Konzervativizmus kontra fasizmus

A vitában eddig megjelent: Tamás Gáspár Miklós: Levél a jobboldalnak, 2009. június 13.; Körmendy Zsuzsanna: Szakadékok, 2009. június 20.; Löffler Tibor: Liberális fasizmus, 2009. június 27.; G. Fodor Gábor: A proletár yuppie és a fasizmus, 2009. július 4.; Tőkéczki László: Az antifasizmus átmentési kísérlete, 2009. július 11.; Németh György: Bagoly mondja? A verébnek?, 2009. július 18.; Vári György: Beszédképtelenség és párbeszédigény, 2009. július 25.

Tamás Gáspár Miklós levelén tűnődve a hazánkban jószerével ismeretlen, kiváló XIX. századi amerikai gondolkodó, Orestes Brownson figyelmeztetése jutott e sorok szerzőjének eszébe – egy megszívlelendő gondolat. A mélyen vallásos Brownson egyik írásában azt hangsúlyozza, hogy még a hamis eszmerendszerben is benne van az igazság darabja, mert az Isten képére teremtett ember tudata egyszerűen nem tud vegytiszta hamissággal dolgozni. Ha tehát helyesen akarunk értelmezni egy érvrendszert, nem érhetjük be azzal, hogy pusztán a hibáit tárjuk fel. A hamis rendszert kizárólag akkor értjük meg helyesen, ha a benne rejlő – több vagy kevesebb – igazságtartalmat is felismerjük, a meggyőző cáfolathoz ugyanis szükség van annak az igazságnak a felismerésére is, amelyet a téves gondolkodás félremagyaráz.
Egy konzervatív számára természetesen nem könnyű feladat az egyetértés pontjait megtalálni abban, amit Tamás Gáspár Miklós írt, de a kihívás nehézsége mégsem adhat felmentést ezen intellektuális kötelezettség alól. Miben tudok tehát egyetérteni a levél szerzőjével? Két dologban feltétlenül: egyrészt a neoliberalizmus bírálatában, másrészt pedig abban, hogy amennyiben fenyegető veszéllyé válik a fasizmus, vele szemben, bizony, minden demokratikus erőnek össze kell fognia. A baloldaltól pedig aligha méltányos – ebben könnyű igazat adni a levél írójának –, ha a kritikai attitűdöt kizárólag saját magának akarja kisajátítani.
Tamás Gáspár Miklós érvrendszerének a sarokpontja azonban alapvetően hibás: Magyarországon ugyanis nem jelent meg fenyegető veszélyként a fasizmus, sőt még csak a „posztfasizmus” sem. Ennek fényében érdemes-e egyáltalán antifasizmusról beszélgetni? Az „antifasizmusról” mint a hazai baloldaliak és liberálisok egyik legmarkánsabb attitűdjéről nagyon is indokolt szót váltani. Abban a kontextusban ugyanis, amelybe a balliberális gondolkodók helyezték a fogalmat, az antifasiszta álláspont nem az, aminek első pillantásra látszik. Itt az „antifasizmus” nem a lehetséges összefogás alapja, hanem annak ellenkezője: a hadüzenet harsonája.
De e gondolat kibontása előtt röviden arról – a vitában eddig ez ritkán került szóba –, hogy mi is a háttere a konzervatívok fasizmuskritikájának. Mert jogosan írja TGM, hogy igen, van konzervatív kritikai teória a fasizmus bírálatára. Milyen elvi különbségek választják el a konzervatívokat a totalitárius gondolkodás bármely formájától, így természetesen a fasizmustól is?
Csak egészen tömören, s közérthetőségre törekedve: a széles körben osztott vélekedéssel ellentétben a totalitárius mozgalmak legfőbb célja nem pusztán az, hogy az egyéni és kollektív létezés teljességét átfogják és irányítsák, hanem a társadalomnak – s benne magának az embernek is – a gyökeres megváltoztatása. A totalitarizmus a totális változtatás igényét képviseli. A hatalom kiterjesztése enynyiben tehát csak eszköz az átalakítás folyamatában s az „új ember” megteremtésében. Mi sem áll azonban távolabb a konzervatívoktól, mint ez a fajta gondolkodás!
