Debreceni piac, vasárnap délelőtt. A standok dugig gyümölccsel: van őszibarack, hazai saszla és nagy szemű görög szőlő garmadával. Almát két helyen látok, abból is csak az egyik standon kínálnak honi termesztésűt. Ötvenkilónyi lehet belőle az asztalon. Gálaalmának nézem, ez a legkorábban érő őszi fajta. Közelebbről szemlélve bőven hagy kívánnivalót maga után a portéka: ütődött is, foltos is, apró, cseppet sem kívánatos. Azért akad rá vevő, nyilván az ára miatt. Nyolcvan forintért méri a bizalmatlan aszszonyság. Kérdésemre, hogy mi történt a gyümölcscsel, miért ilyen viharvert, csak legyint, majd karba font kézzel odaveti: a jég. Novemberben kivágatja az egészet, és eladja tűzifának. Tragikus a helyzet, mert az időjárás tönkretette a termést, étkezési almának alig adható el. Lehet kísérletezni azzal, hogy beviszik kéretlenül egy feldolgozónak, ám nem nagyon érdemes, mert a fuvar mindenképpen pénzbe kerül, az meg egyáltalán nem biztos, hogy hajlandóak átvenni. Nagyon sokan le sem szedik, de talán nekik van igazuk – mondja rosszkedvűen.
A dél-szabolcsi almatermő vidékkel szomszédos Hajdúböszörmény piacán ugyancsak hiába keresek almát. Mindössze egy asszonynál, Kinizsi Imrénénél árválkodik néhány tízkilós ládányi. Igaz, ez szép, és megvan az ára is, 150 forintért méri kilóját.
– Mi nem foglalkozunk évek óta almával, mert nem érdemes. Csak pár fánk van, a piacra azt hozom ki, ami a családnak nem kell. Sok a gond vele, nem is nagyon viszik, de már csak nosztalgiából sem vágjuk ki őket. Ami nem megy el, eláll tavaszig. Akkor majd meglátjuk, mit kezdünk vele – mondja.
A kérdés, hogy hoznak-e a böszörményi piacra szabolcsi almát, naivnak tűnik. Elneveti magát:
– Nem láttunk itt a piacon olyat hosszú évek óta. De nem is keresik az emberek, inkább mennek a plázákba vásárolni, mert ott minden olcsóbb – válaszolja.
Nagyáruház Nyíregyházán. A polcok roskadoznak az almától. Változatos fajtákat látni, de a legtöbb mégis a zöld golden jellegű alma. Van némi mutsu és jonagold is. Az ár itt is 150 forint körül mozog. Egy sarokban gyönyörű piros gyümölcsöket látok. Alattuk felirat: „magyar alma”, az ár 360 forint. A mellettem állók méltatlankodnak: „Hogy kerülhet 360 forintba szüretkor a szabolcsi alma Szabolcsban?” Az eladó csak tárogatja a kezét, nem tud semmit. De hogy is tudhatna, a nagyáruház kereskedelempolitikája nem az ő asztala. Jön viszont egy jól értesült vevő, aki azt állítja: direkt adják ilyen drágán, hogy ne kelljen senkinek. Kiderül, maga is almásgazda Nyíregyháza környékén, és mindenkitől azt hallja, a nagyáruházak behozatták az olasz hűtőházakból a tavalyi almát, s most azt adják el olcsón. Nem engedik piacra a hazait. Aztán hozzáfűzi, nem is tudnának hozni sokat, mert a termés jó részét tönkretette a jég.
Nyírgelse mellett az útszélen napernyő, mögötte sötétkék kisautó a bokorban. Benne Takács János meg két kicsi gyermeke, előtte felesége várja karba tett kézzel a vevőket. A ládában hibátlan gálaalmák, az asztalon piros hálós zsákba tizenöt kilogrammjával betöltött krumpli. Késő délutánba hajlik az idő. A nap hét ágra süt, a kihalt úton csak fertályóránként bukkan fel egy-egy jármű.
– Nyolcvan forintért mérjük az almát, hetvenért a krumplit, mégsem tudtunk két kilónál többet eladni az almából, krumpli meg nem ment el egy deka sem – fakad ki a férfi. A feleségtől megtudom, négy éve vettek néhány hektár almást, mert bíztak benne, hogy meg tudnak élni belőle. Munka nincs a környéken, valamit csinálni kell, hosszas tanakodás után vágtak bele a gazdálkodásba.
