Gyászkeretbe foglalta rendezését Bagossy László. A színpad nagy részét fekete paraván takarja, csak középen egy éppen, hogy mozivászon méretűnek elmenő rész marad meg belső játéktérnek. A partecédulát idéző sötét keretben a weimari köztársaság utolsó demokratikus éve búcsúzik a müncheni őszben, az Oktoberfest látszólag idilli kavalkádjával.
A rendező meghagyta a saját korában az előadást, amely mégsem lett ezáltal „gemütlich” hangulatú, sőt, élt azokkal a némafilmes eszközökkel, amelyeket részben az avantgárd használt, így bizonyos jelenetekben a fej elhagyásával a kezek-lábak gesztikulációira helyezve a hangsúlyt.
A külső játéktéren a zongoránál Darvas Ferenc ül fehér ingben: a kitűnő zeneszerző egyszerre idézi meg magabiztosan egy zenetanár és az egykori nagy bárzongoristák, így Martiny Lajos és Beamter Jenő kissé rezignált, a szakmájukból is adódó mindentudását. Nemcsak bevezeti a jeleneteket, hanem arcjátékával, gesztusaival, egyetlen megszólalását leszámítva a kellő helyen finom kommentárokkal kíséri. Ödön von Horváth darabjainak legfontosabb egysége a jelenet, ezt használja fel a rendező arra, hogy a műben amúgy is érzethető brechti hatást, illetve a szerző kitűnően működő, kiábrándult, időnként feketének látszó humorát még egy, elidegenítő réteggel vonja be. A jeleneteket Darvas kommentálja a zongora mellől, az előadás így apró részekre tagolódik, a játékteret fedő függöny vagy hatvanháromszor megy le és föl az egy felvonás alatt. A megoldás egyrészt megfelelő alapritmust ad: a kisszerű történéseket, így a tényt, hogy Karoline még a ribanccá válás tragédiáját is csak a középszer irányába haladva, Eugen karján megpihenve képes abszolválni, remekül érzékelteti a rendezés. A gyakori megszakítások ugyanakkor bizonyos helyeken kizökkentik a darabot saját tempójából.
Kárára válik az előadásnak a felesleges, önmagára visszaütő túlzás is. A közeledő náci éra fenyegető előszelét kellő döbbenettel érzékelteti a cirkuszi sátorban fellépő „torzszülöttek” show-műsora, ám a jelenet további része elhagyható lett volna. A visszarettenés, a megdöbbenés, a fekete csúfondárosság napjainkban csupán kiüresedett vaskos tréfának hat. Az ehhez kapcsolódó szereposztásbeli megoldás, Erna és az „állatnő” (Hámori Gabriella), illetve Merkel Franci és a Liliputi (Széles László) párhuzamba állítása az egyik legjobb ötlete lehetne az előadásnak, ám amennyire kiváló, talán a legjobb Hámori Gabriella a bűnöző szeretője által kegyetlenül elnyomott, kissé együgyű nő alakjában, anynyira nem illik hozzá a szőrös Juanita szerepe. A színészgárda egyébként jó: Csuja Imre (Rauch) és Széles László (Merkel Franci) szánandóan brutális, Szandtner Anna kicsit bájos, kicsit közönséges, kicsit naiv és számító egyszerre, korábbi szerepeit messze túlszárnyalja mostani alakítása. Szeretetre méltó, pipogya és némileg buta Polgár Csaba Kasimirje, kellően romlott, finom modorú gyáva kéjenc Speer szerepében Mácsai Pál, unalmasan manipulálható nyárspolgár Máthé Zsolt szabásza. A minimalizált jelmez (Ignjatovic Kristina) és a díszlet (Bagossy Levente) finom és találó, egy-egy apró momentumban megragadva a kor atmoszféráját.
(Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline. Örkény István Színház. Rendező: Bagossy László.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
