Akit Függetlenségnek hívnak

E hét kedden, február 17-én ünnepelte egyéves születésnapját Európa legfiatalabb országa. Bár a Jugoszláviától való elszakadás eufóriája még nem tűnt el nyomtalanul, azt már tudni lehet: nehéz gyerekkor elé néz Koszovó.

Apropó: lobogók! Az Egyesült Államok iránti már-már euforikus lelkesedés persze nemcsak Fush Kosovára jellemző, a függetlenség évfordulóját megelőző napokban, illetve február 17-én egyébként is jól mérhető volt: az utcai árusok az albán és koszovói zászlók után az amerikai trikolórból adták el a legtöbbet. A zászlótenger arról is árulkodott, hogy a lakosság többsége nem a kék alapon sárga csillagos, az Európai Unió (EU) színeit idéző hivatalos koszovói lobogóért, hanem az albánért lelkesedik.
A fővárosi American University in Kosovo (koszovói amerikai egyetem) már végzett egykori hallgatói szerint mindennek egyszerű okai vannak: „Mi, koszovóiak mind albánok vagyunk – mondják el kérdésünkre –, egy nemzethez tartozunk.”
Ezért szeretik inkább a piros-fekete albán nemzeti zászlót. A gazdasági menedzsment szakot angol nyelven elvégzett fiatalok eközben, bár tisztelettel beszéltek az országukban szolgálatot teljesítő nemzetközi szervezetekről, az EU munkájáról, sérelmezték: a tavaly június 15-én elfogadott alkotmány csak hét év múlva – azaz 2015-ben – engedi meg számukra a saját nemzeti trikolór, címer és himnusz megalkotását.
– Ráadásul azután sem használhatjuk az albán színeket, pedig mi igazán piros-feketék vagyunk – mutatott rá a koszovóiak szívfájdalmára egyikük, majd elkezdte dúdolni az ország – Albániával megegyező dallamú, ám szöveg nélküli – himnuszát.
Ez a kettős nemzeti öntudat úton-útfélen megfigyelhető. Az évfordulós rendezvényekre is rengetegen érkeztek Albániából, hogy együtt ünnepelhessenek a fiatal ország lakóival. De a Nagy-Albániához tartozás tudata nemcsak a fejekben létezik, hanem nem hivatalos, bár a fiatalok körében népszerű térképeken is.
Az ébredező nemzeti öntudat csak a felszín. Az elmúlt egy év során számtalan gazdasági és társadalmi probléma is felszínre került Koszovóban. Az első és talán a legfontosabb, hogy az emberek többsége – annak ellenére, hogy aktívan politizál – egyre inkább kiábrándul a nemzetközi szervezetek Koszovóban kialakított politikai rendszeréből, és mind leplezetlenebbül nyilvánítja ki nemtetszését.
Ennek biztos jele, hogy Pristinában emiatt gyakoriak a kormány munkáját keményen kritizáló, egyelőre „civil” megmozdulások, tüntetések. A legnagyobb tömegeket megmozgató Vetevendosje – Önrendelkezés – mozgalom vezetőjét, Albin Kurtit is erről kérdeztük, amikor látogatást tettünk pristinai irodájában.
Szerinte a legfőbb gondot az jelenti, hogy a koszovói kormány egy évvel a függetlenség kikiáltása után sem tudott olyan alapvető kérdéseket megoldani, mint a koszovói–szerb határ lezárása, és az összeomlás szélén táncoló nemzetgazdasági gondokat sem képes kellőképpen orvosolni. Emiatt egyre többen fordítanak hátat a jelenlegi kabinetnek, amit – Kurti véleménye szerint – mi sem jellemez jobban, mint hogy a lakosság mindössze 37 százaléka ment el legutóbb voksolni.
A parlamenttől elfordulók azonban egy esetleges új politikai erőben sem reménykedhetnek igazán. A jelenlegi politikai erővonalakat ugyanis három erős befolyással rendelkező párt alakítja. A kormánypártok, a Hasim Thaqi miniszterelnök vezette Koszovói Demokratikus Párt (PDK) és az államfő által irányított Koszovói Demokratikus Liga (LDK) mellett meghatározó még az a Szövetség Koszovó Jövőjéért (AAK), amelyet Ramush Haradinaj igazgat. Ő egyben a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) katonai szárnyát irányítja. Haradinajt a volt Jugoszlávia háborús bűncselekményeit vizsgáló hágai törvényszék háborús bűnökkel is megvádolta, ám tavaly felmentették.
