Európai vízválasztó

Az elmúlt héten néhány olyan változás következett be az unió életében, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Az egyezmények például tiltják az egyes országok válságból való kimentését, de azt is, hogy az Európai Központi Bank államkötvényeket vásároljon, vagyis hogy az egyes országok költségvetési hiányát inflációgerjesztő pénzkibocsátással fedezzék. Az államcsőddel leginkább veszélyeztetett országok (Görögország, Spanyolország, Portugália, Írország) számára most felkínált 750 milliárd eurós mentőcsomaggal mindkét tabut áthágták. E hatalmas méretű pénzügyi garancia az első napokban eufóriával töltötte el a pénzpiacokat, az euró jelentősen javult a dollárhoz képest. A befektetők öröme nem is volt megalapozatlan, hiszen a mentőcsomag nem jelent mást, mint hogy a spekuláló bankok realizálhatják azt a jelentős nyereséget, amelyet a kétes fizetőképességű országokba történő befektetések óriási hozama jelent. Az adófizetők pénze a spekulánsok zsebébe ömlik át. Ám a hétvégére még ennek a masszív mentőcsomagnak a hatásossága is megkérdőjeleződött: az euró árfolyama ismét esni kezdett a dollárhoz képest. Kétségek merültek fel az iránt is, hogy vajon szükség esetén ez az összeg valóban előteremtődhet-e, hiszen a csomag öt év uniós költségvetésével egyenlő, egy eurózóna-lakosra lebontva pedig 2500 eurót jelent, ami kéthavi belga átlagfizetésnek felel meg.
Az államcsődtől való megmentésért cserébe a görögöknek kemény megszorító intézkedéseket kellett elfogadniuk, de ugyanezt teszi most a többi veszélyeztetett ország is. Sőt a bizottság egy olyan ötlettel is előállt, hogy az egyes országok, mielőtt költségvetésüket a nemzeti parlament jóváhagyná, nyújtsák azt be jóváhagyásra az Európai Bizottságnak. Az ötlet, amely a nemzeti szuverenitás további korlátozását jelentené, heves ellenzést váltott ki a svéd, a német, a francia és az angol hivatalos körökből. A bizottság elnöke, José Manuel Barroso azonban meg van győződve, hogy a tagállamok az euró és ezzel együtt az unió fenntartása érdekében végül is beleegyeznek a gazdaságpolitika szoros koordinálásába.
A német Der Spiegel hetilapban Henrik Müller egy átfogó elemzést közöl a kialakult helyzetről, végigvezetve az euró történetét születésétől kezdve a mai napig. A közös valuta ötletét a luxemburgi miniszterelnök, Pierre Werner vetette fel a hetvenes évek elején az akkor még csak hat közös piaci országra vonatkozólag. Az elképzelést Jacques Delors francia politikus (1985 és 1994 között a bizottság elnöke) vette újból elő, kialakítva az előfeltételnek számító maastrichti kritériumokat, de az euró létrejöttét végül is a német újraegyesítéstől való francia félelem döntötte el. Henrik Müller hangsúlyozza, hogy a közgazdászok számára az első pillanattól kezdve világos volt, hogy az eurózóna nem egy úgynevezett optimális valutaövezet, ahol az egységes pénzt be lehetne vezetni, az euró nem a gazdasági realitásokat, hanem az unió vezető elitjének politikai ambícióit tükrözte. Az időközben már huszonhét tagúra bővült unióban azonban nincs meg az a belső szolidaritás, amelyet egy egységes valutához tartozó egységes állam megkívánna. Nincs közös második nyelv, nincs közös média, nincs meg a közös viták lehetősége, és hiányzik az uniós szintű demokrácia. A németek nem értik meg, hogy miért kellene pénzüket a görögök vagy a spanyolok számára átcsoportosítani, míg ez a német tartományok között teljesen természetes. Ezért most az unió vízválasztó elé került: az egyes országok vagy feladják nemzeti szuverenitásuk még megmaradt részét, és kialakítanak egy – jelentős pénzügyi átcsoportosításokat lehetővé és természetessé tevő – szövetségi államot, vagy az egyesülési folyamat véget ér, és az euróövezettel együtt esetleg az unió egésze is felbomlik. Van azonban egy harmadik lehetőség is, ami Henrik Müller és az unió vezető politikusainak figyelmét mindeddig elkerülte: a pénzhatalom Európája helyett a De Gaulle-i koncepció, a Nemzetek Európájának megvalósítása.