– Három éve, 2006-ban még jól jöttünk ki az almából, de azóta minden évben keservesebb – mondja az asszony. – Fogalmunk sincs, mit csináljunk. A mi almánk zöme nem jégkáros, jó minőségű. Szerencsénk is volt, ápoltuk, beletettük minden pénzünket, most meg nem kell a kutyának se. Ezt az almát adjam oda 11 forintért a feldolgozóknak? De ha adnám is, nem hiszem, hogy veszik. Aki mindig sok léalmát szüretel, az már régen lekötötte az öszszes kapacitást – kesereg.
Elköszönünk Takácséktól, és szétnézünk néhány faluval odébb, a nagy almatermő helynek számító Balkányban. A Rácz családot keressük fel, nekik 14 hektár almásuk van, fáik döntő hányada az európai piacokon is keresett fajta. A kertbe Rácz Ibolya, a gazda lánya visz ki bennünket zörgő pótkocsis járgányon. Távolról nézve szebbnél szebb gyümölcsöket látok a fán, azt hinné az ember, ebben a rosszindulat sem lelhet kivetnivalót. Ibolya azonban azt mondja, ne kapkodjam el az ítéletalkotást, menjünk csak közelebb. Szót fogadok, és elképedek. A távolról gyönyörű gyümölcsökön szinte kivétel nélkül centiméteres jégverésnyomok látszanak. Több tucat sort bejárunk, mindenütt selejtes a távolról gyönyörű gyümölcs.
– Nemrég felmérte a kertet a mezőgazdasági hivatal képviselője, és 95 százalékban találta jégverés sújtotta területnek. Nem tudunk mást tenni, leverjük, és bevisszük 11 forintért léalmaként az Agranának – tárja szét a kezét.
Amíg beszélgetünk, beleakad két vödörbe, és felnyújtja őket a pótkocsin dolgozó unokanővérének.
– Amikor nincs elég férfi, kénytelen vagyok én beállni almát hordani – mondja a huszonéves lány. Tréfálkozva hozzáfűzi, női méretű vödrök ezek, alig fér beléjük 10–12 kiló alma. Muszáj a családtagoknak is kivenniük a részüket a betakarításból, drága a napszámos, négyszáz forint óránként. Ehhez jön még plusz napi négyszáz, amelyet bélyeg formájában kell leróni az államnak az időnként egy-két óra munka után nyomtalanul felszívódó napszámosok után. Mindezekkel együtt is Ráczék „szerencsések”, mert a feldolgozó megveszi az árujukat, nem marad a nyakukon a gyümölcs. Ez a szerencse azonban ugyancsak viszonylagos: a 11 forintból még a betakarítás, a szállítás költségei is alig térülnek meg. Hogy a művelési ráfordításokat miből fizetik ki, fogalmuk sincs. Visszafelé egy növényvédő szert forgalmazó cég telephelye mellett haladunk el. Ibolya pironkodva mondja, nyolcmillió forinttal tartoznak neki a permetszerért, aminek fedezetét nemigen látják.
Nem akarom elhinni, hogy az étkezésre szánt almát a metszési időszaktól a betakarításig 18–20 aklommal kell permetezni, ha azt akarják, hogy egészséges, piacképes gyümölcsöt szüreteljenek. A családfő, Rácz Imre azonban megerősíti lánya állítását: ha a permetezés után egy-két nappal egy kis eső esik – márpedig annyi, amennyi a permetszert leviszi, szinte mindig esik –, lehet elölről kezdeni az egészet. Különben jönnek a kártevők a molyoktól az atkákig.
– Velünk a jég, ha lehet, még jobban elbánt, mint más térségek gazdáival – mondja Imre gazda. – Mi augusztus 4-én, a huszadik permetezés után kaptuk az „áldást”, ami azt jelentette, a sok növényvédő szert teljesen hiába szórtuk ki, hiába öltük bele a pénzt, nem tudunk szinte egy kilót sem étkezési almaként értékesíteni. Csak a kormányzat segítségére számíthatnánk, de nem sok jóval biztatnak bennünket. Azt mondják, se pénz, se jogcím arra, hogy tegyenek értünk valamit.
