Miért Mici a mackó?

A Karinthy Frigyesnek tulajdonított Micimackó-„fordítást” minden magyar olvasó ismeri. Mostanáig huszonvalahány kiadásban, milliónál is több példányban jelent meg. Hangjátékban, színpadi műben, lemezen, kazettán, CD-n, DVD-n, mindenféle dalocskákban is él és hat ez a szöveg (a Winnie-the-Pooh-iparág Disneylandből ránk zúduló terméközönéről nem is szólva), mitológiaként működik, beépült a magyarul olvasó gyerekek és felnőttek agyába, szinte a „nemzeti tudat” része.
Jó pár éve magam is fölolvastam a kislányomnak, estéről estére, fejezetről fejezetre; sok részét kívülről fújta, nem egy mondatát szállóigeként idézgette. A könyv egyik-másik kiszólása ugyan soha nem volt ínyemre – az ilyenek, mint „majd meglássuk”, „mondok”, „hogy aszongya”, „nem lehessen tudni”, „gyön”, „ehun”, „a népek” – ezeket a népszínmű-paródiába illő ásatag fordulatokat fölolvasásaimból el-elhagyogattam, és kigereblyéztem az ilyen henyeségeket is: „ez egy jó ötlet”. És nemigen tetszettek Micimackó versei sem – valahogy felnőttesen cinikusnak, kiábrándultnak, erőtlennek, fals poénokkal megtűzdeltnek éreztem őket.
Gyanakodni kezdtem. Hogy esetleg ez a mi mitikus Micimackónk – pedig az a híre, hogy „zseniális”, „jobb, mint az eredeti” – talán hűtlenebb, mint kéne, hűtlenebb, mint szabadna. (Micimackó Orbán János Dénes tollán Misimackóvá magyarosodott, mert mint írja, „a Micimackó székelyföldi bukása után a Csíki Székely Pedagógiai Tanács összeült, és megállapította, hogy ebben a formában a Micimackó érdektelen a székely nebulók számára, nem az ő nyelvükön íródott, ráadásul nem hordozza azokat a morális tanulságokat, melyeket a székely gyermekek fejébe kell ültetni, hogy továbbvigyék az ősi virtust. Változtatni kell! – döntötték el a pedagógusok, és a munkát Málna András Alajos csíkszentgölöncséri tanítómesterre bízták. Málna András Alajos mindenekelőtt Misimackóra változtatta a mű címét, mivel a Micimackót túl buzisnak találta.”)
Ha tüzetesen egybevetjük az angol és a magyar szöveget, nem várt dolgokra bukkanunk.
Nyomban kitűnik például, hogy a magyar változatból hiányzik a Bevezetés, amelyben Milne elmondja, hogyan kapta mackó az Eduárd a Pooh, sőt Winnie-the-Pooh nevet. Máris intonálódik az a „mellékesség”, hozzávetőlegesség, „a kibicnek semmi sem drága” tempó, amely jellemzi a magyar „fordító” szövegkezelői habitusát.
Milne a valóságos Christopher Robinnak, saját kisfiának a valóságos játékait mozgatja egy valóságos angliai tájban. A könyvben szereplő gyerekjátékok ma is megvannak, csak Roo („Zsebibaba”) veszett el, Pigletnek („Malackának”) meg egy kutyaharapás nyomán kissé deformálódott a feje; a második világháború idején Angliából Amerikába kerültek, és azóta is ott vannak. A műfordítónak ilyen esetekben nincs szabadsága a nevek tetszés szerinti átköltésére. A „fordító” azonban Christopher Robinból „Róbert Gedeon”-t, „Róbert Gidá”-t fabrikált, Winnie-the-Pooh-ból pedig „Micimackó”-t, eleinte nem tudhatni, miért. Eljárására a szerzőtől nyilván nem kért – nem is igen kaphatott volna – engedélyt, és olvasóinak sem adott magyarázatot, miként arra sem, hogy miért hagyta el mindkét előszót, holott azok is integráns részei a szövegnek (nyilván azért, hogy szabad kezet kapjon a mackó elmicisítésére).
