Amint a videoklip véget ér

Generation gap – generációs szakadék, az egyik angol érettségi tétel címe volt, ha jól emlékszem; magoltuk hozzá annak idején a gyerek-szülő-nagyszülő kapcsolat bukfenceit, a világszemlélet közötti különbségeket, amivel a kamaszkorban olyannyira fájdalmasnak tűnő meg nem értettséget magyaráztuk. Ez az érettségi tétel, tinédzserévek végén kikiabált közhely az alfája, hogy stílusosak maradjunk, az Alpha Dognak, a nemrég véget ért Titanic fesztivál nyitófilmjének, ómegája meg a játékból elkövetett gyilkosság s az életfogytiglani, mert a videokliplétből nincs kiút. Nincs visszaút a normák közé.
Nick Cassavetes mintha az amerikai társadalom agresszióját és széthullását taglaló filmek klubjában indulna másodikként, jött ki nálunk éppen egy héttel A halott lány mozipremierje után az Alpha Dog. Itt most nem azokról a családon belüli tabukról (perverziókról, szőnyeg alá söpört bűnökről, hazugságokról) esik szó, amelyekbe Karen Moncrieff olyan fájdalmasan belepiszkált, Cassavetes filmje egy az Egyesült Államokat annak idején megrázó bűnesetet dolgoz fel: egy Los Angeles-i drogdíler mindössze húszéves volt, mikor 2000. augusztus 6-án a bandájával elrabolta, majd hat nappal később brutálisan meggyilkolta Nicholas Markowitzot, mert a tizenéves fiú féltestvére 1200 dollárral tartozott nekik. Nincs új a nap alatt, a film A halott lánnyal ellentétben nem újszerű, a dramaturgia elkapkodott, néhány kulcsszereplő egyszerűen kiesik a történetből, az ál-dokumentumfilmes betétek megzavarják a játékot – Cassavetes Alpha Dogja mégis fontos. Mert arról a generációról beszél, amelyik kölyökkora óta egy virtuális világban – parta szállós–lövöldözős játékokon és rapklipeken – szocializálódott. A film szépen illeszkedik Gus Van Sant Elephantjához, akár a columbine-i iskolai mészárlás elkövetőinél, megvan itt is a biztos és kényelmes háttér, a megfelelően szemellenzős szülőkkel, a szakadékkal, amelynek két oldalán helyet foglaló felek a köhécselve elmajszolt vacsorák alatt nem jutnak ki a családi kommunikáció zsákutcájából, de már nem is akarnak. A babusgatva őrzött tizenévesek szabadidejükben városrészeket tartanak a kezükben, szívnak, tekernek, lőnek, kereskednek, miközben vállrándítva tojnak a nekik szánt nagybetűsre. Ez a videoklip-generáció a saját nagybetűsében él. Hol vagyunk már a „megélhetési bűnözéstől”? Aranyifjak rúgják fel a társadalmi normákat, pedig mindenük megvan. Nem nevelkedtek az utcán, mégis pisztolyokkal hadonásznak. Konzumkülsejük alatt az aljabűnözők jelképeivel, amelyek előrevetítik a majdani, rács mögötti évtizedeket.
A film premierje után a bűnügy eredeti szereplőinek szülei közül akadt, aki öngyilkosságot kísérelt meg. Többen sírva panaszkodtak Cassavetesre, hogy miért kell ilyen történeteket újra felhánytorgatni, miért kellett ezt a filmet elkészíteni. Talán az emberrablás alanyát megformáló Anton Yelchin játéka adhat választ. Tekintete vád, egész személye félszeg kérdés, amiről a fekete klipekben és a családi vacsorák alatt nem esik szó. Amikor a „buli véget ér”, elrabolt és elrabló zokogni kezd – az Alpha Dog a kapaszkodókat vesztett tinédzserek segélykiáltása. Azon pedig el lehet tépelődni, hogy kik az elkövetők és kik az áldozatok.
(Alpha Dog. Színes, feliratos amerikai film, 118 perc. Rendezte Nick Cassavetes. Forgalmazza az Intersonic.)