Fél órával a Hargitai Farkasok jégkorongcsapatának mérkőzése előtt érkezünk fotóriporter kollégámmal a Budapesti Ice Centerbe. Egy fiatal hölgy vár minket a büfénél, kezében a játék elmaradhatatlan kellékével, egy pár korcsolyával. A csapat tagjai már készülődnek a derbire. Ahogy közeledünk a rajongók számára megközelíthetetlen helyiséghez, a folyosón megcsapja orrunkat az öltözők semmi mással össze nem hasonlító levegője. Aki sportolt valaha versenyszerűen, abban ilyenkor felszökik az adrenalin, s kellemes bizsergés járja át a testét.
Az öltözőben még csak néhány jól megtermett férfi készülődik a mérkőzésre. Kedvesen fogadnak, egyikük – Péter Sándor – megengedi, hogy közben a csapatról faggassam. Elmondja, hogy a Hargitai Farkasok egyesület hat éve alakult, és teljes egészében székely tagok alkotják. – Amikor a csarnokot átadták, felkerestük a létesítményt, és két külön társaság tagjaiként járogattunk ide. A romániai ruházat alapján ismertük fel egymást, s kiderült, hogy mindkét társaságban gyergyói és csíki játékosok vannak. Eleinte hatvanan voltunk, és egymás ellen játszottunk, hamarosan jött azonban az ötlet, hogy induljunk az amatőrbajnokságban. Román állampolgárként viszont erre nem volt lehetőségünk, így beneveztünk az ob 2-be, amit később ob 1B-re kereszteltek. Csakhogy a csapat többsége hamar hazament Székelyföldre vagy Írországba, Angliába szerződött edzőnek, játékosnak. Megfogyatkoztunk és meggyengültünk. Szerencsénk volt, mert akkoriban alakult meg a nemzeti amatőr-jégkorongbajnokság, ahol nem volt előírás a magyar állampolgárság, így ekkortól ott indulunk el. Ezt a sorozatot tavaly megnyertük – emlékezik vissza Péter Sándor, miközben egymás után húzza magára a védőfelszerelés darabjait.
Megtudjuk, hogy korábban otthon, Székelyföldön majdnem mindenki űzte ezt a sportot. Nem igazolt versenyzőként, sokan csak befagyott patakok és bányatavak jegén alapozták meg mai játéktudásukat. – A társaság tagjai közül mindenki Magyarországra jött dolgozni, és a jégkorongot szerető emberként kerestünk sportolási lehetőséget. Van civil foglalkozásunk, sokan vállalkozóként dolgoznak, de vannak köztünk szép számmal mesteremberek is. Most a két kapussal együtt tizenheten vagyunk a csapatban. Heti kétszer edzünk, de akad olyan tehetősebb játékosunk is, aki naponta gyakorol itt a csarnokban – árulja el Péter Sándor, akit közben a társai folyamatosan ugratnak a háttérből.
A csapat „szóvivője” már a korcsolya befűzésénél jár, de megkér, ne fotózzuk a műveletet, mert az nem teljesen szakszerű. Nem merünk vitatkozni a jól megtermett székely fiatalemberrel, így inkább a névválasztásról érdeklődünk. – A név első fele a Hargita megyére utal, ami sem a gyergyóiaknak, sem a csíkieknek nem sértő. Vita volt azon is, hogy farkasok vagy medvék legyünk, de mivel a medve magányos állat, a farkasok pedig falkában élnek, így az utóbbit választottuk. Ezzel is kifejeztük, hogy igazi csapat vagyunk – jegyzi meg a termetes csatár. Arra a kérdésre, hogy a riválisok hogyan fogadták őket, mosolyogva válaszol. – Eleinte gyakran előfordult, hogy az ellenfél tagjai lerománoztak minket. Akadt, aki rosszul viselte, többször kaptunk fegyelmi büntetést lökdösődés vagy verekedés miatt. Mára megszerettek minket az itteniek, sőt az is előfordult, hogy a székelyek küldtek vissza Erdélyből viccesen azzal, hogy „Gyurcsány fiai, menjetek haza” – meséli.
Ha már a bukott kormányfőt említi, megkérdezem, hogy a csapaton belül öt évvel ezelőtt menynyire volt téma a kettős állampolgárságról szóló elbukott népszavazás. – Természetesen sokat beszéltünk róla, de nem tudtunk mit tenni. Megdöbbentő volt a lakosság érdektelensége, de sajnos tudunk olyan emberről is, aki Magyarországon élő székely, és nem ment el szavazni. A kintiek, főleg az idősebbek, nagyon zokon vették a végeredményt, egyszerűen nem akarták elhinni, hogy ilyen megtörténhet. Úton-útfélen Dobszay Károly Ne féljetek, nem megyünk haza című versét mondogatták. A sebek mélyek, és nagyon nehezen gyógyulnak. Ha meg is adják utólag az állampolgárságot, a székelyek nem felejtik el a magyarság gyásznapját – fogalmaz ellentmondást nem tűrően a játékos.
Mivel nem szeretném, hogy a beszélgetés szomorú hangulatban érjen véget, inkább arról érdeklődöm, hogy miért van két rekesz sör az öltöző közepén. A társaság azonnal felélénkül, s a csapattagok ízes székely tájszólással mesélik, hogy ha új ember jön a csapatba, akkor annak avatóitalt kell hoznia, csakúgy, mint annak, aki távozik vagy visszavonul. Ha valakinek névnapja vagy születésnapja van, szintén egy rekesz sört hoz. Ugyanígy ünnepelnek akkor is, ha valakinek gyermeke születik. – Ha fiúutód érkezik, akkor jobb sörrel és pálinkával kell kedveskedni a többieknek – mondja egyikük viccesen a sietős készülődés közben. Gyakran összejárnak szórakozni, és többször szerepeltek már Szlovákiában és a Székelyföldön is. Most karácsony idején is játszanak otthon.
Mielőtt elbúcsúznánk, megkérdezem, meddig lesz még a Hargitai Farkasok jégkorongcsapat a bajnokságban. Sándor megnyugtat, hogy nagyon sokáig. Ha valaki kilép, akkor azonnal „beszerveznek” valakit. A család nem lesz akadály, a feleségek mindenben támogatják őket. Ezután bevonulunk a csarnokba, és a csapat engedélyével helyet foglalunk a kispadon. Kiadós bemelegítés után a székely hokisok első sora – egy volt román válogatott csatárral és egykori ifjúsági román válogatott kapussal – kezdi a derbit. A Hargitai Farkasok nehezen lendülnek játékba, az első harmadban 1:1, a második harmad után 3:2 az állás. A végére azonban kijön a tudásbeli különbség, és a Farkasok – esélyeshez méltóan – 7:3-ra diadalmaskodnak. Számukra azonban nem elsősorban az eredmény a fontos, bár idén is öles léptekkel haladnak a bajnoki cím felé. Látszik, hogy élvezik a játékot, de ami ennél is fontosabb, ragaszkodnak egymáshoz, és igazi farkasokhoz méltón alkotnak csapatot.
origo.hu
Csurka Istvánnak mindenben túl korán volt igaza - az író-politikusra emlékeztek a Terror Háza Múzeumban
