Mazari-Sarifból a magyar „tartományi újjáépítési csoport” táboráig két és fél órás az út. Amikor azonban páncélozott terepjárókkal és golyóálló mellényben, feszült figyelemben telik el ez az idő, hosszabbnak tűnik.
A védőfelszerelést a Mazari-Sarifban szolgáló logisztikai egységünk segítségével öltjük magunkra, Hende Csaba honvédelmi miniszter küldöttségével utazunk, a tárcavezető pedig meg kíván látogatni minden alakulatot, illetve számos szövetséges parancsnokot is.
A konvojunk természetesen nem együtt halad, a hosszú kocsisorokat jobban kiszúrják az ellenállók. Az adóvevőn minden egyes út menti jelenségre felhívják a személyi biztosítóink figyelmét, az ácsorgó teherautótól a birkákat legeltető pásztorig. Olykor az az érzésem támad, az egész csak azért van, hogy a kísérők éberek maradjanak. Egyébként miért kellene tartani egy birkapásztortól? Aztán eszembe jutnak azok a történetek, amelyeket Afganisztán mindennapjairól hallottam.
*
Az öngyilkos merénylőkről, akik közül sokan olyan gyerekek, akiket a legszegényebbektől vásároltak meg: janicsárként támadnak, bombával a mellükön. Az olyan váratlan helyzetekről, amikor az ellenálló lesből lő ki rakétát, gépfegyversorozatot.
A katonák szerint a legjobban attól kell tartani, ha valahol robbantanak az autónk közelében, azt ugyanis nem úszhatja meg senki. Ilyen út menti pokolgép ellen ugyanis nem használ szinte semmilyen védettség.
A személyi biztosítóink nem is köntörfalaznak, amikor a páncélozott terepjárókba ülünk. Nem kell izgulni, mondják, hiszen ha lőnek ránk, valószínűleg megvéd a négy centiméter vastagságú golyóálló ablaküveg.
Hogy mennyit romlott a biztonsági helyzet, jól jelzi, hogy a katonák igyekeznek a legkevésbé feltűnő módon közlekedni, olykor valósággal bujkálnak azokon a területeken is, amelyeket kétségkívül ellenőrzésük alatt tartanak. Az afgán települések utcáin több módszert alkalmaznak a rejtőzködésre. Van, aki bekeni sárral, leharcoltnak álcázza, esetleg meg is töri a terepjáróját, és kendővel a vállán, hosszú szakállal ül a volán mögé, hogy helybelinek higgyék. Van, aki a civil, de páncéllal védett autókban hisz, mivel egyre több helybeli gazdag földbirtokos közlekedik ilyenekkel.
A többség persze harci járművekkel utazik, annak ellenére, hogy ezekre szinte vadásznak az ellenállók. A hadviselés aranyszabálya ráadásul Afganisztánban is érvényesül: minél jobban védik magukat a katonák, annál nagyobb támadásoktól kell tartaniuk. A kabuli repülőtér környékén például tizenkilenc ember lelte nemrég a halálát, mert robbanószerrel megrakott teherautóval hajtott a kapu közelébe egy öngyilkos merénylő. Az afgán férfi trükkös módszert alkalmazott: egy bábut ültetett az anyósülésre, hogy ne keltsen gyanút magányos farkasként egy hatalmas járművel az ellenőrzési pontok környékén.
Pokolgépek völgye
Az utóbbi hónapokban jelentősen romlott a biztonsági helyzet azokban a tartományokban is, ahol eddig viszonylagos béke honolt. A magyarok például évekkel ezelőtt úgy vették át a tartományi újjáépítés feladatait Észak-Afganisztánban a holland hadsereg csoportjától, hogy szabadon járkálhattak Puli-Humriban, a bázisuknak helyet adó kistelepülésen. A klasszikus járőrözés mellett így több civil programot is végrehajthattak, orvosi rendelőt, iskolát, törpe vízi erőműveket építhettek, és elkészíttettek egy betonutat a táborig a Baglán folyó partján. A Camp Pannonia nevet viselő magyar bázis ma is itt közelíthető meg a legjobban, a szovjetek emlékét a katonai objektum közelében rozsdásodó orosz harci járművek roncsai őrzik az agyagsárga folyómederben.