– A megújulás legfőbb gátja az, hogy a parlament vezető politikusai szinte egytől egyig az UCK kötelékéből húztak magukra öltönyt és kezdtek el politizálni – magyarázza Albin Kurti. És bár a pristinai fiatalok körében igen népszerű a több nyelven folyékonyan beszélő, kifejezetten művelt, reformista Veton Surroi, azonban pártja, az ORA legutóbb még az ötszázalékos küszöböt sem érte el. Tehát népszerűség ide vagy oda, Surroi sem képes megtörni a volt bajtársak informális szövetségét.
A Vetevendosje vezetője arra is rávilágított, hogy ez az elmúlt időben felgyorsult, a kormánytagok zsebét megtömő privatizációs folyamatok miatt másnak amúgy sem terem sok babér Koszovóban. A nem hivatalos, ám gyakran hangoztatott adatok szerint a kabinet – a nemzetközi szervezetek hathatós segítsége mellett – eddig közel 400 millió eurós összegben adott állami tulajdonú vállalatokat külföldieknek. A Koszovóban hatalmas összegnek számító privatizációs bevételekért cserébe olyan nagy falatokat is sikerült magánosítani, mint amilyen a pristinai repülőtér, az állami áramszolgáltató vállalat (KEK) vagy az ország legnagyobb lignitbányája, Trepca.
A gazdaság állapotával kapcsolatban – a privatizáció és az állami költségvetés kalkulációi ellenére – sem helyi, sem nemzetközi felmérés nem készült még. Éppen ezért nem tudni pontosan, milyen állapot uralkodik Európa legfiatalabb, de több uniós tagállam által még el nem ismert államában. (Legfőképpen saját nemzeti kisebbségei követeléseitől tartva Spanyolország, Szlovákia és Románia sem ismerte el Pristinát.)
A munkanélküliség mindenesetre több mint ötvenszázalékos, miközben az általunk megkérdezett, többségében egyetemet végzett pristinai fiatalok szerint rengeteg értelmetlen, produktivitásra nem ösztönző munkát ajánlanak országszerte. Mivel az országban egy évtizede számtalan nemzetközi szervezet, többek között az ENSZ és tavaly ősztől az Európai Unió is jelen van, nagyon sokan beszélnek nyelveket, főleg az angolt, amely elengedhetetlenül fontos egy-egy komolyabb állás megszerzéséhez. A helyi újságokban, így a Hasim Thaqi miniszterelnök „saját lapjának” tekintett Gazetta Express politikai napilapban is, valamint a nemzetközi szervezetek helyi irodáiban való adminisztrációs munkakörben meghirdetett állásokhoz az angol, az albán és a szerb nyelv felsőfokú ismerete szükséges. A nemzetközi szervezeteknél állást vállalók mellett ma a telekommunikációs iparágban dolgozók keresnek a legtöbbet: egy helyi mobilszolgáltatónál alkalmazásban álló középvezető közel ötszáz eurót keres havonta.
A társadalom többsége azonban a szoros családi kötelékekből adódó egymásrautaltság nélkül képtelen lenne megélni hónapról hónapra. A diplomásbérek ugyanis 200–250 euró körül mozognak, és ez az összeg önmagában – 200 eurós albérleti költségek mellett – semmire sem elég.
Épp ezért különös, hogy a munkanélküliség ellenére optimista és egyébként igen vendégszerető koszovóiak egyre kevésbé szívelik az országban jelen lévő nemzetközi szervezeteket. Sokak szerint ugyanis ezek a szervezetek amellett, hogy a nagy haszonnal kecsegtető privatizáció miatt lepaktáltak a kormánnyal, kísérleti telepként tekintenek Koszovóra, ahol „demokráciacsinálósdit” játszhatnak a lakossággal. Ezért az Eulex és az Unmik missziói ellen demonstráló Vetevendosje például időről időre a város szinte valamenynyi pontján graffitiket helyez el, lehúzott „Eulex” feliratokat fúj a falakra, vagy, mint egy nappal a függetlenség évfordulója előtti demonstrációjuk alkalmával, plakátokkal árasztja el Pristina belvárosát, illetve a kormányzati épületek előtti fákat, villanypóznákat, falakat. Noha eddig még egyszer sem torkollt véres öszszecsapásokba ez az elégedetlenség, egyre többen szavaznának a nemzetközi csapatok, rendőrök, bürokraták végleges kivonulására.
Igaz, ha ez valóban megtörténne, a volt UCK gerillái előtt megnyílna az út, hogy mindent ellenőrzésük alá vonjanak. Kérdés, ők hogyan képzelnék el a törvény uralmát Európa új országában.

Cikkünk elkészítésében segítséget nyújtott Jetmir Idrizi, a pristinai Gazetta Express fotóriportere.