A konzervativizmus – az amerikai Viereck találó megfogalmazásában az eredendő bűn dogmájának politikai szekularizációja – az antropológiai pesszimizmusból indul ki, s a legkevésbé sem hisz az olyan utópikus teóriákban, mint hogy az ember átalakítható és a társadalom tökéletessé tehető valamilyen elv jegyében. S mivel a totális átalakítás szándéka csak brutális erőszakkal, mintegy a polgárháború intézményesítésével képzelhető el, a fasiszta és a bolsevik gondolat kifejezetten ellenséges az állami uralom törvényes rendjével s a jog uralmával szemben, ami pedig a konzervatívok politikájának egyik sarokpontja. Valójában e megfontolásokra támaszkodott az antifasizmus Bethlenhez és Szekfűhöz köthető konzervatív kritikája is; ahogy a jeles legitimista politikus, a Mauthausenbe elhurcolt gróf Sigray Antal megfogalmazta a harmincas évek végén, a náci és a szovjet totalitarizmus a „mob uralmának”, vagyis a csőcselék felülkerekedésének a francia forradalommal kezdődött diadalát jelentette.
A konzervatívokat nem kell tehát biztatni a fasizmus elutasítására, mert egy világ választja el őket a fasizmustól. Kétségtelen azonban, hogy a mai magyar jobboldal egésze semmiképp sem nevezhető konzervatívnak; a jobboldalon belül talán csak egyetlen összekötő kapcsot találunk, az antikommunizmust. A konzervativizmus nem ilyen kapocs: konzervativizmus nincs ugyan jobboldaliság nélkül, ám jobboldaliság van konzervativizmus nélkül. A levélíró nem pontosítja, mit is ért jobboldalon, noha ennek körvonalazása nélkülözhetetlen az általa felvetett kérdéskörben. Némi – talán még megengedhető – egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a modern európai történelemben a jobboldalnak három főbb tipológiai változatát találjuk meg: a polgári berendezkedést elfogadó, bár a tömegdemokráciával szemben (megalapozott) aggályokat tápláló konzervativizmust; az antiliberális-autoritárius jobboldalt; s az ennél is radikálisabb, a politikai és a társadalmi pluralizmust egyaránt felszámolni akaró fasiszta mozgalmakat. Ezek összekeverése súlyos hiba – vagy szándékos „csúsztatás”. Joggal figyelmeztet a neves angol konzervatív filozófus, Roger Scruton, hogy törekedjünk a „szemantikai higiéniára”, mert a politika nyelvét úton-útfélen oszlásnak indult elméletek és fogalmak mérgezik – igyekezzünk hát megszabadulni tőlük.
Csaknem három éve, 2006 ősze óta a hazai politikai közbeszéd állandó témájává vált a „radikális” jobboldal jelenléte, abban azonban mindmáig semmilyen konszenzus sem született, hogy mit is takar a „radikális jobboldal” vagy „szélsőjobboldal” kifejezés. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az olyan radikális-populista formációk, amelyek a parlamentbe jutásért küzdve bírálják ugyan a fennálló rendet, de alkotmányos értelemben nem kérdőjelezik meg, és az alapvető emberi jogokat sem utasítják el, nem nevezhetők fasisztának. Ezek esetében a „fasiszta” minősítéstől még a jobbos elfogultsággal aligha vádolható nyugati politológusok zöme is tartózkodik. Az ilyen pártok ugyanis Nyugat-Európában sem ismeretlenek: gyakorlatilag mindenütt beépültek a politikai „establishmentbe” – s ezzel rögtön bele is kerültek abba a csapdahelyzetbe, hogy a törvényhozásban való részvétellel vagy maguk is belesimulnak az addig oly sokat bírált rendszerbe, vagy vállalják a permanens ellenzékiség demoralizáló hatását. De ez legyen az ő gondjuk, tény viszont, hogy az EP-választáson elért sikerével sokakat felzaklató Jobbik egyáltalán nem fasiszta párt. A hazai fasizmus erejéből sokkal kevesebbre futotta – s még ahhoz is segítségre szorult.