Minél tovább haladok a szövegek összevetésében, annál inkább azt kell tapasztalnom, hogy a „fordító” nem pontosan azt fordította, amit Milne megírt. Valami furcsa, kényszeres fecsegő mollba transzponálta az eredetileg dúr szóművet. Rendre olyan elemek kerültek a szövegbe, amelyek eltorzítják dimenzióit: apránként minden módosul, zilálttá, bizonytalanná, sőt badarrá válik. Olyan tulajdonságok aggatódnak a mackóra és a többi szereplőre, amelyek tökéletesen idegenek tőlük.
A „fordító” mindenekelőtt megmásította a szereplők nevét. Alapvető gondjai lehettek azonban az angol szöveg lexikális megértésével is. Láthatóan gyakran gabalyodott megoldhatatlan jelentéstani gubancokba: némelyiket több-kevesebb leleménynyel elkente, vagy pedig egy-egy meg nem értett szó miatt egész szakaszokat kihagyott. Különben is mintha nem látta volna át a nevek rendszerét, a logikájukat, hangutánzó jellegüket; mintha nem értette volna meg, milyen könyvet fordít – hogy itt minden elnevezés gyermeknyelvi eredetű, s hogy a stílus mindig azon belül tartózkodik, onnan soha egy pillanatra ki nem lép. (A „Micimackó” elnevezés azért sem „találó”, mert felnőttes érzelgés és távolságtartás van benne, nyálas leereszkedés egy végleg elveszett plüssállatkához, egy – talán siralmas – plüss gyermekkorhoz; őszintétlen gügyögés és elmecsücsörítés.) Ami ennél is súlyosabb: a „fordító” erőszakosan meghamisította a szereplők egyéniségét. Az ő Micimackója a Milne mackójától lényegesen eltérített, bizonytalan lelkialkatú figura: gyanakvó, őszintétlen, időnként féleszű, sőt agyalágyult. Az összes szereplő tétova, ideges, pökhendi, durva, folytonosan duzzog és irigykedik – elsősorban Micimackó, rá, mondhatni, a „fordító” különösen pikkelt. Ennek a leghalványabb köze sincs Milne világához, mindez csalás és torzítás: egy talált tárgy bepiszkítása és szétroncsolása. A „faragatlan tönkszerű” mackóból szentimentális kávéházi bohém, önsajnálatra, sőt önmarcangolásra hajlamos, paranoid alak lett, aki unos-untalan rémes verseket dünnyög, és azt sem tudja, fiú-e vagy lány.
A „fordító” gyökeresen kirángatja a helyéről a mackó költészetét is: átírja és meghamisítja. A mackó egyszerűségétől, spontaneitásától, „tüköreszűségétől” mérhetetlenül idegen az a dörzsölt, fancsali ironizálás, amelyet az ő dalai helyett tálal elénk.
A „fordító” azt parodizálja, hogy Micimackó ostoba és dilettáns – csakhogy ez a ráfogás semmivel sem igazolható. Ez álnok munkarágalom. A műfordításként ránk sózott versezetekben állandóan ott pöffeszkedik az a bizonyos morgensterni „esztétikai menyét” (aki csupán „a rím kedvéért” csücsül a patak kövén). Csőstül tódulnak be Christopher Robin világába a rímkényszer szülte fantomalakok.
A „fordító” parodizálja a fordítandó – voltaképp meg sem közelített – művet, lépten-nyomon megsérti az autonómiáját, a hierarchiáját, elmaszatolja specifikumát. Minden bekezdésben félreértéseket és hevenyészett „megoldásokat” találunk. A stílus finom játékait nem kapjuk vissza, nyomtalanul odavesznek a „fordítás” harsány zenebonájában. Se szeri, se száma a pongyolaságoknak, trehányságoknak, kihagyásoknak. Előfordul nemegyszer, hogy összekeveri a szereplőket; hosszú részeket csak úgy kutyafuttában összeránt – és folyvást kiszolgáltatja Milne szövegét és Milne magyar olvasóját a saját kínos szóvicceinek.