Király Miklós százados a magyarok úgynevezett Psyops-csoportparancsnoka, vagyis a pszichológiai hadviselésért felelős tiszt. Ez ebben az esetben főként a civilekkel való kapcsolattartást jelenti, a meggyőzésüket arról, hogy nem ellenükben, hanem segítésük céljából tartózkodnak ott a magyar katonák. Arról tájékoztat, hogy manapság inkább a gyors, alacsony költségű segélyeket juttathatják el a helyiekhez. A nemrég pusztító árvizekben például tönkrement a termőföldek egy jelentős része, ezért sátrakat, élelmiszercsomagokat osztottak, illetve úgynevezett gabionokat (árvízvédelmi gátakként használható, kövekkel megtömhető fémketreceket) ajándékoztak a Puli-Humriban élőknek. (A civil programok viszszafogása egyébként nemcsak a romló biztonsági helyzet következménye, hanem annak is, hogy még nem érkezett meg az összes ilyen feladatra szánt pénz a misszióba.)
A hollandok, akik a magyarok előtt laktak ezen a táborhelyen, feltehetőleg az észak-afganisztáni terület korábbi nyugalma miatt nem gondolhattak arra, hogy a lehető legrosszabb helyre telepítik a csoportjuk szálláshelyét. A Puli-Humriban lévő katonai tábor ugyanis olyan völgyben épült meg, amelyet körkörösen több ezer méteres hegyek vesznek körül, így szinte az egész környékről belátható. Mivel eddig ezen a vidéken nem voltak komoly harci cselekmények, ebből nem adódtak gondok, az utóbbi időkben azonban az egyik hegylánc mögötti térséget elfoglalták a tálib vezetésű ellenállók. Azóta előfordult, hogy a hegyről rakétával lőtték a tábort, de a folyóvölgyből kivezető úton is egyre sűrűbbek a támadások.
A leggyakoribb módszer a tartományi újjáépítési csoportunk (PRT) táborának környékén a házi készítésű pokolgépek elhelyezése. A legügyesebb csapdaállítók két bomba közé csalják a konvojokat, hogy aztán a megbénult egységre vethessék magukat. Sokszor alkalmazzák azt a módszert is, amely miatt két tűzszerészünk is hősi halált halt. A házi készítésű robbanóeszköz közelébe jobban felfedezhető álbombát is telepítenek, hogy amikor valaki ehhez merészkedik, távirányítással beüzemelhessék a valódi robbanószerkezetet.
A tálibok felszerelték a helyieket gépkarabélyokkal és RPG rakétagránátokkal is, amelyeket szintén előszeretettel használnak a legközelebbi nagyváros, Mazari-Sarif felé vezető bitumenút mentén. Amikor a helyszínen jártunk, mi is megtapasztalhattuk egy „akció” utószelét. A felderítők jelentése szerint három kilométerre a konvojunk előtt egy teherautó lángolt. Az úton ebből már csak azt láthattuk, hogyan szállítják el a kiégett jármű darabjait. Mint később kiderült, egy üzemanyag-szállító autót lőttek ki egy közeli domb mögül.
Az ilyen esetek elszaporodása miatt ma már nem hagyja el olyan eszköz a magyar PRT táborát, amely nem páncélozott – tudjuk meg Boldizsár Gábor ezredestől, a csoport parancsnokától. A missziónak beszereztek Toyota és Mercedes páncélozott terepjárókat, használhatják a régi BTR harci járműveket, az amerikaiaktól bérelnek a számukra HMMWV katonai terepjárókat, és kaptak Cougar tűzszerészjárműveket is. Az utóbbiak azért is hasznosak, mert ezekkel a helyszínekre szállíthatják azt a tűzszerészrobotot, amely nagy segítség lehet a pokolgépek hatástalanításában.
A tábort is kénytelenek voltak megerősíteni, a kerítések védettségének fokozása mellett bunkereket is építettek, ahová visszavonulhat az alakulat egy része támadás esetén.
