Pap, szerető, Sztravinszkij

Múlt héten Budapesten járt Mads Mikkelsen, a legismertebb dán színész. Magánemberként érkezett Budapestre, hogy részt vegyen a Las Vegas Casinóban megrendezett nemzetközi pókerversenyen. Semmi felhajtás, semmi sztárallűr – Mikkelsen az életben is olyan nyugalmat sugárzó, őszinte és egyszerű ember, mint azok a férfiak, akiket a Prágai történet vagy az Esküvő után című filmben megformált.

Mads, a pókerbajnok

Adán filmszínész nemzetközi hírnevét a Casino Royale című James Bond-filmben eljátszott Le Chiffre szerepével alapozta meg, azonban az artmozik közönsége Anders Thomas Jensen filmjeiből – Zöld hentesek, Ádám almái, Gengszterek fogadója – már régóta ismerheti, de a fájdalmasan szép Prágai történet vagy az Esküvő után is a fontosabb filmjei közé tartozik. Az utóbbi években Mads Mikkelsen több nemzetközi közönségfilmben is szerepet vállalt: például A titánok harca 3D című mitológiai akciófilmben, vagy Nicolas Winding Refn Valhalla Rising című mozgóképében.
Mikkelsen gyerekkora óta pókerezik, 2006-ban még egy dán pókerbajnokságot is megnyert, a mostani budapesti bajnokságon azonban hamar kiesett a versenyből. Saját bevallása szerint elég agresszív játékos, nem azért játszik, hogy nyerjen, csak a szenvedély hajtja.
Mikkelsen a társadalmat érintő kérdésekben is szerepet vállal: tavaly a koppenhágai klímakonferencia idején például a Media Consulta felkérésére szerepelt egy, a globális felmelegedés elleni harcot támogató videóban is.

Magyarországon a múlt héten mutatták be a Coco Chanel és Igor Sztravinszkij – Egy titkos szerelem története című filmet, amelyben ön alakítja az orosz zeneszerzőt. Mennyire volt más az eddigi munkáihoz képest, hogy egy híres embert kellett eljátszania?
– Megterhelő feladat volt. Óvatosan kellett közelednem a szerephez, a valóságra kellett törekedni. Több könyvet elolvastam az életéről, hallgattam a zenéjét, hogy ki tudjak alakítani vele egy személyes kapcsolatot. Más szempontból is nehéz munka volt. Két hét alatt kellett megtanulnom zongorán játszani, franciául és oroszul beszélni. Ha az ember egy ilyen munkába belekezd, elfeledkezik önmagáról, nem alszik, csak ebben képes élni. A két ember kapcsolata is nagyon furcsa. A Coco Chanelt játszó Anna Mouglalis-val hosszú időn keresztül próbáltuk megérteni az ő viszonyukat. Két önző, egocentrikus emberről van szó, akik nagyon jó barátok lesznek, de soha nem kerülnek igazán közel egymáshoz, csak megigézik egymást. Ez a legérdekesebb ebben a két karakterben.
– A kitalált karakterekkel hogy tud azonosulni?
– Minden szerepben, amit eljátszom, felfedezek olyan jegyeket, amelyek közel állnak, hasonlítanak hozzám, és így kettőnkből születik meg végül egy karakter. Az Ádám almáiban egy megszállott papot alakítok, Ivánt, a Hogy szeretsz? című drámában egy házas férfit, aki szenvedélyesen szerelmes lesz egy lányba. Mindkét szerep teljesen más figura, mégis találok bennük olyan vonásokat, amelyek hasonlítanak hozzám. Ha egy sztori rossz, akkor a szerepmegformálás nagyon nehezen megy, viszont ha a történet jól van megírva, visz magával, akkor nincs nehéz szerep.
– A Prágai történet, a Hogy szeretsz?, az Esküvő után, a Gengszterek fogadója című filmek egyszerű emberek életéről szólnak, mégis igazi kultusszá váltak. Mi lehet ennek az oka?
– Ezek a figurák nem gengszterek vagy politikusok, hanem ugyanolyan hétköznapi emberek, mint bárki más. Csak történik velük valami, ami megváltoztatja az addigi, megszokott életüket. A néző pedig önmagát látja bennük viszont. Ez a dán filmek sikerének a kulcsa. Ahhoz, hogy meg lehessen érteni a dán műfajt, talán a svéd filmművészet gyökereihez kell visszanyúlni. A mai dán mozgóképekben a svéd filmek sötétsége és nehéz realizmusa – ami ránk is szintén jellemző – párosul a mi ironikus mentalitásunkkal, szarkazmusunkkal és az éles fekete humorunkkal. Saját meglátásom szerint azonban vége a dán filmek nemzetközi sikerhullámának, de az emberek azért tudnak még mindig könnyen ráhangolódni ezekre az alkotásokra, mert nagyon őszinték, emberiek.
– Ön szerint mi lehet a különbség a dán és az általánosságban értendő európai filmezés között?
– Ahogy a világ egyre kisebb lesz, úgy kezdünk hasonlítani egymásra. Az európaiak is képesek lesznek „amerikai filmet” csinálni, vagy például a franciák is tudnak már „koreai filmet” forgatni, miközben a saját kulturális tradícióik megmaradnak. A legnagyobb különbség mégis az, hogy a dán filmesek nem elbizakodottak vagy nagyra törők, mint az európaiak.
– Az utóbbi években több nemzetközi produkcióban is szerepet vállalt, mint például a Casino Royale, Anno Soul Die Tür című filmje vagy A titánok harca. Hogyan jött ez a váltás?
– Mindegy, hogy dán vagy európai, esetleg amerikai filmekben dolgozom, mindig ugyanaz motivál: szeressem a történetet és a rendezőt.
– Miért vállalta el a Casino Royale-ban Le Chiffre szerepét? James Bond ellensége igen távol áll azoktól az emberi szerepektől, amelyeket előtte eljátszott.
– Annak ellenére, hogy egy nagy költségvetésű akciófilmről van szó, a forgatókönyv nagyon jó, összehasonlítva a többi Bond-filmmel. Le Chiffre nem mély, drámai szerep, de nagyon élveztem ezt a feladatot is, jó csapattal dolgozhattam együtt. Ha az amerikaiak megnézik a Casino Royale-t, és megmozgatok bennük valamit, akkor nyilvánvalóan meg fogják nézni a dán munkáimat is. Nekem igazából az a fontos, hogy ezeket lássák.
– Pályája elején évekig táncosként dolgozott. Színészi munkájában ezt mennyire tudja hasznosítani?
– Ritkán van, hogy valaki táncost játsszon el a filmvásznon. De az a testtudat, amit táncosként kialakítottam, még ma is sokat számít. Egy táncos a hétköznapokban is teljesen máshogy mozog, más tempóval tud dolgozni. Persze ezt nem tudatosan használom. Bennem van.
– Milyen tervei vannak a közeljövőben?
– Soha nem tervezek. Mindig megvárom azt a pillanatot, amikor szembetalálkozom egy olyan sztorival, ami az én történetemmé is válhat, ami képes motiválni.
– Magyar felkérést elvállalna?
– Nagyon szívesen dolgoznék Magyarországon is, de eddig sajnos nem kaptam meghívást. Pedig ha egy nekem tetsző, jó ötlettel megkeresnének, biztos igent mondanék.