Nyoma sincs a „fordításban” a szöveg iránti alázatnak, kivált pedig a gyermek olvasók iránti alázatnak. Milne könyvét (angolul) olvasva az ötéves Christopher Robin szinte sterilen tiszta, viktoriánus módra idilli világában részesülünk; a magyar „fordításban” egy boldogtalan tudatú lelki nyomorék szorongásos, beszűkült látásmódja erőszakolódik ránk, akiből kényszeresen ömlenek a cinikusnál cinikusabb fordulatok.
A „fordító” Milne művének megközelítőleg „egyenértékű” és „találó” fordítására teljességgel készületlennek és éretlennek bizonyult. Félt a szövegtől, bizalmatlan volt iránta. Tolakodó, támadó és önző volt a fordítói módszere: úgy vette birtokba a számára idegen irodalmi terepet, hogy módszeresen „dekomponálta”. Ebben a tevékenységben vandál, a saját ötleteitől hajszolt irodalmi „fenegyerek” mutatkozott meg, aki folyvást beletoporzékol a másik (sajáttá tenni nem bírt) szövegébe.
Milne-nél játékokról van szó: a „fordító” komisz kölyök módjára elrontotta a játékokat, sőt az egész játékot. Kilúgozta Milne szövegéből a szeretet, a gyöngédség és a részvét sok-sok megnyilvánulását. Nem jutott és nem juttatott el a mackó bölcsességéhez.
A két szöveg egymásba olvasásának tanúsága szerint a mi magyar Micimackónk nem hathat szerzője szándékai szerint. Milne mondandójának ilyenfajta kiforgatása műfordításként kriminális kudarc; eltorlaszolja a magyar olvasó elől Milne művét. Műfordításnak nem tekinthető tehát, akként hozni forgalomba: durva jogsértés. E garázda ferdítés rátukmálása a magyar olvasók nemzedékeire: irodalmi bűntény a javából (amelynek nem kevés a társtettese).
Milne mesekönyve ősi tudást közvetít. Az efféle mesék képessé teszik az embereket olyan eszmék befogadására is, amelyeket köznapi gondolkodásmintáik miatt egyébként nem tudnának megemészteni. Gyermekkönyvként igen jelentős a „szocializációs” szerepe. A „fordító” „destruálása” következtében (ami a műnek, nagy roncsolások árán, legföljebb olcsó szórakoztató – vigyorogtató-szentimentális – jelleget ad) a „buzis” Micimackó infantilizálja befogadóit, és silány ízlésmintákat plántál beléjük; egy neurotikus, széteső, együttműködésre képtelen, belső hit és tudás nélküli álközösségre „szocializál”; módszeresen kételyt támaszt a lényegbeli egyszerűségnek, a spontaneitásnak, a létezés finom törvényei szerinti életnek még a lehetősége iránt is. Parodisztikus verselményei ellenségesek a költészet leglelke iránt.
Önkritikátlan, beteg – önelégülten beteg – az az irodalom, amelyben ilyen cinkosság (fordítóé, szerkesztőké, kiadóké, jogutódoké, irodalmároké) őriz és védelmez évtizedeken át egy kártékony hamisítást. Ami itt elkövetődött, az méltánytalan Milne-nel, az íróval, Christopher Robinnal, az író fiával meg a mackóval és a többi szereplővel szemben, méltatlan a szabadságra törekvő emberi szellemhez – és nem utolsósorban méltatlanság a magyar olvasók, kivált a magyar gyermek olvasók iránt. Több emberöltőn át terjedt és hatott (és terjed és hat) ez a torz verzió, szentesített baklövések, ferdítések, kihagyások tömkelegével. Még a sajtóhibák is kanonizálódtak – „szerkesztői” és „felelős kiadói” jóváhagyással.