Bodnár József, a szabolcsi almások érdekeinek képviseletére létrehozott szervezet elnöke maga is gazdálkodik, negyven hektáron termeszt almát. Azt mondja, egyelőre ő sem tudja, mi lesz a gyümölcscsel, de reménykedik, hogy nemrég benyújtott petíciójuk megértésre talál Gráf Józseféknél.
– Kilónként hat forintba kerül a szedés, „alsó hangon” kettőbe a szállítás. Már nyolc forintnál tartunk, és még meg sem említettük a permetezés, metszés, talajmunkák költségeit, hogy a gazda és családja megélhetéséhez szükséges „haszonról” már ne is beszéljünk. Mi leírtuk, gyorssegélyként négymilliárd forintot kellene adni az almatermesztőknek ahhoz, hogy valahogy kikecmeregjenek lehetetlen helyzetükből. Azt is jeleztük, emelni kellene a kárenyhítési alapot. Ebben tudomásunk szerint jelenleg ötmilliárd forint van. Mivel az egész országot aszály sújtotta, rengeteg helye van a pénznek, ám a jelenleg rendelkezésre álló összeg még arra sem elég, hogy a fagykárt szenvedett almások veszteségein enyhítsen. Ráadásul ez nem is az igazi megoldás, mert igazából a fajtaváltást kellene támogatni – érvel meggyőzően Bodnár József. Kérdésünkre, hogy mit tett ezért eddig a kormányzat, nem nagyon van válasza.
A fajtaváltáshoz fűzött reményről szót váltunk más gazdákkal is. Azt mondják, nagyon sokan megcsinálták a kilencvenes évek végén uniós támogatással. Most viszont más a helyzet, mint akkor. Az EU nem kíván forrást biztosítani az öreg ültetvények kivágására. Állítólag azért nem, mert amúgy is kevés az alma az EU-ban. De ha nem lehet támogatást kapni az öreg ültetvény kivágásához, hova és miből telepítsen minőségi almást a magyar gazda? Már mindenki látja, hogy nem lehet megélni az öreg ültetvényekről betakarított ipari almából, évről évre keservesebb az értékesítés, mégsem történik semmi.
Balkányt elhagyva a 471-es úton haladunk tovább, majd Baktalórántháza után Csengersima felé kanyarodunk. A vajai léüzemhez tartunk. A kapun belül Papp Tamással találkozunk, aki a tíz-egynéhány kilométerre lévő Hodászról érkezett, egy pótkocsi almát hozott zörgő Zetorjával a vajai feldolgozóba. Nem a magáét. Neki étkezési minőségű termése volt, várja a román vevőket, akik eddig minden évben elvitték a Regátba a magyar almát. Igaz, vannak nyugtalanító hírek, hogy nem jön a román vevő, mert nem tud áfás számlát, szállítólevelet és növény-egészségügyi igazolást adni, és a vámosok nemcsak az almáját, de még a kocsiját is elkobozzák. Papp Tamás még bízik benne, hogy nem kell 11 forintért odaadnia a drága jó almát, megkaphatja érte a 35–40 forintot is. A szomszédét viszont elfuvarozta, ebből is csurran egy kis pénz. Azt mondja, két napja áll már a pótkocsin a szomszéd lének való gyümölcse.
Vitte volna az Agrana – a legtöbb ipari almát feldolgozó cég – vásárosnaményi telephelyére, de ott nem fogadták, mert nem volt rá kvóta. Úgy megy ugyanis az almaleadás, hogy jó előre meg kell állapodni a feldolgozóval a beszállításról. Akkor lehetőséget kap a gazda arra, hogy a sűrítménygyártó átvegye tőle az általa egyoldalúan diktált áron az előre lekötött napi mennyiséget – ahogyan az almások mondják, a napi diszpót. Ha nem fér bele a leszedett gyümölcs a napi kvótába, lehet házalni vele másutt. Próbálkozott már a mátészalkai üzemnél is, ám ott annyira nem kell az alma, hogy csak azoktól veszik át a szállítmányt, akik a feldolgozónak tartoznak a növényvédő szer árával. És csak annyit, amennyi a tartozást fedezi. Igen nagy megkönnyebbülés ezek után, hogy Vaján végre sikerül megszabadulni az almától. Még akkor is, ha az ide-oda szállítgatás tovább növeli az amúgy is tetemes veszteséget.
