Németh Miklós a rendszerváltás óta először az idén augusztus 19-én, a páneurópai piknik huszadik évfordulóján beszélt érdemben a miniszterelnöksége alatti hatalmi játszmákról. Például arról, hogy 1989 tavaszán fontos kérdéseket feszegető megbeszélést folytatott Gorbacsovval. Ennek során az atomrakéták leszerelése, a szovjet csapatok kivonása, a vasfüggöny lebontása, valamint a többpártrendszer egyaránt szóba került. A szuverenitás elismerésével és a demokratikus átalakulás tudomásulvételével kecsegtető gorbacsovi reakciók valós voltában azonban, szavai szerint, nem nagyon bíztak a hatalom magyarországi urai. Bizonytalanságukat fokozhatták Mark Palmer akkori amerikai nagykövet nem éppen megnyugtató szavai, hogy a stabilitás fontosabb, mint a szuverenitás, és reálisan lehet számítani a szovjetek intervenciójára. Ebben a történelmi szituációban álltak elő a civilek a magyar–osztrák határon, Sopronnál rendezendő páneurópai piknik és ideiglenes határnyitás gondolatával, és döntött úgy a hatalom – legalábbis Németh Miklós minapi szavai szerint –, hogy a rendezvényt szemérmes szemhunyással eltűri, egyúttal tesztként használja a szovjetek reakcióinak lemérésére. Hogyan érintette önt ez a vallomás?
– Németh Miklós részéről tisztességesnek tartom, hogy elmondta, tesztnek használtak bennünket, és ezért elnézést is kért a piknik szervezőitől. Magát a tényt viszont, hogy a hatalom ilyen cinikusan viszonyuljon polgárai életéhez, biztonságához, elképesztőnek, morálisan elfogadhatatlannak ítélem. Egy hatalmi elitnek ugyanis nem az a dolga, hogy saját magát óvja döntései következményeitől, hanem az, hogy polgárait védje meg a veszélyektől, kockázatoktól. Személyes érintettségem okán sok mindent felkavart bennem az akkori miniszterelnök mostani vallomása. Ha valós veszélynek voltunk kitéve – ami reális feltevés, ha meggondoljuk, hogy négy nappal a piknik után, augusztus 23-án egy Ausztriába illegálisan átlépni akaró családra rá is lőttek; halálos áldozat is volt, a kommunizmusért aggódó munkásőröket pedig csak igen komoly erőfeszítések árán tudták laktanyájukba visszaparancsolni –, oda kellett volna jönniük. Ha pedig nem voltunk veszélyben, és nem történt semmi olyan, amely különleges intézkedést igényelt volna, miért mondta magából kikelve Vass László, Pozsgay Imre államminiszter személyes megbízottja, hogy „ezért valaki felelni fog”? Miért került tíz évbe, hogy annak a Bella Árpád határőr alezredesnek a „felelősségét” tisztázzák, aki nem adott ki lőparancsot még akkor sem, amikor a nyolcszáz keletnémet menekült áttörte a kaput, és kiözönlött Ausztriába? Adhatott volna, de nem adott, mert pszichológiailag alkalmatlan az erőszakra? Akkor hogyan lehetett határőrparancsnok? Vagy nem adhatott volna, mert erre volt utasítása, de akkor meg milyen felelőssége lehet, amelynek tisztázásához tíz év kell?
– Ez csúsztatásnak hangzik: a kilencvenes évek végéig, Bella Árpád ügyének lezárásáig nyilvánvalóan nem ugyanazok ültek a bársonyszékben, mint akik 1989-ben az ő felelősségét felvetették. Vagy úgy gondolja, hogy rendszereken és kormányokon átívelő problémáról van szó?
