Figyelmeztetés

A félelem politikája az emberi jogokkal való visszaélés szüntelen növekedéséhez vezet, és olyan világba visz bennünket, ahol semmilyen jog sem sérthetetlen, és egyetlen ember sincs biztonságban – áll az Amnesty International aktuális jelentésében. A tekintélyes szervezet idén ismét a világ közvéleménye elé tárta az emberi jogok helyzetét, s kitért hazánkra is, megállapítva, hogy baj van.
De nem azt a diagnózist rögzítették a nemzetközi jogvédők, mint amit a Timesnak két hónapja adott Gyurcsány-jelentés tartalmazott. A miniszterelnök szerint az a gond Magyarországon, hogy túl nagy lett az antiszemitizmus. Ilyen problémáról az Amnesty International nem tud, ellenben közli, hogy a rendőrség tavaly ősszel brutálisan bánt el a lakossággal, egy kalap alá véve a kődobáló rendbontókat és a békés polgárokat; a letartóztatottak pedig súlyos jogsérelmeket szenvedtek. Megállapítja a dokumentum azt is, hogy a romák – hatékony felzárkóztató, integráló programok híján – hátrányos megkülönböztetést szenvednek, s a családon belüli erőszak méretei is aggasztóak. A bántalmazott nők a jogvédők szerint alig számíthatnak jogorvoslatra, s a kormány által bevezetett „távoltartás” intézménye (értsd: az agresszív férfi elkülöníttetik családjától) nem vált be. Mármost az, hogy veszélyben vannak a nők és a cigányok, szokványos eleme az évente kiadott jelentésnek; új momentum viszont, hogy az állampolgárok ellen karhatalmat bevető kormánytól senki, így aztán a férfiak és a nem cigányok sincsenek biztonságban.
Valami rettenetes történik.
Az Amnesty International annak idején példaértékűnek nevezte a Gönczöl-bizottság gyors felállítását, elég naivan remélve, hogy a kormány szorgalmazza az elfogulatlan civil kontrollt az államhatalmi terrorral, vagyis önmagával szemben. A most kiadott anyag csalódottan hallgat a bizottság eredményeiről. A jogvédőknek tudomásul kellett venniük, hogy a Gönczöl-anyag csupán a játék része, az a mozzanat, amellyel a kormány befejezte a piszkos munkát. Nem le-, hanem elleplezték, így legitimálták a terrort. Ezért volt sürgős a Gönczöl-bizottság felállítása.
Szívesen megnézném, amint hazánk miniszterelnöke a liberális szervezet véleményéről értesülve könnyek között megtér, hamuba ül, megszaggatja ruháját, és port hint a fejére. Ám mindez elég valószínűtlen. Katarzis helyett jönnek a hatalompárti sajtótájékoztatók és lázas publicisztikák, jönnek a zsírosan jutalmazott szakértők a köztévében, s elmagyarázzák, miért nem úgy kell a jelentést érteni, ahogy. A kormányfő nem fogja beismerni, hogy az öt éve tartó liberálszocialista kormányzás – s még inkább a hároméves Gyurcsány-éra – eredménye az a már válságnak is csak jóindulattal nevezhető dolog (egész pontosan: totális csőd), amely kihat mind a gazdaságra, mind a kultúrára, mind az alapvető emberi szabadságjogokra. A romák problémája az, hogy szegények egy szegényellenes kormány alatt. A családban élő nőké, hogy a politika puszta tárgynak tekinti őket. A rezsim persze folyton katarzist ígér, hol jóléti rendszerváltozás, hol száz lépés program, hol reformok képében, de ha az ígért megtisztulás nem maradna mindig el, a Gyurcsány-kurzus nem is lenne önmaga.
Hogy idáig jutottunk, azoknak is köszönhető, akik – bár tehették volna – nem emeltek szót az állami terror ellen. Szégyen, hogy néhány elszigetelt és gyorsan lepisszegett értelmiségi s csak néhány polgári szervezet nyilvánította ki a rosszallását; az egész civil szférának fel kellett volna lázadnia. Azonban lázadóképes, hatékony civil szervezet a mai Magyarországon alig van. A zsarnokság, mint az Illyés-versben, áthat – egészen egyszerűen megvásárol – mindent. Ez a természete. Az Amnesty International így fogalmazza meg a helyzetet: „A gyenge, mélyen elszegényedett, gyakran velejéig korrupt országokban keletkező hatalmi űrt vállalatok és egyéb gazdasági szereplők töltik ki, és a nagy üzleti csoportok zabolátlan hatalmuknál fogva olyan koncessziókat szereznek a kormányoktól, amelyek megfosztják a helyi lakosságot a természeti erőforrások hasznától, és tönkreteszik megélhetését.”
A rendszer, amelyben élünk, még hordozza a demokrácia vonásait. Például: e cikket megírhatom, s meg is jelenhet. Nem kis dolog. Mindazáltal hiba lenne a tavaly október 23-án történteket egyedülálló jelenségnek, főleg véletlen balesetnek tekinteni. Ami akkor történt, az nem maga a baj, hanem a baj tünete: a neoliberális hatalmi szisztéma velejárója. Sűrűsödnek a tünetek, amelyeket komolyan kell venni. Mindennapos az ellenvéleményt hangoztatók meghurcolása, kipellengérezése a hatalom – közpénzen fenntartott – sajtójában, s kirekesztése a közélet színtereiről. Mikor egy ellenzéki napilap tudósítóját maga a kormányfő perli be, ha neki nem tetsző véleményeket idéz; mikor a Nemzetbiztonsági Hivatal alkalmazottai lakásukon zaklatják az újságírókat, akik előzőleg a hivatalt felügyelő miniszter gazdagodásáról próbáltak információt gyűjteni; akkor nagy baj van.
Ha nem indul mélyreható változás, a demokrácia rövidesen emlékké válik. S akkor majd elmesélhetjük a következő nemzedéknek: beszívhattunk valamennyit a szabadság levegőjéből, két totalitárius rendszer, a bolsevik és a neoliberális diktatúra közt.