A PRT csoportot ugyanis eredetileg nem azért küldték Afganisztánba, hogy ellenálljon a fegyveres harcban. A NATO elképzelései szerint az ilyen egységeknek a civil kapcsolatok megerősítése lett volna a feladatuk, hogy később könnyebben levezényelhető legyen az újjáépítés és a demokrácia megszilárdítása. Ez az elmélet azonban azóta többszörösen megdőlt.
A korábbi stratégia kudarcát belátta a NATO is, és más megoldásban gondolkodik. A cél ma már nem elsősorban a civilkapcsolat-építés, hanem erős afgán nemzeti haderő és rendőrség létrehozása, amelyet a nemzetközi erők készítenek fel a tálibok kiűzésére, az elnökválasztás lebonyolítására, majd az így kialakult rend fenntartására. A PRT védelmére és egy katonai offenzíva elindításához pedig hamarosan ötezer amerikai katonát vezényelnek Észak-Afganisztánba, amit kiegészítenek harminc harci és szállító helikopterrel is.
Kiképzők vagy túlélők?
Az afgán kiképzések vezetésére szakosodott missziós katonák alapegységei az úgynevezett Training Teamek, illetve a műveleti tanácsadó és összekötő csoportok (OMLT-k). Jelenleg 143 kiképzőcsoport dolgozik Afganisztánban, a közeljövőben pedig további 25 OMLT felállítása várható. A Magyar Honvédség is működtet egy ilyen kiképzőcsoportot a Puli-Humriban lévő Camp Pannonia közelében, Kilagajban. A magyarok azt a feladatot kapták, hogy egy hatalmas sivatagos területen és a közeli hegyekben készítsék fel az afgán nemzeti hadsereg (ANA) lövészzászlóalját. Ez a tevékenység nem veszélytelen.
A kiképzés ugyanis nem olyan egyszerű, mint egy európai bázison, az afgánok nagy része írástudatlan, egyszerű parasztember, akikkel tolmácsok hiányában igen nehéz szót érteni. A többségük ugyanakkor még megretten egy igazi bevetésen, vagy hazaszökik aratás idején, hogy ne maradjon éhen a család. Olyan is előfordulhat, hogy egyes katonákat az otthoniak elrablásával, meggyilkolásával fenyegetnek meg a tálibok, hogy így kényszerítsék őket a kiképzők elleni merényletekre. Számos olyan történetről értesültek honvédeink, hogy az ANA egységeihez csatlakozó férfiak legidősebb fiát nyilvánosan lincselték meg a falujában a szokásos tálib módszerrel, vagyis a lábainál fogva egy fához kötözték és agyonverték. Nem véletlen, hogy több támadás is érte a NATO kiképzőit saját tanítványaik részéről, legutóbb például az egyik OMLT őrtornyából lőttek le egy brit katonát.
A szabad területeken zajló kiképzéseken ezért éjszakánként olyan őrszemet kell állítani, aki nem alszik reggelig, így a következő napi feladatokban alig használható, mivel nem tudni, nincs-e a gondjaikra bízott egységben beszivárgó. A kiképzőknek ráadásul külső támadás esetén vissza kell lőniük, és a kiképzések után elindított műveletekben is támogatniuk kell az ANA csoportjait, amelyeknek fő rendeltetésük, hogy nekieresszék őket a jól felszerelt, harcedzett táliboknak.
Ez azonban nem mindig sikerül. Az egyik kiképzőcsoport például egyszer azt tapasztalta, hogy az afgán katonák segítsége inkább akadályozza a munkát. A pokolgépek közé szorított egységükbe terepjáróval hajtottak be az ANA katonái. Ilyen esetben a mozgásukban korlátozott fegyveresek kénytelenek tüzet nyitni, még akkor is, ha a járművel érkezők a segítség szándékával közelednek. Azt ugyanis nem látni előre, hogy ellenséges katonák vagy barátok közelítik meg a kiszolgáltatott helyzetben lévő konvojt. A kiképzők által lelőtt afgán katonák társai azonban bosszút esküdtek, így sokáig képtelenség volt biztonságos hadi gyakorlatokat tartani.