A magyar politika alapvető törésvonala tehát nem ott húzódik, ahol TGM feltételezi, vagyis nem az alkotmányos rendet tiszteletben tartó és az azt megkérdőjelező fasizmus között. A jelenlegi helyzetben a törésvonal áthelyezése a „fasizmus” elleni harc színterére – a szubjektív szándékoktól függetlenül is – objektíve a posztkommunista baloldal érdekeit szolgálná. Az igazi választóvonal ugyanis egyrészt a polgári értékekhez, másrészt pedig a nemzethez való viszonyulás mentén húzódik; a kettő elválaszthatatlan összetartozására joggal figyelmeztetett már Antall József is. Egyik sem képviselhető hitelesen a másik nélkül! Mi rejtőzik tehát az „antifasizmus” szindrómája mögött? E sorok szerzőjének a megítélése szerint az, hogy a balliberális oldalnak a rendszerváltás óta eltelt húsz év is kevés volt a jobboldal puszta létének elfogadásához. Ahhoz, hogy belenyugodjon: nem egyedül játszik a politikai pályán. Ez pedig azt is jelenti, hogy valójában a többpártrendszerre épülő polgári demokráciát is csak szavakban tudja elfogadni. Ez súlyos állítás, kétségtelenül, de a jelenlegi helyzet másként nem írható le.
Abban a kérdésben van tehát vitám Tamás Gáspár Miklóssal, amelyben ő egyetért a más tekintetben általa is bírált neoliberális baloldallal: a jobboldalnak az „antifasizmus” jegyében való diszkreditálásában. Ha valóságos politikai összefüggéseibe helyezzük e fogalmat, rögtön más megvilágításba kerül, s kiderül: fasiszták nem is kellenek hozzá, mert annak nem egy létező veszély elhárítása a funkciója, hanem a polgári-konzervatív jobboldal „párbajképtelenné” nyilvánítása. E megközelítés szerint Antall József a Horthy-rendszert kívánta restaurálni, Orbán Viktor pedig könyörtelen populista diktatúrát akar bevezetni – a jobboldal mindenkori vezetőjét az „antifasiszták” megpróbálják démonizálni. Így azonban nem működhet a demokrácia.
A posztkommunista baloldal züllesztő országlása nemcsak hatalmas demokratikus deficitet halmozott fel, hanem kiváltotta társadalmunkból a teljes „rendszerfrusztráció” vészterhes szociológiai jelenségét is. Ennek természetes következménye a szociálpszichológusok által alaposan elemzett „frusztrált csoportagresszió”, amelynek a mindennapoktól a politikáig számos megnyilvánulását tapasztaljuk. Végső soron a Jobbik is arra alapozta sikerét, hogy rengeteg ember egyszerűen durván becsapottnak és kisemmizettnek érzi magát. Ide vezethetők vissza a legkülönfélébb szélsőséges megnyilvánulások gyökerei, e súlyos gondok orvoslására azonban a baloldali-liberális tábornak már semmilyen receptje nincs. A TGM által képviselt „autentikus baloldalnak” éppúgy nincs, mint a liberális gondnokság alá helyezett „hivatalos” baloldalnak.
Eljött a konzervatív korszakváltás ideje, megoldást – a politikai szélsőségekre is – csak a konzervatív jobboldal kínálhat, politikai közösséget formálva társadalmunkból és a nemzetnek visszaadva az államát. Ennek során nem megkerülhető feladat természetesen a jobboldal konzervatív kritikája sem. A két világháború között a bethleni konszolidáció fogta ki a szelet a jobboldali radikálisok vitorláiból – most is a polgári jobbközépre hárul ennek végrehajtása. A baloldal nyelvét pedig egyre kevesebben fogják használni, mert az egyszerűen alkalmatlan a valóság leírására. A kiüresedett s a „szemantikai higiénia” jegyében eldobott fogalmak sorsára jut majd remélhetőleg a balliberális értelmiség „antifasizmusa” is. S ha a konzervatív kormányzat jól végzi a dolgát, valódi antifasiszta összefogásra sem lesz szükség, mert nem lesz talaja a fasizmusnak.