Beszélgetünk még kicsit. Kiderül, hogy Papp Tamás szakmát tanult a fővárosban, ám nem találta helyét, hazajött Hodászra, s előbb marhával, majd sertéssel foglalkozott, legutóbb pedig az almára fanyalodott. Minden váltás azért volt, mert nem lehetett tisztességgel megélni a választott egyik állatból sem. Az almához azonban már foggal-körömmel ragaszkodik, feladni semmiképpen nem hajlandó. Újabb jármű érkezik – igaz, ebben csak a nagydobosi almásgazda, Bodó Barnabás és felesége ül, alma nincs az autóban. Nekik sincs „diszpójuk” az almára. Illendően kopogtatnak Balogh Gyula feldolgozótulajdonos ajtaján, s kérdezik, megvenné-e kvóta nélkül a százmázsányi termésüket. Szerencséjük van, tíz forintért kilónként hozhatják.
A Vajai Zöldség-gyümölcs Kft. egy forinttal még az Agrana által kínált árnál is kevesebb pénzt ad a léalma kilójáért, de nincs mit tenni, adni kell, ameddig veszik.
– Attól tartok, néhány nap múlva még lejjebb megy a felvásárlási ár, a piac meg leáll. Én is csak addig tudom átvenni az almát, amíg meg nem telnek a raktáraim. Ez pedig nem több, mint nyolc–tíz nap – mondja Balogh Gyula. Egyfolytában csöng a telefon, régi beszállítók, idegenek egyaránt ajánlgatják az almájukat. Akik kis mennyiséggel próbálkoznak, pozitív választ kapnak, ám azoknak, akik többet hoznának, konkrét szállítás helyett be kell érniük egy tárgyalási időponttal. Meglepő fordulat: egy irkutszki vevőt közvetítő helyi szocialista politikus van a vonalban. Balogh Gyula azonban a telefont letéve fanyalog:
– Nem lesz ebből az üzletből semmi! Kizárt, hogy szállítási költséggel együtt megérje innen elvinni a sűrítményt a világ másik végére, miközben az évi 27 millió tonna almát termelő kínaiak ott vannak a szomszédban – véli az üzletember.
Helyben vagyunk, az utóbbi idők örök slágertémája, a kínai sűrítmény piacrontó hatása kerül terítékre.
– Tavaly ilyenkor kinyitottam az újságot, és azt olvastam, hogy tarthatatlanná vált a helyzet, agrárminiszterünk lengyel kollégájával közösen tüstént tárgyalásokat kezd az unióval arról, hogy emeljék fel a kínai sűrítmény árát. A napokban kinyitom az újságokat, és ugyanezt olvasom. Vagyis egy év alatt nem történt semmi: most is 26 százalék a vám, miközben az Egyesült Államok – saját termelőinek a védelme érdekében – 51 százalékos behozatali vámmal sújtja a kínai sűrítményt – háborog a feldolgozótulajdonos. Idézi még Kovács László rádiónyilatkozatát is, amelyben az adóügyekért felelős magyar biztos úgy vélekedett, hogy az Európába érkező kínai sűrítmény jelentéktelen mennyiség. A kijelentésen magunk is elképedünk, hiszen ismert adat: az európai piacon 360 ezer tonna sűrítmény talál gazdára, s ebből a kínaiak 260 ezer tonnát szállítanak. Ezt nehéz jelentéktelen mennyiségnek tételezni, de pont a mi adóügyi biztosunknak sikerült.
Tavaly mintegy hatszázezer tonna alma termett Magyarországon, az idén alig több, mint ötszázezer tonna várható. Ebből négyszázezer Szabolcs-Szatmár-Bereg megye almáskertjeiből kerül ki. A kereskedelem a tavaly felvásárolt gyümölcs egyharmadára tart igényt, amelyért a tavalyi ár kétharmadát kínálja. Ez viszont valóban egyre jelentéktelenebb mennyiség az importból származó áruhoz képest.
origo.hu
Baloldali hazugságok az áram áráról: itt a Patrióta leleplezése!