Az OMLT-koncepció is olyan elképzelés tehát, amely a helyi katonai szakértők szerint egyelőre több sebből vérzik. Nem véletlen, hogy Stanley McChrystal, az ISAF főparancsnoka bohócoknak nevezte az Egyesült Államok azon vezetőit, akik azt emlegették, hogy 2011-ben a NATO-erők elhagyhatják az ázsiai országot. A főparancsnokot azóta ugyan leváltották a kijelentései miatt, de azt a mai napig sem tudja biztosan senki, hogy a 170 ezer fősre tervezett afgán nemzeti hadsereg végső soron az ellensége vagy a szövetségese lesz-e a NATO-nak, amelyet megszálló, hódító katonai erőként tartanak számon a helyiek körében.
Az is igaz persze, hogy az utóbbi hónapokban voltak pozitív jelek. A választások közeledtével ugyanis egyre több ISAF-akcióban vettek részt az ANA katonái, tavaly ez a hadsereg hajtotta végre a szövetség által tervezett műveletek nyolcvan-kilencven százalékát.
Robotok és mentorok
A magyar honvédelmi miniszter küldöttségére tehát nem vártak könnyű tárgyalások. Miközben az előző kormány által felajánlott kétszáz fős afganisztáni misszióbővítéstől nem kívántunk elállni, meg kellett győzni a szövetségeseket arról, hogy a katonáink egy része nem fegyveres harcra kapott felhatalmazást a magyar parlamenttől. Mindezt pedig olyan helyzetben kellett elérni, amikor Afganisztán ügyével kapcsolatosan pattanásig feszültek az indulatok, hiszen az európaiak egy része a sok áldozat és a gazdasági válság miatt kritizálta a missziót, több ország erői kivonását tervezgeti, az amerikaiak pedig végső offenzívát hirdettek. A Hende Csaba honvédelmi miniszterből, Benkő Tibor vezérkari főnökből és Deák János főtanácsadóból álló küldöttség közel húsz találkozón és tárgyaláson vett részt. Abdul Rahim Vardak afgán védelmi minisztert arról próbálták meggyőzni, hogy nyújtson segítséget a magyar PRT-tábor területének bővítésében, David M. Rodriguez altábornagytól, az ISAF összhaderőnemi parancsnokától és Stanley McChrystal ISAF-főparancsnoktól pedig azt kérték, hogy a lehetőségeikhez mérten tegyenek meg mindent magyar egységeink védelméért.
A tárgyalások zöme az afgán fővárosban folyt, ahol különleges biztonsági intézkedéseket kellett tenni a delegáció védelmében. Kabul ugyanis ma hatalmas, forgalmas nyomornegyed képét mutatja, ahol bármikor előtűnhet egy merénylő a tömegből. A szélvédőnket például száraz ronggyal törölgették a forgalmi dugóban adakozó kedvű utazókra vadászó, piszkos arcú gyermekek, akik folyamatosan azért könyörögtek, tekerjük le az ablakot, és adjuk nekik az autó pohártartóján csillogó golyóstollat. A sofőrünk és kísérője azonban nem nyithatta le az üveget: el kellett hagynunk a csontsovány koldusokat.
A kabuli központi katonai tábor a belváros lesújtó utcaképéhez képest egy amerikai kisváros életét éli. Kétezer-nyolcszáz lakója úgy múlatja az időt, mintha mindig bevetésre készülne, miközben sok esetben nem tudni, valójában kinek mi is a dolga. Az amerikaiak például minden este futógépeken lihegve bámulják a plazmatévéket, éppúgy, mintha egy amerikai metropolis belvárosi konditermében edzenének.
Hamarosan magyarokkal egészül ki ez a tábor is, átvesszük ugyanis a kabuli repülőtér irányítását. Elkezdődött ugyanakkor harcihelikopter-kiképző csapatunk munkája (Air Mentor Team) is a városban, és mi tanítjuk meg az afgánokat a tervek szerint a MI–17-es szovjet szállító helikopterek használatára, miközben részt veszünk egy logisztikai iskola munkájában.
Ezekkel a vállalásainkkal sincs azonban minden rendben. Mint a helyszíni beszámolókból kiderült: az afgán katonai erőket felkészítő, kiképző csoportoknak az előző magyar honvédelmi vezetés hiányos előkészítő munkája miatt számos esetben a bázisukat vezető németek segítségét kellett kérniük feladataik elvégzéséhez. A munkájuk beindításához tőlük kellett például