– A mai politikai elit minden kétséget kizáróan folytonos – hogy ne mondjam, azonos – a nyolcvanas évek hatalmi elitjével. Ugyanazok a gesztusok, ugyanazok a reflexek. Én ezt a mentalitást a planktonokra jellemző viselkedésként értelmezem, az általuk létrehozott „felső” civilizációt pedig planktoncivilizációnak. A plankton ugyanis ott sokasodik, ahol a fényt érzékeli. Ezek is ilyenek. A régi hadvezérek kiálltak, megküzdöttek egymással, amikor népeik sorsáról volt szó. Ezek viszont sehol sincsenek, amikor az ég zeng, amikor meg ünnepelni kell, szinte rajzanak. Hol voltak, amikor a határt megnyitottuk, amikor – tettünket jelképesnek szánva – a szögesdrótot bontottuk, amikor a keletnémetek, széttörve a civil program kereteit, megindultak Ausztriába – most meg átveszik a jelvényeket Szent István ünnepén. Aztán az ünnep másnapján meg azt halljuk, hogy megtalálták a romák gyilkosait. Megint csak örülnek, ünneplik magukat. Pedig nemigen van mit, hiszen húsz éve nem tudnak kicsikarni magukból használható választ az etnikai konfliktusok kezelésére, de az egészségügy kérdéseire, a határon túli magyarok problémájára, a gazdaság kérdéseire sem. Úgy tűnik, mindez nem számít: az elit kordont von maga köré, és plecsniket osztogat magának, nem jut eszébe elgondolkodni azon, milyen országot ígért, és milyet teremtett polgárai számára az elmúlt húsz év alatt. Hát hogyne fájna nekem, javíthatatlan civilnek, hogy a politika ennyire nem képes analóg lenni a társadalommal, hogyne háborodnék fel ekkora morális fertő láttán! Persze hogy azt fontolgatom, pert indítok az ellen az állam ellen, amelyik, ahogyan egykor, most is semmibe veszi az embereket. Úgy döntöttem, nagyon-nagyon magas nyugdíjat és kártérítést fogok követelni. Legyen ez próbaper, amely azt hivatott példázni, mennyire hajlandó felelősséget vállalni a hatalom azért a sokkért, amelyet ügyes kis „tesztjével” mindazoknak okozott, akik a nagyon is valósnak tűnő veszély ellenére kiálltak a szabadság mellett. Akik azóta is viszik e történelmi esemény terhét, és azóta sem segít nekik senki, hogy levegyen a terhükből. Akiknek most kell azzal szembesülniük, hogy balekok voltak, akiket bevittek az erdőbe.
– Amikor a páneurópai piknik huszadik évfordulójára készültek, és a keletnémet menekültek ingyenes átengedésére azóta is könnyes szemmel emlékező Németország kancellárja, Angela Merkel látogatása szóba került, még nem hangzottak el Németh Miklós „tesztmondatai”. Ön, aki a népek megbékélését hirdető pikniket megálmodta, mégsem akart elmenni az ünnepségre. Tudta, hogy kimaradnak az ünneplésből?
– Már a szervezés idején érezhető volt, hogy ez a „buli” nem rólunk, civilekről szól. Sorra jelentkeztek be olyanok – köztük a mostani miniszterelnök –, akiknek semmi közük nem volt az egészhez.
– Például Kovács László is, aki váratlanul megjelent a rendezvényhez kapcsolódó történészkonferencián, és ott kijelentette, hogy az 1989-es események között a piknik utolsósorban érdemel említést…
– Nem csak Kovács László, akinek EU-biztosi pozíciója újrázásáért folytatott kampányában jól jött a huszadik évforduló, és nem csak Merkel asszony, aki szintén beillesztette választási kampányába a sopronpusztai eseményt, s aki miatt le akarták szereltetni a „Szabadság Sátor” feliratot, arra való hivatkozással, hogy két S betű szerepel benne, ami, ahogyan mondták, a németekben rossz érzeteket gerjeszthet. Ezek a dolgok is meg az is, hogy látható volt: annak ellenére, hogy mi, akik akkor civil kurázsiból tettünk valamit a valós és képletes szögesdrótok lebontásáért, kimaradunk mindabból, aminek a magunk módján előremozdítói voltunk, szándékunk szerint azok akartunk lenni. Végül elmentem, mert nem akartam igazolni azokat a vádakat, amelyek szerint távolmaradásommal csak magamra akarom terelni a figyelmet. Nem ért pozitív csalódás. Minden úgy zajlott, mint a kommunizmusban. Ez az esemény nemcsak hogy nem rólunk szólt, de be sem akart fogadni bennünket. Aki kicsikét mégis részesedni akart belőle, annak sárga szalagos kitűzőt kellett kuncsorognia a nagyoktól, hátsó sorba ülhetett az ünnepi koncerten, az első sorban pedig ott díszelgett az egész mai magyar kormány. Olyannyira háttérbe lettek szorítva az egykori szervezők, hogy még a nevük sem hangzott el sehol, a jelen lévő televízió pedig annyira nem rájuk figyelt, hogy még a hangpróbát sem függesztette fel arra az időre, amíg a civilek koszorúztak. Ez elképesztő, elkeserítő és megalázó, amit csak tetéz, hogy Németh Miklós kijelentése alapján „tesztállatok” voltunk, a bőrünkre ment a játék.