Mindez tünet. A köz állapotáé. Mítoszaink jellegéé és minőségéé. Az értékvesztésé, az általános gyermek- és életellenességé. Annak a tünete, hogy bizonyos „szerzők”, nevek, „személyiségek” mennyire fetisizálódnak és szenttehenesülnek. Annak a tünete, hogy nem tudjuk használni a könyveket. Hogy elfelejtettük, mire valók – és azt is, mire nem.
A Micimackó „önálló” műként vagy magát elemzésre kínáló (preposztmodern) beleírásként, kivált pedig egy irodalmi bűntett dokumentumaként nyilván számot tarthat literátori érdeklődésre. Arra azonban teljességgel alkalmatlan, hogy Milne gyermeki kozmoszának hű közvetítője legyen. Mint „beavató” mű (bizonyos értelemben minden mű az): a Micimackó a neurózisba és a „destruktivitásba” avat be, mitológiaként is akként működik. Nemhogy „jobb”, „zseniálisabb” volna az eredetinél, de még csak nem is fogható hozzá. Torzkép. Az eredeti viszont még a torz tükörből is kitetszik – az egyetemes plüssigényen kívül ez lehet az oka nagy népszerűségének meg talán az azonos Hertz-körön rezgő közbárgyúság. (Persze a Micimackó honi népszerűsége: gondos üzleti számítások szerint „megcsinált” népszerűség.)
Sipos Gyula (alias Albert Pál), a kiváló esszéista egy ízben így adta okát emigrálásának: nem óhajtott olyan országban élni, ahol ekkora a „kulturális státusa” egy Micimackó-féle szellemi környezetszennyezésnek, amelynek már az eredetije is csupa dühödt és csökönyös infantilizmus, a valósággal szembehelyezkedő szeszélyes és őrült fecsegés; nem akarta elszenvedni a pusztító lelki és társadalmi következményeket, amelyeket egy ilyen szemenszedett baromság szépirodalmi remeklésként való ajnározása von maga után…
Talán épebbek lehetnének népünk gerincének elmeszesedett csigolyái, talán korábban letéphettük volna magunkról a bolsevik kényszerzubbonyt, sőt a bárgyú posztmodern szójátékkultúrát is nehezebben lőcsölhették volna ránk, ha a neurotikus Micimackó helyett kellő időben szellemi táplálékunkká válik egy egészségesebb „Misimackó”: az ő fundamentumára más történelem, más szellemiség épülhetett volna, mint Micimackóra, Malackára és Zsebibabára… Most aztán itt állunk elbutulva, hülyék által kormányozva, és tipródunk tehetetlenségünkben, mint a fosó galamb.
A kilencvenes évek elején ajánlatot tettem egy másfajta Milne-értelmezésre. Nem titkolt célom az volt, hogy szelíden kiveszem gyermekeink kezéből a Micimackót, és „leváltom” egy új szöveggel – csakhogy a pálya egyáltalán nem szabad. Öt-hat kiadó és jó néhány irodalmi folyóirat tett kísérletet fordításom közreadására – ám a Karinthynak tulajdonított „műfordítás” monopóliumot élvez honunkban (ettől válik igazán bűnténnyé ez a történet): szerzői jogilag oly erősen körbe van bástyázva, hogy nem sikerült rést ütni rajta, sőt e nembéli próbálkozásaim azt eredményezték, hogy néhány évvel ezelőtt a Micimackó pesti kiadója ügyvéd útján szólított föl: haladéktalanul szüntessem be a kiadó „jó hírére” ártalmas mesterkedéseimet.
„Ha a magyar Micimackót visszafordítanánk angolra – írja Kappanyos András az Alföld 2007/6. számában –, meglehet, hogy a szerzője sem ismerne rá.” A kiadó mégis egyedül jogosított magyar fordításként vásárolja meg rendre a kiadás jogát, mindig jó pár évre előre; az angol jogtulajdonosok persze álmukban sem sejtik, hogy nem fordításról, hanem valamiféle adaptációról van szó. Abba, hogy „fordította Karinthy Frigyes”, csak a legújabb kiadásokban suszterolódott bele az „és átdolgozta” kitétel: csak az a baja ennek, hogy nem igaz sem így, sem úgy. A magyar Micimackó, amelynek egy bizonyos Mici néni volt a szerzője, jogtalanul tehénkedi el az utat A. A. Milne Winnie-the-Pooh című művének szöveghű fordítása(i) elől (tudtommal többen is nekiveselkedtek a régóta esedékes munkának, például Gergely Ágnes költő is).
