Botrányos összegű kifizetések

Az elmúlt hetekben távozni kényszerült többek között a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. elnöke, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) első embere, és hasonló személycsere történt a Magyar Energia Hivatal élén is. Az MSZP-n belüli egyeztetések után újra átalakításra került a Magyar Államvasutak vezérkara, ami a konzekvensnek mondható szocialista szokások szerint a vezetői posztok megtöbbszörözését jelenti, a felelősség elmaszatolásával egyetemben. A Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgatói tisztségéről lemondó Laborc Sándor szintén beleillik a sorba. A moszkvai KGB-akadémia egykori növendéke azért sértődött meg, mert a független ügyészi szervek nem voltak hajlandók az általa elképzelt eszközökkel kezelni a megfigyelési botrány főszereplőjének számító UD Zrt. ügyét. Az elbocsátottak mellett akadnak olyanok is, akik egyelőre a helyükön vannak, ám nem érdemes nagy összegű fogadást kötni arra, hogy megérik a jövő esztendőt. Kocsis Istvánnak, a BKV vezérigazgatójának széke például azért vált ingataggá, mert a Magyar Villamos Művek korábbi első emberének sikerült felvételt nyernie az offshore-botrányba keveredő állami csúcsvezetők képzeletbeli testületébe. Nem maradhat ki a bizonytalan helyzetben lévők sorából Simor András, a Magyar Nemzeti Bank elnöke sem, aki a ciprusi adóparadicsomba kimenekített százmilliói révén elérte, hogy rövid időn belül a szocialista párt és a Fidesz egyaránt távozásra szólította fel. A csúcsvezetők mellett az apróvadak is hullani kezdtek. A Heti Válasz internetes kiadása arról számolt be, hogy az állami tulajdonú cégek igazgatótanácsainak, illetve felügyelőbizottságainak tagsága szintén meg lesz rostálva, miután az itt lebzselő kormánypárti káderek mintegy húsz százaléka lapátra fog kerülni. A hetilap szerint ez összesen 262 főt jelent, ám 58 vállalat 83 posztját rögvest újratöltik. Azaz mindösszesen 179 beosztást érintett a nyári nagytakarítás.
Semmiképpen nem lehet egyetlen okkal magyarázni a viszonylagos jövés-menést. Az elbocsátottak között akad, akinek szakmai alkalmatlanság miatt kellett mennie. Más esetben az adott vezetőhöz kötődő politikai teher bizonyult olyan súlyosnak, ami immár a kényes ízlésűnek aligha nevezhető Bajnai Gordon számára is elfogadhatatlan volt. Több személycserénél világosan tetten érhető a Gyurcsány-korszaktól történő óvatos eltávolodás szándéka. Megemlítendő, hogy egy kivételével mindegyik esetben szocialista kötődésű személyiségek váltották fel a menesztetteket, annak ellenére vállalva el a rájuk bízott hivatal vagy cég vezetését, hogy alighanem valamennyien tisztában vannak vele, a jövő tavasszal esedékes kormányváltás után menniük kell. Sajátos színfoltot jelent a MÁV elnöki titulusával felruházott Andrási Miklós, aki a Fidesz európai parlamenti listájának 46. helyéről masírozott be a posztkommunista káderek táborába.
