a „kisnyilasoknak”. Mert kellett a jó „szakember” neki is. Mert tényleg minden országnak egyetlen csőcseléke van. Nekünk is. Ez a mi csőcselékünk most csőcselékez és nyilasoz le bennünket. Meddig még?