– Néhány évvel ezelőtt önök elhelyeztek egy üveg bort a piknik helyszínén. Mi történ ezzel az itallal?
– Valóban, három éve elástam egy üveg bort, mert az Jézus vére, és elszórtam néhány marék búzát, mert az meg az élet. Arra gondoltam, legalább sarjadjon valami emberibb életről álmodó találkozónk helyszínén, mert más jövőbe mutató úgysem igen lett belőle. Azt is megfogadtam, nem ásom ki addig, amíg érdemi változások nem állnak be a magyar közállapotokban. Most mégis kivettük, megnéztük, mi lett vele, de tettünk helyére egy üveg pálinkát. A bor érett azóta, de a közállapotok jottányit sem változtak. A változatlanságot jelzi, hogy a piknik helyszínével szemközt még mindig áll a Horn Gyula és Mock akkori osztrák külügyminiszter tiszteletére emelt borzalmas „betonpattanás”, amelynek eltüntetését azóta is szorgalmazom – mindhiába. Úgy gondoltam, amíg a hazugságobeliszk ott van, a jobb világra várakozó italnak is a földben a helye.
– Ön nem először tiltakozik markánsan a magyar közállapotok ellen. 2007 elején, az őszödi beszédet követően visszaküldte Sólyom László köztársasági elnöknek azt a kitüntetést, amelyet a piknik tizedik évfordulóján Orbán Viktor előterjesztésére Göncz Árpád adott önnek. A köztársasági elnöknek szóló levelében így írt: „Tekintettel a hazánkban napjainkra kialakult viszonyokra, a részemre 1999. 09. 10-én 50. sorszámon átadott Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje kitüntetés birtoklásáról lemondok, azt postai úton eljuttatom az Ön hivatalának címére. Döntésemet nem csupán önmagában az »őszödi beszéd« megdöbbentő tartalma, hanem a magyar hatalmi és szellemi elit azt követő magatartása alapozta meg. Ön akkor morális válságnak minősítette a helyzetet, és ez egybeesett az én saját megítélésemmel is.” Végül mi lett a kitüntetés sorsa?
– Magyarországon még a tiltakozó akciók is megbicsaklanak: sem a köztársasági elnök hivatalában, sem a Terror Háza Múzeumban nem fogadták be a kitüntetésemet, mondván, nincs rá jogszabály. Végül hazahoztam, most megint nálam van. Ebben sem állt be változás, ahogy másban sem. A köztársasági elnökhöz címzett levelem minden sorát igaznak érzem ma is. Ahogy akkor, 2007 februárjában írtam: „A magyar hatalmi, szellemi elit egyetlen tagja sem tette meg a helyzetből következő, tőle nyilvánvalóan elvárható egyetlen döntést: senki sem adta vissza a mandátumát, illetve nem mondott le választott pozíciójáról. Ennek a döntésnek az elmulasztása, lett légyen is bármilyen indoklású, legitimizálta azt a fajta magatartást, ami a botrányhoz vezetett. Régi igazság: a nép életminősége és ezen belül morális állapota tükrözi saját hatalmi elitjének minőségét…Magyarország ma ebből a szempontból semmivel sincs jobb helyzetben, mint amilyenben a rendszerváltás előtt volt. Az »őszödi beszéd« megnyitotta a lehetőséget arra, hogy ezt a nyomasztó, az egész nemzetet bénító és züllesztő állapotot felszámoljuk. Ezzel szemben mindössze az bizonyosodott be, hogy a választott, felhatalmazott réteg – vagy tudatosan, vagy tudatlanul – nem képes megfelelni az ilyen pozícióhoz elvárt minőségi színvonalnak.”
origo.hu
Menczer Tamás: Lenézik a magyar embereket!