Nem kell sajnálni a kirúgottakat, hiszen sokuknak nem csupán busás végkielégítés jár majd, hanem arra is számíthatnak, hogy a politikai lojalitást köztudottan szívesen jutalmazó baloldali kormány az állami szektor valamely más részében kerít nekik sarzsit. Jó példa erre a helycserés támadásra Marsi Erika, aki a PSZÁF főigazgatói tisztsége után némi koordinátorkodás után a pénzügyminisztérium szakállamtitkári székében landolt. Arról nincs információ, hogy az ide-oda vándorlás miatt kapott-e végkielégítést. Ám ha kapott, akkor ennek mértéke biztosan eltörpül amellett a botrányt okozó juttatás mellett, ami szinte sokkolta a közvéleményt. Szalainé Szilágyi Eleonóráról, a BKV korábbi humánpolitikai igazgatójáról van szó, aki az itt eltöltött öt év után csaknem százmillió forintot vághatott zsebre, amely összeg végkielégítésből, az elmaradt prémiumok kifizetéséből és titoktartási pénzből állt össze. Érdemes lenne tudni, hogy vajon mik lehettek azok a sötét titkok, amelyeknek őrzése tízmillió forintot ért meg. Mindenesetre a cég nem engedhette meg magának, hogy ez a hihetetlenül értékes információtömeg kikerüljön a hatóköréből, mert a végkielégítés ellenére továbbra is alkalmazásban tartotta a földkerekség egyik legjobban fizetett konfliktuskezelő szakemberét, havi bruttó négymillió forintos jövedelem kíséretében. A lapunk által nyilvánosságra hozott arcpirító botrány után Szalainé távozott ugyan a közlekedési vállalattól, ám az extrém magas juttatást nem fizette viszsza. Ráadásul időközben napvilágra került, hogy a sajátos lottójátékot játszó BKV másoknak is odaítélte a főnyereményt. Bosnyák Gyulának például elegendő volt egyetlen évet eltöltenie a stratégiai igazgatónak járó íróasztal mellett ahhoz, hogy csaknem negyvenmillió forinttal honorálja a cég azt a gigászi munkát, amelyet a semmire sem alkalmas paraméterkönyv kidolgozásával töltött el. Egyelőre megválaszolatlanul lebegnek a levegőben a kérdések. Vajon hány csontváz fog még kiborulni a szekrényből, illetve miként fordulhatott elő, hogy Demszky Gábor főpolgármester és helyettese, Hagyó Miklós semmit nem tudtak arról, mi folyik az ország egyik legeladósodottabb vállalatának berkein belül?
Nem a BKV azonban az egyetlen hely, ahol számolatlanul ömlik az adófizetők pénze magánzsebekbe. Busásan fizető pozíció lett például az egyetemek rektori széke, miután a jogszabályok szerint egyes felsőoktatási intézmények felsővezetői akár a havi 4,7 millió forintos jövedelmet is megszerezhetik. Mindezt akkor, amikor világhírű kutatóintézetek professzorai ennek az összegnek a töredékéért kénytelenek húzni az igát, az intézményeket pedig megszorító intézkedések sora tereli az ellehetetlenülés felé. A Magyar Bálint oktatási minisztersége alatt elindított, majd a Hiller István-i érában betetőződő folyamat eredményeként mára a rektori hivatás felér egy XIX. századi arisztokrata státusával. Nem csupán arról van szó, hogy egy bürokratikus jellegű funkció betöltéséért extrém magas jövedelem jár, hanem az érintettek egybehangzó véleménye szerint mindezt magánügynek kell tekinteni. Pedig egy rektor ugyanúgy az állam közpénzekből dotált alkalmazottja, mint példának okáért egy általános iskolai tanító, aki manapság sajnos arra van ítélve, hogy tehetetlenül nézze a reáljövedelmének zuhanását. Érdemes ehhez viszonyítani azt a fejleményt, hogy akad valaki az országban, akinek reáljövedelme rakétaként szárnyalt a magasba. A Magyar Rádió elnökéről, Such Györgyről van szó, aki 2009-ben havi 9,4 millió forintos prémiumra lett jogosult. Ez az összeg természetesen az abnormalitás kategóriájába tartozik. Még akkor is a magyar állam szégyenének kell tekinteni, ha tudjuk, hogy Suchnak mindez egy olyan menedzserszerződés alapján jár, amely a cég pénzügyi eredményeitől teszi függővé a premizálást.
Ilyen méretű állami pazarlás láttán aligha lehet csodálkozni, hogy az ország már huzamos ideje az államcsőd árnyékában vergődik. A felduzzasztott, politikai zsákmányszerzés terepévé váló államapparátus 2002 óta a hűbéri piramist kiépítő szocialista káderpolitika áldozata lett. Azon pedig végképp nem lehet meglepődni, hogy az állítólag ellenzékben lévő SZDSZ-en belül e pillanatban egyetlen olyan dolog van, amiben Kóka János és Retkes Attila között tökéletes az egyetértés: a kormányváltásig tartó háromnegyed évig a lehető legtöbb állami céghez kötődő tisztséget meg kell őriznie a szabad demokratáknak. Utána persze előfordulhat, hogy a párt várható eltűnése miatt más foglalatosság után kell majd néznie az érintetteknek, ám bízvást ki lehet jelenteni, hogy az MSZP-vel közösen elindítandó antifasiszta ellenállás sem lesz rossz biznisz.