Kapitány kerestetik, de mikorra találtatik?

E pillanatban még csak azt tudjuk, ki nem lesz a magyar férfi kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya. Először Hajdu János nem, akivel a januári horvátországi világbajnokságon hatodikként zárt a csapat, majd kijutott a jövő évi ausztriai Eb-re, ám ő e sikerek dacára visszatér a kispadról az íróasztalához, a szövetség szakmai igazgatójának. Másodszor Mocsai Lajos sem, az MKB Veszprém mestere, aki bő egy éven belül kétszer volt az első számú jelölt, de klubja egyszer sem engedte el. E sorban persze még mintegy tízmillió nevet említhetnénk, de mi arra az egyre lennénk kíváncsiak, aki végül nem helyett igent mond, és akire az arra illetékesek is igent mondanak.

Mocsai Lajos lett volna az ideális, a vitathatatlan megoldás. Munkaadója, az MKB Veszprém azonban közleményben tudatta, hogy nem járul hozzá edzője pozícióhalmozásához; nem szívderítő, de legalább egyenes üzenet. Mindenképpen korrektebb a tavaly őszi maszatolásnál, sőt a legújabb történések fényében utólag mindenki számára az is nyilvánvalóvá válhatott, hogy egy esztendeje sem Szegedről, hanem Veszprémből lőtték ki a végső torpedót.
Az aktuális kérdés persze már nem ez, hanem az: ha nem Mocsai, akkor ki? Az egyik válaszlehetőség Csoknyai István. Játékosmúltja és habitusa mellett az a tény, hogy Hajdu stábjának is tagja – sőt roppant aktív, alkotó tagja – volt, már-már predesztinálná a feladatra. Csakhogy Mocsai segítője Veszprémben, és e pozíció megtartása mellett kapitánykodni több okból groteszknek tűnik; nem is a válogatott-, hanem a klubbéli munkamegosztás és hierarchia szempontjából, a vezetőedző alá beosztott szövetségi kapitányt ugyanis még nem látott a világ. Bár ha Csoknyaira esik a választás – aminek jelen állás szerint nem kicsi a valószínűsége –, e sajátos viszonyrendszer kezelése végül is veszprémi belügy.
Adódna Imre Vilmos is, aki azért hagyta ott a női kapitányi posztot, mert a Dunaferr férfiegyüttesénél vállalt munkájával az nem egyeztethető össze. Igazából egyetlen érv szól ellene, az, hogy alig pár hete lépett ki az MKSZ-szel kötött szerződéséből, de ez az ügy frissessége miatt gyakorlatilag kizáró oknak tekinthető. A Hajdu-stáb másik extagja, a szegedi tréner, Vladan Matics eredeti és remek figura, de a magyar válogatottnál azért sokkal inkább kiegészítő ember lehet, mint vezér. Ha már hozzánk kötődő délszláv szakemberben gondolkodunk, nem feledkezhetünk meg persze Zdravko Zovkóról sem, aki 2002-ben BL-döntőbe vezette a Veszprémet.
Jöhetne Kovács Péter, nem is először, nem is másodszor. Már 1995-ben odaígérték neki a nemzeti csapatot, csakhogy akkor közbejött valami. A XX. század legjobb játékosának választott legendát ünnepélyesen búcsúztatták, ám negyvenévesen is úgy védekezett a saját gálamérkőzésén, hogy Kaló Sándor szövetségi kapitány rábeszélte, ugyan, szálljon még be az izlandi vb-csapatba. Ő megtette, a gárda aztán legkevésbé sem miatta csúfosan leszerepelt, mire megszületett a verdikt: korai lenne kinevezni holnaptól azok mesterévé, akikkel tegnap együtt bukott. 2001-ben egy hajszállal maradt le Skaliczky László mögött, most pedig éppen a török női kézilabdázást virágoztatja fel. Legutóbbi beszélgetésünkkor kijelentette, nagyon távolról foglalkoztatja már ez a téma, mert úgy érzi, itthon valamiért nem szeretik, és véleményünk szerint ez nem üldözési mánia, igenis észlelhető az alapja.
Mi ezzel a jelöltek körének végére értünk, ezért megkérdeztük Sinka Lászlót, az MKSZ elnökét, szerinte kihagytunk-e valakit, valamit. – Nevekkel nem dobálóznék, ezt a női kapitány kiválasztása esetén sem tettük – szögezte le Sinka, majd azzal folytatta: – Az elnökség hármunkat bízott meg a döntés előkészítésével, én leszek az, aki a testület szeptember 1-jei ülésén előterjesztem a jelöltet vagy a jelölteket.
Árnyalja a helyzetet, hogy a kapitányi pozíció jelenleg több okból sem különösebben csábító. A mérce a vb 6. helyezése miatt magas, a kihívás nem különben – az ausztriai Eb-n a franciák, a spanyolok és a csehek irdatlan nehéz csoportellenfelek, még a harmadik helyért is meg kell szenvedni –, a keret pedig képlékeny. Elsősorban Nagy László miatt. A spanyolok már többször kísérleteztek a Barcelona 28 esztendős klasszisának honosításával, amiért most minden korábbinál komolyabb erőfeszítéseket tesznek, a londoni olimpiára ugyanis Sterbik Árpáddal, valamint a fehéroroszból szlovénné lett Rutenkával aranyesélyes alakulatot verbuválnak. Nagy elvesztését már többen kész tényként kezelik, ám annyit mindenképpen érdemes felidézni, hogy a várakozási idő ilyen esetekben három év, a londoni olimpia 2012. július 27-én kezdődik, a jobbátlövő pedig legutóbb idén június 21-én, a szlovákok elleni, galgóci Eb-selejtezőn szerepelt magyar színekben. Megtehette volna, hogy sérültet jelent – nincs senki, aki egy fránya combizomhúzódás tényét cáfolni tudná és merné –, de részt vállalt az Eb-kvalifikációban, így alig egy hónapot hagyva magának arra, hogy az olimpia előtt beleilleszkedjen a spanyol egyletbe. A meccs tehát még nincs lefutva, mindkét fél kirukkolhat a maga meggyőző eszközeivel, de végül egyértelműen Nagy Lászlónak kell döntést hoznia, eurósítható és eurósíthatatlan szempontok öszszegzésével.
Gál Gyula helyzete másért ingatag. A válogatott mindmáig első számú beállósának momentán nincs csapata, éppen Veszprémből szerződne elfele, de hogy hova, az még kétséges. Neki pedig súlyos térdsérülése után létkérdés lenne, hogy komoly szakmai munka részese lehessen, beállhasson egy olyan sorba, amelyben nem ő az első.
Úgyhogy feladat akad bőven. Talán még kapitányt találni lesz az egyszerűbb; annak ellenére, hogy a fentiekből kiderül, az is milyen nehéz.