„Adu ászként” kívánkozik ide a Karinthy sagának az a néhány passzusa (Karinthy Márton: Ördöggörcs. Utazás Karinthyába. Ulpius-ház, Budapest, 2003, 131. o.), amelyekből „Cinitől” (Karinthy Ferenctől) megtudhatjuk, hogy – és ezt jólesik megállapítanunk – Karinthy Frigyes jószerivel „ártatlan” Milne hősének idegbeteggé, zavart lelkűvé, helyenként már-már tébolyulttá torzításában, s hogy az egész fordításlegenda: blöff, üzleti számításból folytatólagosan elkövetett megtévesztés: Karinthy nem tudott angolul. Az olyan kiadó, amelyik a Micimackó nevű szövegalakulatot „Fordította és átdolgozta Karinthy Frigyes” kalózlobogó alatt hozta és hozza forgalomba, cinikusan átveri az olvasóközönséget. Még ha a filológiai hűség kívánalma jórészt ismeretlen volt is a Micimackó keletkezésének idején, manapság felette kellene állnia mindenféle szenttehenes megfontolásnak vagy kiadói spekulációnak. Ebből előbb-utóbb akár nemzetközi szerzői jogi per is kerekedhet. De átadom a szót a koronatanúnak:
„Az a kor tele volt őrültekkel. Minden családban volt huszonhat nagybácsi és nagynéni, főleg ilyen tarhások, ezek mind őrültek voltak.
A Karinthy család is teli volt őrültekkel… Ezek folyton jöttek. Mint a Mici néni, a te nagypapád [mármint Karinthy Frigyes] nővére [Karinthy Emília], aki komplett elmebajos volt. Ugyanakkor zseniális nő is volt, nyelvtehetség, aki tizenöt-húsz nyelven oda-vissza fordított. Gépírónő volt, akinek ha spanyolul diktálták a szöveget, ő azonnal oroszra írta át. Az összes híres, nagy Karinthy-fordítások nyersváltozatát Mici csinálta, a Micimackót is. (Valószínű, hogy a Winnie-the-Pooh név így vált Micimackóvá.) A verseket meg amitől az lett, ami, végül persze apám rakta bele. De hát apám nem is tudott angolul. Azt hiszem, még a Gullivert is Mici fordította, és Leacockot is. Egy időben egész fordítóiroda működött náluk. Mici a diákjaival futószalagon készítette a fordításokat. Apám csak a nevét adta hozzá, miután átfutotta a nyomdába kerülő szövegeket. Egyszer egy Sienkiewicz-regényben nyomtatásban is bent maradt, amit az egyik diák írhatott a szövegbe: Karinthy úr, ezt a szót itt nem értem.
Mici néni ugyanakkor teljesen őrült volt. Ültünk társaságban, finom emberekkel, professzorokkal, írókkal. Egyszer csak Mici néni letérdelt, teljesen váratlanul térdre vetette magát, és azt kiáltotta:
– Csak egy vajas kenyeret a szegény özvegynek!
Ő nem volt se özvegy, se szegény, de hoztak neki egy vajas kenyeret. Volt egy nagy retikülje, és abba úgy, ahogy volt, betette. Nem hajtogatta össze, csak úgy a vajas felével bele, képzelhető, mi volt abban a retikülben.”
Az őrült Mici néni rettenetes retiküljében a vajas kenyér alatt nyilván ott lapult a Micimackó is. És ezzel a katyvasszal – retikülöstül, mindenestül – etetnek bennünket nemzedékek óta.