Teljesítményvolumen

Manapság ami a legtöbb embert bántja, az a teljesítmény nélküli hírnév. Ennek elítélésében teljes a konszenzus az ész két szárnya és az istenadta nép között. Jobboldali és baloldali értelmiségiektől egész a kocsma bölcséig terjed az új „hazafias népfront”, amely szerint ma Magyarországon a legnagyobb gond, hogy valaki teljesítmény nélkül lehet celeb. Igazságért kiáltanak a maguk valóságában a valóságshow-k által vérig sértett emberek. Aki nem nézi, az is erről beszél, mármint a jelenségről. Igen, az új botránykő a teljesítmény nélküli hírnév.
Az egyik bulvárlap tetten érte a pillanatot, amikor a Benkő-show feleségjelöltje celebbé avanzsált. Edit kihajolt a limuzinból, és hányt egyet. Mostantól kezdve tehát celeb. De a Berlusconit a milánói dóm szobormásával arcul csókoló elmebeteg is celeb így értelmezve, akárcsak a pápát földre rántó nő, akinek immár rajongói oldala van az interneten.
A teljesítmény nélküli hírnév nem véletlenül ekkora skandalum. A teljesítmény nélküli ismertség több önmagánál. Valójában mély átalakulást jelenít meg felszínesen. Az elit kritériuma kezd megváltozni, és ez nehezen feldolgozható. Láthatatlan osztályharc, észrevétlen forradalom megy végbe. Gondoljunk csak bele: a történelem súlyos évezredei szigorú hierarchia jegyében teltek. Az elitbe bejutni kizárólag származás útján lehetett, vagy harci dicsőség, hőstettek útján. Az örökre megszerzett előjog, a „rangkór” nemi úton terjedt. Az öröklött és kiontott vér szent förgetegében fogant az az elit, amely hol a rabszolgaság, hol a hűbéri rendiség, hol a „kataszteri” kasztrendszer alakját öltötte magára, ám a lényeg mindenütt: ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! A kiugrási kísérletek eleve kudarcra voltak kárhoztatva, és belegondolni se lehetett abba, hogy az elitből kizárt emberek hamvukba zárt értékhordozók, akik felszabadulva be is teljesíthetnék hivatásukat.
A rendiséghez képest rendkívüli előrelépés volt a vagyon. A XIX. század égbekiáltó botránya volt a burzsoázia. Mindenkit felháborított. A polgárság a lelkébe taposott mindenkinek. A nemességet azzal sértette vérig, hogy munka eredményeként tett szert vagyonra, míg a munkásokat azzal sértette vérig, hogy nem munkából gazdagodott meg, pontosabban az ő munkájuk eredményeként. A polgárság által az arisztokrácia szellemileg, a proletariátus anyagilag érezte kifosztva magát. Ma, sok millió halálos áldozat és egy nagy marxista osztálykirándulás után a teljesítmény szerinti bérezés kínálkozik bölcseleti szinten az eredendő társadalmi egyenlőtlenségek megoldásának.
Ma úgy gondoljuk, hogy a teljesítményt jutalmazni méltó és igazságos. Az senkinek sem tűnt föl, hogy a teljesítményorientált kultúra ugyanúgy elitkultúra, mint előzményei, csak az elitklubba most épp nem származás, nem hőstett, még csak nem is pénz, hanem valamiféle teljesítmény által lehet bekéredzkedni. Ha valaki azért híres, mert teljesítmény áll mögötte, úgymond letett valamit az asztalra, nem irigykedünk rá, ezt a helyzetet elfogadjuk igazságosnak – „a Rubik megérdemelte” –, pedig társadalmilag ez ugyancsak igazságtalan. Sok a hajléktalan, és kevés a Rubik-kocka. Nem lehetünk valamennyien feltalálók és kreatívak. Ahogy a kasztrendszer a maga páriáit, a rendiség a maga jobbágyait és a polgárság a maga robotosait kitermelte, a teljesítménykényszer – e kényszerpálya – is kitermeli a maga veszteseit. A „lúzereket”. A teljesítményre képtelen emberek tömegét, az alulképzetteket, a hajléktalanokat, az ötletteleneket. Akiknek megvillanni a Mónika-show-ban „kiugrási lehetőség”.Villámlátogatás az elitben. És hogy mi az elit?
Az új elit, ahová mindenki be akar kerülni, a kommunikáltság. Legújabb korunk páriái informatikai értelemben semmisek, senkik. Aki nem „file”, csak fáj. A jólét először a történelem során inkább infokommunikációs jellegű és nem anyagi természetű. Paris Hilton a jó példa erre. Neki nem elég a néma vagyon. Az ő vagyona immár az, hogy látszik, és nem az, hogy fizetek, főúr, volt egy feketém. A teljesítményben gondolkodók számára idegesítő, hogy teljesítmény nélkül lehet bejutni valahová, akik pedig oda teljesítmény nélkül sem képesek bejutni, az infokommunikációs fantomok szintúgy elégedetlenek.
A valóságshow mint szimbólum miért is a közbeszéd folyamatos tárgya? Mert már mindenhol az megy. A híradók is valóságshow-k. A sajtó egy része kivonta magát a diplomácia hatálya alól, és nem szándékozik immár hérodotoszi értelemben vett krónikás lenni. Megteheti, hogy Sólyom László fejlődő országba tett látogatásánál előbbre sorol egy szívátültetést vagy egy H1N1-es kismama közérdekű mesterséges lélegeztetését. Államfőnek lenni teljesítmény, mesterségesen lélegeztetett kismamának lenni nem teljesítmény, de hír. És ma már azt, hogy mi a hír, és ki látható, a húsz év alatti kommunikálók világában nem a képernyő, hanem az internet határozza meg.
Mindez merénylet az esélyegyenlőségről szőtt hagyományos álom ellen. És mekkora merénylet a munka mint alapvető emberi viszony ellen! Az internetes jelenléteknek és szeretetviszonyoknak semmi közük a teljesítmény és a munka világához. Ezek a viszonyok módfelett emberiek, ugyanakkor nagyon is üzletiesek. Meglehet, a XXI. század a teljesítmény nélküli hatás kora lesz. Hatás? Mindenhatás? Isten? Egyre intenzívebben keressük a kapcsolatokat. És veszítjük el a tágabb összefüggéseket.